Mottó: „Jézus pedig növekedett bölcsességben,
korban és kedvességben, Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52)
Bevezetés
Írásunk elsődleges célja – a választott mottónak megfelelően –, hogy Jézus „növekedésének”, fejlődésének mozgatórugóit, sorsfordulóit, személyiségének emberi arculatát, karakterének, gondolkodási módjának, kapcsolatainak, hivatás- és öntudatának, küldetéstudatának változásait megközelítő bizonyossággal, de legalább indokolható sejtések szintjén, egy-egy esetben azonban csak hipotézisként – az evangéliumok szövegeire támaszkodva felkutassuk és bemutassuk.
Írásunk második célja az, hogy korunkban, mely különösen érzékeny az idő gyors múlására, az olvasó figyelmét felkeltsük, vagy ébren tartsuk az „idő rehabilitálásának” szükségességére saját spiritualitásának kimunkálásában, és arra a bizonyosságra, hogy Jézusnak is az övéhez hasonló harcot kellett vívnia saját, időben változó életvezetési problémáinak megoldására.
Néhány módszertani megjegyzést előre kell bocsátanunk.
– Ez az írás – néhány kivétellel – a szinoptikus evangélisták Máté, Márk és Lukács evangéliumából meríti mondanivalóját, több irányadó biblikus tudós és teológus értelmezése szerint. Nem tagadjuk János, Pál és a többi levélíró dokumentatív értékeit, de saját keresésünkhöz a szinoptikusok nyitják meg a közvetlenebb módon érthető, értelmezhető forrásszövegeket.
– Megközelítésünk nem a pszichológia, a biblikus tudományok és a teológia szakszerűen kiépített útvonalain halad, s csak helyenként keresztezi azokat.
– Szövegünk bevallottan, de talán elviselhetően szubjektív. Az írás közben arra figyeltünk, ami az evangéliumok olvasása során belső „képernyőnkön” mint változás, irányváltás jelent meg Jézussal kapcsolatban.
– Természetesen gyakran nyúltunk a bibliatudományban már bevett értelmezési eszközöket (forráskritika, irodalomkritika, történelemtudomány, nyelvészet stb.) alkalmazó kommentárokhoz, s nem ragaszkodunk a szó szerinti értelmezéshez, mégis közvetlen forrásunknak a jelenlegi magyar nyelvű Vulgata-szöveget választottuk.
– Jelen szövegünk egy szélesebb kitekintésű változat rövidített formája. Már itt, a bevezetőben szembe kell néznünk néhány jogos ellenvetéssel.
– Az evangéliumok megírásának célja Jézus messiási, megváltói küldetésének dokumentálása. Másrészt az evangélium mint műfaj, nem különféle riportok gyűjteménye, s egészében nem tartozik a történetleírások műfajához, bár tartalmaz ilyen jellegű részleteket is. Ezért a törekvés a Jézusra vonatkozó események pontos rekonstrukciójára, időlineáris elrendezésére meglehetősen ingoványos talajon mozog. (Úgy gondoljuk, hogy az időtengelyhez leginkább Márk igazodik, majd Lukács és Máté, legkevésbé János.)
– Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az evangéliumok szerzői a (közvetett) tapasztalataikat a különböző hagyományokkal rendelkező, más-más problémákkal küszködő gyülekezetek számára írták. Ezért a rendelkezésükre álló szövegeket is más-más szempontok szerint kellett válogatniuk, rendezniük, helyenként átfogalmazniuk.
– A szövegek egy része a feltámadás tapasztalatának pozíciójából visszatekintve alakult ki: leírásuk során már beteljesültek, és egybeszövődő értelmet nyertek azok a próféciák, várakozások, tanítások, melyek Jézus életében történeti sorrendben következtek egymás után. Így az akkori „mozgófilm” egy „ikonná” sűrűsödött össze, melynek idődimenziója háttérbe szorult vagy elveszett.
– A legelső keresztény írások nagy valószínűséggel a „logion”- gyűjtemények voltak, melyek elsősorban Jézus mondásait, példabeszédeit és más jellegű tanításait tartalmazták. Ezek „datálása” a legtöbb esetben bizonytalan vagy lehetetlen. A fenti (és még sok más) ellenvetés súlyát figyelembe véve ugyan, mégis azt gondoljuk, hogy a kezünkben lévő evangéliumi szövegek egybevetésével olyan sejtéseket, állításokat fogalmazhatunk meg, melyek elfogadható valószínűséggel szakaszolják Jézus „bölcsességben, kedvességben” növekedő, fejlődő életét. – (Megjegyezzük, hogy a „modern” Jézus-irodalom, Reimariustól, Renantól kezdve, bőven tartalmaz ilyen célokat tartalmazó, néhol csak valószínűsíthető, máshol azonban meggyőző próbálkozásokat – bár bőségesen vakvágányokat is.) Van ugyanis néhány (ma már senki által sem vitatott) „fixpont”, mely minden evangéliumban olvasható: pl. Jézus megkeresztelkedett, tanítványokat gyűjtött stb. – Ezek között szerepel néhány, melyek Jézus életének döntő fordulópontjait sejtetni engedik. (Talán helyesebb lenne itt „szintváltásról”, „átlépésről”, Jézus megvilágosodási pontjairól beszélni.) Öt ilyen eseményt jelölünk ki, akár tényleges, akár szimbolikus fordulópontként. Az öt pont négy életszakaszt ölel körül:
– Mária fia: Jézus gyermekkora tizenkét éves koráig, majd ezután a megkeresztelkedéséig;
– az Atya fia: Jézus megkeresztelkedése és élete a színeváltozásig;
– az Emberfia: a színeváltozás fordulata utáni események az elárultatásáig;
– a halálfia: az ezt követő események (utolsó vacsora, a getszemáni kert…) a kereszthalálig.
Az életszakaszok azonban nem(csak) egymás után, hanem szinte piramisszerűen egymásra épülve csatlakoznak egymáshoz. Az előzőek tovább élnek és részben érvényesülnek a következőkben.
Az egyes életszakaszokat a következő paraméterek segítségével írjuk le:
– a szakasz eseményháttere: minden szakasznál egy Jézusra mutató isteni szózatot vagy Jézusnak az Atyáról szóló vagy az Atyához kiáltó szavát helyezzük egy evangéliumi történés középpontjába.
– A szakasz főbb vezérmotívumai (súlyponti kulcsfogalmai);
– az előző szakaszhoz viszonyított többlet, és ezek tükröződése, megvalósulása Jézus tanításában, tetteiben és kapcsolataiban. A következő bekezdésben, előzetes összefoglalóként néhány (kiélezett) állításban mutatjuk be írásunk legfontosabb állításait. Ezek jórészt hipotézisek, bár nem légből kapottak.
– Jézus fejlődésének legalapvetőbb mozgatója az Istennel, mint Atyjával való személyes, haláláig mélyülő és egyedi szeretetkapcsolata volt.
– A „növekedés a bölcsességben … Isten előtt” azt jelenti, hogy az Atyához fűződő kapcsolatában, a küldetéséhez tartozó gondolkodásában, öntudatában – időközönként vagy folyamatosan – változott is. (Írásunk legnagyobb része éppen erről szól.)
– Mégis, Jézus, mint emberi természettel, tehát fizikailag és szellemileg korlátokkal bíró teremtmény, nem rendelkezett az Istennek – akkor és most is – tulajdonított isteni attribútumok tudatával és jogosítványaival; pl. nem tekintette magát mindenhatónak, mindentudónak, nem „látta színről-színre” Istent. Jézus emberként, emberi öntudattal állt és borult térdre Isten, az ő Atyja előtt (Fil 2,7: „Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel és hasonló lett az emberekhez.”).
– Ugyanakkor állítjuk (az ellentmondás vádját provokálva), hogy Jézus esetenként emberi képességeket meghaladó módon cselekedett, tanított és hatott az emberekre.
– A fenti állításaink mellett azonban nem tesszük kétségessé, hogy már kezdettől fogva igazak voltak azok az állítások, melyeket róla pl. az angyali üdvözletben Lukácsnál (Lk 1,26-35) olvasunk.
– Jézus rendelkezett mindazokkal az emberi képességekkel, adottságokkal, melyek – általában – az emberi természethez szükségképpen tartoznak. Néhány, számunkra fontos példa: tanulnia kellett és tanult; bizonyos problémáit saját emberi képességeivel (és esetleges bizonytalansággal) oldotta meg; döntéshelyzetbe került és döntött – ezt később visszavonhatta; kommunikációs készsége magas fokú volt; tévedhetett, hibázhatott; sikerélményeit sikertelenség is követhette, és fordítva; néha meglepődött, csalódott, nyugtalan volt…. azaz „hasonló lett az emberekhez”, és „mindenben kísértést szenvedett”.
– (Egy – számunkra is bizonyíthatatlan, de nagyon kedvelt – hipotézis: Jézus az isteni önazonosság teljes tudatára halála „pillanatában” jutott el.)
Mária fia
Jézus gyermekkoráról, ill. serdülőkoráról és fiatal felnőttkoráról több történet maradt fenn: a számunkra meghatározó eseményt most a jeruzsálemi templomban, Jézus tizenkét éves korában (Lk 2,41-52) történtek jelölik ki. Az életszakasz elnevezése az ott leírt beszédrészletre
utal: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban más fordítások szerint: Atyám házában kell lennem?”
A szimbolikus tartalom messzemenően meghaladja az elbeszélés történeti értékét. Ezekből már felismerhetjük ennek az életszakasznak legdöntőbb meghatározó tényezőit.
– Jézus szellemi tájékozódásának kiindulópontja a szűkebb családi otthon (József, Mária) és a tágabb rokonság: anyjának nővére, (a „másik”) Mária, Jakab és József anyja (Jn 19,25), ill. testvérei: Jakab, József, Júdás, Simon (Mk 6,3), nővérei s talán még mások is. – Jézus szülei bizonyára törvénytisztelő, – mai kifejezéssel – buzgó „istenkereső” emberek voltak, és feltehető, hogy Jézus rokonságában, sőt a falu lakói között is sok, hasonló törvénytisztelő ember élt.
– Ebben a közegben alakult ki Jézus korai istenképének három fundamentális vonása: egyrészt Isten elkötelezettsége és gondoskodása népéhez, Izraelhez és személyesen annak minden tagjához; másrészt feltétlen elvárása Izrael népétől, kizárólagos tisztelet és engedelmesség a törvény (Tóra) és az évszázadok során kialakult szokásrend betartására; – végül a feltétlen bizalom Izraelnek az Isten és Választottja által történő megszabadításában és felmagasztalásában a népek, nemzetek előtt. (Jézus idejében már sokan és a közeli időre várták ezt a fordulatot.) Ehhez az istenképhez azonban az első tizenkét év néhány lényeges „többletet” adott.
– Elsősorban arra kell gondolnunk, hogy Jézus istenképében erre az időre, (vagy éppen akkor) egy lényeges átalakulás történt: Istent – egyes számú tulajdonjelzővel
– „Atyám”-nak nevezi, a beszélgetés témáit a tanítókkal pedig „Atyám dolgai”-nak!
– Ez pedig már kiérlelt, személyes istenélményről vall. Erős a valószínűsége annak, hogy ez a korai atya-fiú kapcsolat az évek során egyre bővült, a közvetlenség és egyre mélyebbre hatoló személyesség jellemezte.
– Hasonló lehetett ehhez Jézus templom-élménye: mintha már a kövek látványa, érintése is az Atya közvetlen jelenlétét közvetítené számára! Jézus a templomban „otthon érezte magát”, „hazaérkezett”. (Ez fényt vet a későbbi, nyilvános szereplése idején történő magatartására és kijelentéseire, pl. Mk 11,15-19: a templom megtisztítása.)
– Mintha Jézus innen kezdve Istent tekintené igazi és saját atyjának, József helyett vagy fölött. Egyik súlyos (idézetekkel alá nem támasztható) hipotézisünk így szól: ennek a különleges kapcsolatának a bizonyossága már Jézus fiatal korában, imáinak magányos óráiban fejlődött sodró erejűvé. (l. Mk 1,32; Mt 6,5-8). Mivel Jézus szülei minden évben elzarándokoltak Jeruzsálembe (Lk 2,41), feltehető, hogy Jézus jeruzsálemi zarándokútjai fiatal korában is folytatódtak.
– A későbbi (templomi) találkozásokból, további beszélgetéseiből fejlődött ki jártassága a Biblia szövegében. Itt ismerte meg a korának vitakultúráját, a tanítás módszereit, s talán ezeknek a kapcsolatoknak köszönheti gyakorlatát a héber biblia olvasásában, amit később a zsinagógákban gyakorolt. Jézus bibliaismerete tehát gyermekkora óta egyre bővült. Már a nyilvános működésének kezdetén is a kafarnaumi zsinagógában tanítva (Mk 1,21-22) hatalmával és tudásával ejti bámulatba hallgatóit.
– Valószínűnek tartjuk azt is, hogy a már tizenkét évesen jelentkező eleven, (kétirányú) kommunikációs és empatikus készsége is folytonosan fejlődött. Kevés olyan tizenéves élhetett akkor, aki olyan közvetlenül belépett volna a templomban beszélgető rabbik körébe, hallgatva és kérdezve őket úgy, hogy azok „csodálkoztak okosságán és feleletein.” Jézus kapcsolatrendszere – ács-mesterségéből kifolyóan is – nagyon szerteágazó volt.
– Ácsként (építőmesterként) nemcsak Názáretben, hanem feltehetően Galilea több vidékén is dolgozott; ismerte a vidéki szokásokat, a földművesek, a pásztorok, a halászok és másféle mesteremberek életkörülményeit; megismerkedett görög (vagy más) kultúrájú emberekkel is (kafarnaumi százados); Jeruzsálemben és környezetében nemcsak írástudókkal, hanem döntéshozókkal, bírókkal, vámosokkal, művészekkel, római kultúrát és politikát képviselő emberekkel is kapcsolatba kerülhetett.
– A figyelmes bibliaolvasó számára nyilvánvaló, hogy Jézus éles szemű megfigyelő volt.
– Ennek (is) köszönhető, hogy Jézus nyilvános fellépése óta kitüntetett figyelemmel fordult a betegek, az „ördögtől megszállottak”, a szerencsétlenek s a társadalmi közvélemény szerint kitaszítottak, jogfosztottak (nők, gyermekek, vámosok, más bűnök hordozói) felé. Már
fiatal korában azonosíthatta a társadalmi bajok (bűnök) forrásait és felelőseit; „szociális érzékenysége” már fiatal korában kifejlődött.
– A sokszor emlegetett szelídsége mellett vagy azzal szemben meg kell említenünk a konfrontációra hajló természetét is (ha ugyan az ilyen eseteket nem a későbbi visszaemlékezés stilizálta ennyire élessé). A nyilvános működése idején sokszor megnyilvánuló szelídsége is az erős emberekére emlékeztet – és inkább a valamilyen értelemben „gyengék” felé érvényesült!
Ám a családjához kötődő engedelmessége és vallási gyakorlatai (zarándoklatok, a szombat megünneplése) nem rejtheti el azt a tényt, hogy Jézus már fiatal korában szellemileg is, viselkedésben is, gondolkodásában is túlemelkedett a korában megszokott és elvárt kapcsolati rendszereken. Már az első evangéliumi szövegek is egy nagyon karakteres, kiemelkedő tudással és erős öntudattal és széles látókörrel rendelkező, önálló gondolkodású férfi arcvonásait rajzolják elénk.
Aszalós János
Érdekes volt?
A teljes cikk elolvasható, ha megrendeli az elektronikus vagy nyomtatott változatott! Kattintson ide!