Megjelent az Egyházfórum 2007/5. számában
1. Távlatok
A Máté szerinti evangélium monumentális vonulatát két sarkalatos kijelentés határolja, s köztük, mint két egymásra reflektáló alappillér között ível át a Krisztusról szóló örömhír. Az evangéliumot keretbe foglaló inklúzió – Jézus Krisztus velünk való léte – nemcsak az evangélista kérügmatikus célját tükrözi, hanem egyszersmind boldogító választ ad értékvesztett világunk kínzó kérdéseire is.
Az evangélium kezdetén – Jézus nemzetségtáblájának ismertetése után, a narratív rész indításánál – felcsendül az izaiási jövendölés:
„Íme a szűz méhében fogan, és fiút szül,
és Emmánuelnek fogják hívni.”
Ez azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt 1,23-24; Iz 7,14)
Az evangélium zárlata pedig a krisztusi ígéret:
„Íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
A két kijelentés – meth’ hémón ho theosz, illetve egó meth’ hümón eimi – mivel eltérő történelmi szituációban hangzott el, a kontrapunktikus egybehangzás ellenére üdvtörténeti szempontból eltérő távlatra irányítja fényszóróját.
A próféták jellegzetessége – ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem jövendöltek – éppen a korhozkötöttség: Isten nevében szóltak a választott nép fiaihoz egy adott történelmi helyzetben, és mindig valamilyen aktuális problémára hívták fel a figyelmet. Az izaiási szózat indoklása is egy ilyen krízis-helyzet: „Így szól az Úr”; Sitz im Leben-je pedig Acház júdeai király uralma, akiről az ószövetségi krónikás feljegyezte, hogy „nem azt tette, ami helyénvaló az Úrnak, Istenének” (2Kir 16,2), sőt „tűzbe küldte fiát”, vagyis elsőszülöttét emberáldozatként mutatta be feltehetően a rosszhírű, félelmetes Hinnom-völgyben. A prófétai szóból mégis boldogító ígéret sugárzik: a fiatal királyné (ha’almah) fiú-utódot hoz a világra, és Isten kegyesen lehajol népéhez; beteljesülése pedig Hiszkijja király uralma lett, aki megmenekült a Jeruzsálemet körülzáró asszír hadsereg acélmarkának szorításából, és végrehajtotta az első vallási reformot Júdeában. De az izaiási prófécia ugyanakkor túlmutat önmagán, s implicite magában foglalja az idők teljességében eljövendő Messiás-királyt, akit majd „Isten ken fel Szentlélekkel és hatalommal” (ApCs 10,38), és aki az Úr rendelése szerint uralkodik majd a népeken.
A krisztusi szó, mely az evangelizációs parancs befejezéseként hangzik el, még nagyobb, teljesebb, határtalan távlatot nyit és az eszkhaton végtelen horizontjára irányul, a boldogító színelátásra, az új égre és új földre, ahol „Isten lesz mindenben minden” (1Kor 15,28).
De mit is jelent tulajdonképpen Jézus Krisztus velünk való léte?
A kérdés megválaszolásához vissza kell nyúlnunk az apostoli korba. Jézus tanítványai a húsvéti hit fényében, majd pünkösdkor a Szentlélek kiáradása folytán immár teljesebb látásmóddal újraértékelik a Krisztus-eseményt, és Mesterük szavait és tetteit – egyelőre csak első reflexiós szinten – az üdvözítés nagy tettébe illesztve újragondolják. Ezen anamnézis során pedig a Jézus-eseményt krisztianizálják, azaz biblicizálják, paszkhalizálják és ekklezializálják. Kezdetét veszi tehát az apostoli igehirdetés (melynek végső, írásos lecsapódása a négy kánoni evangélium), megszületik az ősegyház, és vele egy időben kialakul az eucharisztikus gyakorlat, a kenyértörés rítusa, s mindez néhány nappal Jézus mennybemenetele után. Természetesen e három folyamat a legteljesebb párhuzamban, sőt egymásrautaltságuk folytán a legszorosabb kölcsönhatásban ment végbe, így semmiféle határvonalat nem lehet megvonni közöttük; valójában csak a modern ember analizáló szemlélete választja külön e hármas történést, gyakran megfeledkezve arról, hogy itt valójában ugyanazon mély valóság, a krisztusi jelenvalólét három – jóllehet formájában igen eltérő – aspektusáról van szó. Pedig mind a Szentírás, mind az Egyház, mind az eucharisztia Jézus Krisztust jeleníti meg, mindháromban ténylegesen bennfoglaltatik, s mindegyikükben rejtve, Deus absconditus-ként van jelen, s Isten szentháromságos szeretetét sugározza felénk. És tegyük hozzá – végül, de nem utolsó sorban –, hogy mind a három megjelenítés misztérium, ésszel felfoghatatlan és kimeríthetetlen titok, melynek csak a peremén tapogatózhatunk, mert mélységébe képtelenek vagyunk behatolni.
2. A Szentírás
Hogy miként van jelen Jézus Krisztus a Bibliában, arra Szörényi Andor szép hasonlatát alkalmazzuk: ahogy az isteni Ige megtestesült és emberré lett, mindenben hozzánk hasonlóvá, a bűnt kivéve; ugyanúgy ölt testet az isteni Szó az emberi szavakban, de a beszéd bűne, a tévedés nélkül. Ma, amikor a szó devalválódásának korát éljük, nekünk, keresztényeknek különös gonddal kell kezünkbe vennünk a Szentírást; mely a maga teljes valóságában evangélium. De mi is valójában az evangélium?
A kérdésre csak egyetlen adekvát válasz létezik: Az evangélium – evangélium (azaz eu-angelion). És ez nem üres tautológia, hanem arra a lényegi valóságra utal, hogy az evangélium örömhír, mely a koiné szóhasználata szerint: Istentől érkező jó híradás, boldogító üzenet. És ennek tartalma Isten önközlésének legteljesebb megnyilvánulása, Isten személyes megjelenése a világban, vagyis maga Jézus Krisztus, aki közöttünk járt jót cselekedvén, aki kiüresítette önmagát, és a szolga alakját öltötte magára (Fil 2,6 sk).
Jézus Krisztus megdicsőülése és eltávozása után indul útjára az apostoli igehirdetés, mely Jézust, mint Isten Országának köztünk való megjelenését és üdvösségünk szerzőjét a szó köntösébe öltöztetve állítja az emberek elé, így az identitás és a differencia dialektikus kapcsolatában áll a Megváltó személyével. S alig néhány évtizeddel a centrális üdvesemény után az ősegyház liturgikus életének kibontakozása és az új keresztény generáció igényeinek megfelelően megindul az igehirdetés írásba foglalása, megszületik négy könyv, amely magát szintén evangéliumnak nevezi, s amely a funkcionális azonosság további láncszemében ugyancsak maga Jézus Krisztus. S ennek a funkcionális azonosságnak a láncolata biztosíték arra, hogy a keresztény tradíció mindig ugyanazt a megtestesült, értünk kereszthalált halt és feltámadott Isten Fiát – mint Emberfiát – hordozza, aki rejtetten bár, de teljes valóságában áll előttünk az evangéliumok lapjain. Vagyis nem létezik az a hiátus, amelyet a racionalista kritika feltételez a történeti Jézus és a hit Krisztusának fenséges alakja között.
Tehát a Biblia nem egyszerűen egy könyv, amelyet elolvasása után nyugodtan visszatehetünk a könyvespolcra. Még csak nem is „a Könyv”, hiszen a betű öl – mondja az Apostol –, a lélek, ami éltet (2Kor 3,7). A Biblia valójában egy személy, egy arc, Isten felénk tekintő emberi arca – a proszópon –, amelyen felragyog számunkra Isten dicsősége. (2Kor 4,6) Jézusban ugyanis megpillanthatjuk Isten emberi és a magunk isteni arcát. És Jézus nekünk is felteszi a kérdést: Kinek tartjátok ti az Emberfiát? S ez az a pont, ahol elégtelenné válik már a teológiai okoskodás, a legtökéletesebb izagógika és egzegézis, itt ugyanis egy egzisztenciális döntés szituációjába kerülünk, és a kérdésre adott válasz létünk legmélyebb rétegeit érinti; elfogadjuk-e a felkínált üdvösséget, vagy visszautasítva a kárhozatot választjuk. A pozitív válasz viszont mindennapi kereszthordozást, áldozatvállalást jelent, amelynek során – mivel az isteni szónak teremtő ereje van – mi magunk is Krisztus-képmásokká, Bibliává válunk. Kiegészítjük testünkben azt, ami hiányzik még Krisztus szenvedéséből (Kol 1,24), mígnem elmondhatjuk Szent Pállal: „Élek ugyan, de nem én élek, hanem Krisztus él bennem:” (Gal 2,20).
3. Az Egyház
Mikor megkereszteltek bennünket, nemcsak Isten gyermekei lettünk, hanem egy közösség tagjaivá is. Ez a közösség az Egyház, amelynek liturgikus gyakorlatában Krisztussal találkozunk, itt részesülünk a szentségek kegyelmi adományaiban, melyek a Krisztussal való találkozást revelálják, s tulajdonképpen a Szentírást is az Anyaszentegyház adja kezünkbe. De mi is tulajdonképpen az Egyház? Úgy vélem erre a kérdésre mindenkinek lenne válasza, kinek-kinek ismeretei, tapasztalatai és egyéni attitűdje alapján, pl. Isten népe, a keresztények közössége, a hívők összessége, hierarchikus intézmény, a közöttünk továbbélő Krisztus, Krisztus misztikus teste, ahol ő a fő, mi pedig egyenként tagjai vagyunk stb. Nos hát melyik vélekedés a helyes? Valójában mindegyik. És egyik sem. A teológusok évszázados – és tegyük hozzá hiábavaló – erőfeszítése volt, hogy az Egyházra elfogadható és kimerítő definíciót találjanak. Az Egyházról szóló irodalom, az ekkléziológia tudományának művei ma már könyvtárakat töltenek meg, de ezek nem definiálnak semmit. Rendszerint elfogadják Bellarmin Róbert meghatározását, mely a hierarchia oldaláról közelíti a kérdést, jóllehet ebből fakadó hiányosságait is elismerik. Pedig a kérdés megoldása nagyon egyszerű. Valójában nem adható semmiféle definíció, ugyanis az Egyház is misztérium. Sajnálatos módon könnyen elfelejtettük Pál apostol tanítását, aki az efezusiakhoz írott levelében Krisztus és az Egyház kapcsolatát (s így magát az Egyházat) párhuzamba állítja a házassággal, és ezt „mega ro müsztérion”-nak, felette nagy titoknak mondja; tegyük hozzá, hogy természetszerűleg az analogont, a házasságot is. (De kár, hogy ezt nem én találtam ki!)
Hogy Krisztus akart-e egyházat alapítani, az többé-kevésbé már lezárt kérdés. A Mt 16,18-19 alapítási okiratnak tekinthető szavai olyan őseredetien hitelesek, hogy a görög szövegen is átsugárzik az eredeti arám megfogalmazás. Bizonyos tehát, hogy e helyen Jézus autentikus kijelentésével – J. Jeremias megfogalmazása szerint: „verba ipsissima Jesu” – állunk szemben.
Az Egyház tehát krisztusi rendelésre visszanyúló misztérium, a közöttünk továbbélő kozmikus Krisztus, és mint ilyen: Isten jele a világban, „lumen gentium” – de gyarló emberek közössége is. Gyakorta mi is csak ezt az arculatát vesszük észre, s nemegyszer bizony keményen bíráljuk. Mert elfeledkezünk arról, hogy valamiféle meghatározást mégis csak adhatunk, s amit nem szabad elfelejtenünk: Az Egyház mi vagyunk!
4. Az Eucharisztia
Jézus Krisztus valóságos jelenléte az eucharisztiában „par excellence” velünk való lét. A modern teológia dolgozta ki azt a teóriát, miszerint Krisztus az Ősszentség, az Ursakrament, s ennek folyományaként ősszentség a kegyelemközlő eszközöket nekünk nyújtó egyház is, de az eucharisztia „primus inter pares” szentség, a legmélyebb, a legegyetemesebb és legszemélyesebb misztérium. S mivel az eucharisztikus áldozatban Krisztus szubsztanciálisan van jelen a szentségi színekben, az eucharisztia is Ursakrament, Ősszentség. Tehát nem csupán a hét kegyelemközvetítő szentség egyike, hanem az a kegyelmi energiacentrum, melyből valamennyi szentség ered, s amelyben mindegyik kulminál. Sőt az Eucharisztia egész keresztény életünk tetőpontja, felfakadó forrása és végső torkolata.
Amikor az eucharisztia szót használom, nem a sanctissimum sacramentum értelmezés jelentőségét akarom elfedni, amelyet a magyar liturgia olyan varázslatos szépségben a „legméltóságosabb Oltáriszentség” névvel illet. Ennek kettős oka van. Egyfelől az Oltáriszentség kifejezés a mai hívők számára – sajnálatos módon – egy torzult értelmezést nyert, másrészt nem fejezi ki azt, ami a szentség lényegéből az eucharisztia szó révén implicit és explicit módon feltárul. Az analízishez az eucharisztia etimológiájából kell kiindulnunk.
Az eucharisztia görög szó, melynek összetevői az eu- és a kharisz (vagy kharidzó) szavak. Az eu- előtag mindig valami jót fejez ki, amely a koiné használatában kifejezetten Istennel kapcsolatos vagy belőle fakadó jóra utal. (Ilyen pl. az „eu-angelion”, amely nem egyszerűen örömhír, hanem Isten által bejelentett jó híradás: elérkezett az isten uralma; az „eu-dokia”, a jóakarat, mely nem az ember sajátja, hanem Isten kegyelmi adományából fakadó erény; az „eu-logétosz” jónak mondott, áldott, melyet a koiné kizárólag Istenre vonatkoztat). Az eucharisztia szóösszetétel második eleme a „kharisz”, melynek eredeti jelentése kegyelem, de használatos kegyességi adomány, ajándék, kegyes cselekedet értelemben is. (Erre az ingyenes, rendkívüli kegyelmi adományra utal, pl. a karizma szó.) Az eucharisztia tehát valahogy így adható vissza: Istentől eredő kegyes ajándék, ingyenes adomány. Másfelől viszont az eucharisztia kifejezés már a klasszikus görögben is transzformálódott, jelentésbeli eltolódást szenvedett, s mint ilyen elsősorban köszönetet, hálaadást jelent. Ebből a rövid etimológiai fejtegetésből tehát nyilvánvaló, hogy az eucharisztia kifejezés kettős mozzanatot tár fel: Krisztus oldaláról önmaga átadását kegyelmi adományként, másfelől a hívő közösség erre adott válaszát, a hálaadást.
Az eucharisztiában, ill. az eucharisztikus áldozatban jelenlévő isteni Ige hármas funkciót tölt be: 1) Ő a vendéglátó; 2) Ő az áldozat-bemutató; és 3) maga a bemutatott áldozat.
S bár nem célunk itt precíz dogmatikai okfejtést adni, néhány jellegzetességre mégis röviden utalnunk kell. Az első két mozzanatban az aktív, cselekvő oldal nyilvánul meg (lehetne dinamikusnak is nevezni), ezekben az esetekben Jézus aktuális vagy operatív jelenlétéről beszélünk. De mivel egyben Jézus maga az áldozat tárgya is (passzív, statikus megnyilvánulás), ezt a jelenlétet szómatikus, reális (szubsztanciális) prezenciának mondjuk.
Ahhoz, hogy Jézus Krisztus vendéglátói funkcióját megértsük, az utolsó vacsora termébe kell belépnünk. Ő mint vendéglátó megmossa a pászka-lakomára összegyűlt tanítványok lábát. Ez a cselekedet jelképes, de egyben valóságos. Valóságos, amennyiben Jézus azt a kialakult szokást követi, hogy a házigazda kötelessége a lábmosásról való gondoskodás (amit a ház ura többnyire egyik rabszolgájával végeztetett el); de ugyanakkor intő jellé válik: „Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,15). Majd asztalhoz ülve szétosztja a tanítványok között a testévé és vérévé konszekrált kenyeret és bort, s ezzel mintegy elővételezi, anticipálja másnapi golgotai véres áldozatát. És ekkor hangzik el a második követelmény: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Figyelemreméltó a két parancs lényegbeli eltérése. Az elsőnél az „amint… úgy” nem konkrétan a lábmosásra, mint tényre vonatkozik, hanem az alázat, a szolgálat szerepének vállalására és ezzel a közösséghez való tartozás szükségességét revelálja. A második parancs „ezt” szava hangsúlyosan utal az eucharisztikus gyakorlat állandóan megújuló bemutatására, a megváltás nagy tettének permanens emlékezetére. Az eucharisztikus lakoma tehát, mint az egyház állandóan megvalósuló ünneplése, liturgikus cselekménye – sőt, maga a liturgia! – valójában az utolsó vacsora anamnészisze. És ez nem egyszerű megemlékezést, „memoria”-t jelent, hanem mint „anamnészisz” a megjelenítésre utal, s ezzel az eszkatologikus lakoma elővételezésévé válik, amikor Jézussal együtt iszunk majd az új szőlő terméséből a mennyek országában. (Vö. Mt 26,29)
Jézus Krisztus tehát az eucharisztiában vendéglátónk, de úgy, hogy egyben életáldozatát is jelenvalóvá teszi; ezzel lakománkat áldozati cselekménnyé, az újszövetség engesztelő áldozatává avatja. Ahogyan Mózes az áldozati állat vérével hintette meg Izrael fiait a Törvény átadásakor, úgy hinti meg saját vérével, és foglalja le Isten számára az újszövetség népét, az egyházat, örök főpapunk, Krisztus.
Ebben a vonatkozásban feltétlenül szólnunk kell a golgotai keresztáldozat és a szentmise-áldozat összefüggéséről, hasonlóságáról és eltéréseiről, vagyis az identitás és a differencia dinamikus feszültségéről. Krisztus golgotai áldozata egyszeri és tökéletes áldozat volt, amely meghozta számunkra a kiengesztelődést. Az Atya akarata iránt tanúsított feltétlen engedelmesség eltörölte az engedetlenség ősi bűnét; Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (2Kor 5,19), megbocsátotta minden bűnünket, a követelményeivel terhünkre szóló adóslevelet pedig eltörölte és a keresztre szögezve megsemmisítette. (Kol 2,14) A golgotai áldozat egyszeri és teljes voltáról maga Pál apostol tanúskodik, amikor a Megfeszítettet „esztaurómenosz”-nak mondja, vagyis perfektum alakot használ, amely egyszeri és lezárt, befejezett aktusra utal. Szem előtt tartva ezt az értelmezést, nyilvánvaló, hogy az eucharisztia áldozata csak a golgotai áldozatra utalt, teljesen attól függő, vagyis relatív és viszonylagos (analóg) áldozat lehet, melynek célja, hogy mi is részesüljünk a keresztáldozat végtelen kegyelméből. Mint ahogyan részesültek ebből mindenekelőtt a kereszt alatt álló Szűz Mária, János apostol, az asszonyok; sőt minden bizonnyal a jobb lator és a tanúságot tevő, kivégzést vezető százados is.
Az áldozat relatív jellege azonban nem jelenti azt, hogy a szentmise egyszerű emlékezés a golgotai áldozatra, hanem – mivel Jézus valósággal jelen van a szentségi színekben – nem más, mint a keresztáldozat szentségi színekben történő megjelenítése, aktualizálása. Olyan áldozat, amelyben azonos az áldozati cselekmény, az áldozat bemutatója és az áldozat tárgya, de különböző az áldozatbemutatás módja és célja, és különbözőek a hely és az idő dimenziói.
Jézus Krisztus jelenléte a kenyér és a bor színe alatt szómatikus, azaz testben való és szubsztanciális, lényegi jelenvalólét. Az egyház a legősibb időktől fogva vallja, hogy Jézus, aki az eucharisztikus lakomán vendéglátónk, és ellátja az áldozat-bemutató tisztét, azonos az áldozati adománnyal, vagyis a színek alatt valóban, valóságosan és lényegileg van jelen, jelenvalóvá válása pedig az átlényegülés – a trans-substantiatio – alapján lehetséges. Ez az átlényegülés – mely a konszekráció révén megy végbe – hitünk legmélyebb és egyben legteljesebb misztériuma, a minden szentmiseáldozatban megvalósuló csoda.
Az eucharisztiában a kenyér és a bor külső jellege, „színei” megmaradnak, de szubsztanciáját tekintve már test és vér van jelen, vagyis átlényegülés, lényegcsere játszódik le; a kenyér és a bor szubsztanciája átalakul Krisztus testének és vérének szubsztanciájává. Ennek legtökéletesebb bizonyítéka Jézus szava, aki nem beszél kenyérről és borról, hanem így szól: „Ez az én testem… ez az én vérem” – és ettől kezdve a kenyér már nem kenyér, hanem test, és a bor sem bor, hanem vér; méghozzá úgy, hogy a konszekrált kenyér legkisebb darabja és a bor egyetlen cseppje is a teljes Krisztust tartalmazza, akivel a hívő ember misztikusan egyesül a szentáldozásban.
Az Úr módszeresen készítette fel választott népét az eucharisztia csodájára az üdvtörténelem során. Előkép volt a manna, az égből alászállott kenyér, vagy az egyiptomi fogság idején a víz vérré válása, melynek újszövetségi átértelmezésben megfelel a kánai menyegző csodája, midőn a régi üdvrend vizét felváltja az új korszak bora (mely az eucharisztiában vérré válik). De bőven vannak előképek a próféták korából is (pl. amikor Mózes a szövetségkötéskor az áldozati állat vérével meghinti a népet, vagy Illés liszt csodája).
Jézus eucharisztikus beszéde a kafarnaumi zsinagógában (Jn 6,22-59), az örök élet kenyerének meghirdetése botrányba fullad, és az isteni Mesternek be kell látnia, hogy kérges-kezű és -szívű népe még éretlen a kemény szavak befogadására. Tanítványi köre is megcsappan, szinte csak a tizenkettő marad mellette, de ők is súlyos lelki válságba kerülnek.
De Jézus avatott pedagógiája hamarosan eredményt ér el: a Miatyánkban már felvillantja a mindennapi (epiousziosz = holnapi), eszkatologikus kenyér fogalmát, s a csodálatos kenyérszaporítás – melyet az evangelisták egyenesen az utolsó vacsora paraleljeként írnak le: „föltekintett az égre, megáldotta, megtörte, tanítványainak adta…” – kifejezetten az eucharisztikus lakoma elővételezése. (Igen fontos mozzanat, hogy Jézus utasítást ad a maradék összegyűjtésére, egyetlen darabka sem veszhet el!) S Krisztus oktatása, a „hatalommal való tanítás” megtette a hatását, az utolsó vacsorán – bár tanítványai még távol állnak a teljes megértéstől – nyoma sincs az ellenkezésnek, a visszautasításnak, a lelki beállítódás inkább a megdöbbenés, mely a húsvéti hit fényében végül a teljesebb látásmódra vezet: „Ez az én testem… Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé”.
Napjainkban az eucharisztiával kapcsolatban egy új felfogásnak lehetünk tanúi. Míg korábban egy bizonyos torzult felfogás, egy hamis misztika lebegte körül az eucharisztiát, ma egyre inkább a mindennapi kenyér szemlélete válik uralkodóvá. Azelőtt ugyanis sokan félremagyarázták azt az egyházi rendelkezést, miszerint húsvéti időben legalább egyszer gyónjál és áldozzál; és ezt az egyszeriséget tekintették normának. Pedig ez csak a biztos lelki éhhaláltól képes minket megmenteni. Jézus szava pedig világos: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,56) Miért utasítanánk vissza?
Nagyon nehéz arról szólani, hogy mit jelent a szentáldozás az egyes ember számára, hiszen ez a legszemélyesebb ügyünk, a legautentikusabb kétszemélyű találkozás, mely a szubjektum legmélyét érinti, és emel fel bennünket természetfeletti magasságokba. Az eucharisztiában megvalósul Isten és ember misztikus egyesülése, s ekkor megtapasztaljuk az ágostoni „divinumot”: „Intimor est intimo meo, et superior est summo meo”; azaz Isten valóban közelebb van hozzánk, mint saját magunk. S itt már elnémul a dogmatikai okfejtés és a teológiai tudományok egész arzenálja, mert a teofánia fényében elhalványul a teológia, és a személyes egymásra-találás misztériuma forrósítja át az ember szívét, s ennek a misztikus és transzcendentális élménynek visszaadására a szavak már elégtelennek bizonyulnak.
Zárjuk mai elmélkedésünket az egyház egyik legnagyobb hittudósának, a doctor angelicusnak, Szent Aquinói Tamásnak az Oltáriszentségről szóló emelkedett hangú himnuszával, Babits Mihály ihletett fordításában
Zengjed, nyelv, a dicsőséges
test titkát s a drága vért
melyet hullatván értékes
váltságúl az emberért
a föld úra, a felséges
méh gyümölcse nem kimélt.
Egünk küldte, s nekünk szülte
tiszta szüz, szeplőtelen.
Értünk hullt magként a földre
s lakozék az Ige lenn:
a csodák rendjébe szürte
életét a Kegyelem.
S hogy a végső estebédet
ülték ő és társai,
együtt a törvényes étket
jámborul fogyasztani:
étkül a tucatnyi népnek
önmagát osztotta ki.
És a kenyér lett igévé,
kenyérré az Ige-test
és a bor Krisztus vérévé:
magyarázni ne keresd!
Hit dolga és igaz szívé,
hogy erősen tartsa ezt.
Azért kell e nagy szentséget
leborulva áldani
és a régi Szövetséget
uj ritussal váltani:
pótolják a rest érzéket
a merész hit szárnyai!
Az Atyának és Fiának
legyen áldás, dicsőség,
üdv, hozsanna és imádat,
ujjongások hirdessék!
S aki kettejükből árad,
a Lélek is áldassék!
Budapest, 1999
Csikós Csaba