Sokféle információ kering manapság a migránsokról és azok segítőiről. Mindegyik információnak az a baja, hogy általánosít, elsősorban azért, mert az információ-terjesztők 99%-a életében nem látott egy fél migránst sem, ismereteit ilyen-olyan – általában nagyon elfogult – web-oldalakról, újságcikkekből, TV-műsorokból és mendemondákból szerezte. Ha valaki azt mondja, hogy a menekült szírek, afgánok, pakisztániak stb. ilyenek, meg olyanok, nem szabad neki hinni. Mert a valóság nagyon sokszínű.
Sokféle információ kering manapság a migránsokról és azok segítőiről. Mindegyik információnak az a baja, hogy általánosít, elsősorban azért, mert az információ-terjesztők 99%-a életében nem látott egy fél migránst sem, ismereteit ilyen-olyan – általában nagyon elfogult – web-oldalakról, újságcikkekből, TV-műsorokból és mendemondákból szerezte. Ha valaki azt mondja, hogy a menekült szírek, afgánok, pakisztániak stb. ilyenek, meg olyanok, nem szabad neki hinni. Mert a valóság nagyon sokszínű.
Körülbelül. két hónapja hallottam egy interjút Szenczi Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével. A vélemény józan volt, kiegyensúlyozott és biblikus alapon álló. Két héttel később ugyanez az ember interjút adott a Magyar Hírlapnak, ahol elmondta, hogy a migránsoknak nincs szükségük segítségre, mert fiatal, jó kiállású férfiak, akik sem nem éhesek, sem nem szomjasak, és sok pénzük van. Nem láttam a gyökerét ennek a negatív pálfordulásnak egészen addig, amíg bele nem futottam egy hasonló helyzetbe.
Egy kora-augusztusi este a Nyugati lépcsőjét ellepte néhány tucat fiatal pakisztáni férfi, akik éppen csak beleharaptak a civil segítőktől kapott szendvicsbe, gyümölcsbe, és már dobálták is szanaszét, aztán, mikor néhány, embercsempésznek látszó alak feltűnt a láthatáron, gyorsan felszívódtak. Ha Szenczi Sándor ilyet látott, nem káprázott a szeme. Viszont komoly hibát követett el, amikor ebből az egyetlen élményből általánosított. Én kimentem a Nyugatiba a fent említett látvány után néhány nappal később is. Elcsigázott, éhes, szomjas afgán családokat találtam, kicsi gyerekekkel. Egyáltalán nem volt pénzük. Bicskéről szöktek vissza a pályaudvarra, mert ott legalább hoznak ételt meg vizet a jó emberek. Bicskén a puszta földön kellett aludniuk egy sátorponyva alatt, és napi egy zsemle volt a fejadag.
Hála Istennek, hivatalosaink végre felébredtek, és elrendelték a tranzit zónák létesítését. Azóta nagyságrendekkel jobb a helyzet. Vannak mobil WC-k, tisztálkodási lehetőség, rendszeres takarítás, bár a Keletinél a zóna meglehetősen szűknek bizonyul. Korábban előfordult, hogy a migránsokat pénzért sem engedték be a pályaudvari WC-be, most megkönnyebbülhetnek a környék bokrai és fái – no meg azok, akik az emberekért és a természetért egyformán aggódnak.
Nem uniformizálhatók a segítők sem. A „régi motorosok”, a Máltai szeretetszolgálat, a Szent Egyed közösség, az Oltalom karitatív egyesület és társaik teszik a dolgukat ugyanúgy, mint a békeidőkben, amikor CSAK hajléktalanok és egyéb lúzerek lepték el a budapesti köztereket. Most már menekültjeik is vannak, akikkel nem tudnak szót érteni, és akik bizalmatlanok, mert közülük jó néhányat megvertek a bolgár-török határon, meg a magyar-szerb határon is, ha nem engedtek ujjlenyomatot venni tőlük. Mindegy. Ők teszik a dolgukat.
Pár hete megismerkedtem egy hölggyel, aki jobbára a Keletiben segít, és a Migration Aid munkatársa. Ez a csapat hihetetlen gyorsasággal fejlődött szinte profivá. Igaz, a menekülőkön kívül nem foglalkozik senki mással, de nagyon ütőképes. Még tolmácsaik is vannak! Meg vaktérképeik, amelyeken le tudják rajzolni, hogy hogyan kell eljutni Debrecenbe, Bicskére, Vámosszabadiba. De akadnak köztük olyanok is, akik egy éjszakára befogadnak a lakásukba egy-egy menekült családot, akik ehetnek, ihatnak, fürödhetnek, alhatnak – azután közösen megtervezik az útvonalat Ausztria felé. Maradni ugyanis – tapasztalataim szerint – senki nem akar. A Migration Aid segít nekik a továbbjutásban.
Vannak továbbá hirtelen felindulásból létrejött baráti közösségek, no-name társaságok, akik, ha idejük és pénzük van, meleg ételt és szendvicseket készítenek, ásványvizet vásárolnak, és az ellátmánnyal minden előzetes egyeztetés nélkül megjelennek az X, Y, vagy Z pályaudvaron. Isten áldja meg őket, de időnként többet ártanak, mint használnak. Többnyire az ő szendvicsüket és gyümölcsüket dobálják szét ugyanis azok, akik már nem éhesek.
A Migration Aid-nél segítő, ismerős hölgy nekem azt mesélte, hogy a különféle, segítő csoportok időnként összekülönböznek egymással. Egyszer pl. azon vitatkoztak a Keletiben, hogy tovább kell-e küldeni a migránsokat a befogadó állomásokra, vagy egyből fel kell tenni őket a bécsi vonatra. A vita hevében egy idős orvosnő zokogni kezdett, és azt kiabálta, hogy ő nem küld táborba senkit.
Milyen terheket cipelünk magunkkal?
Balogh Judit