Megjelent az Egyházfórum 2010/4-5. számában
A TETRAGRAMMATON ÉRTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEI KATOLIKUS ÉS JEHOVISTA SZEMPONTBÓL
A JHVH vagy YHWH tetragrammaton görög szó, annyit jelent, hogy a négy betű. A héber Isten névre utal, ami az Ószövetségben található Izrael istenének megnevezéseként. A 2Móz 3,15 szerint Mózes közvetlenül Istentől kapta az isteni nevet az égő, de csodálatos módon egészen el nem égő csipkebokort látva, Isten sugalmazását hallva Nébó hegyénél, a mai Sínai félszigeten lévő Szent Katalin kolostornál. Ezen elbeszélés szerint Mózes rá is kérdezett az isteni önkinyilatkoztatás során kapott név jelentésére, amire mindössze egy talányos, vakkantásnyi, a lényegi választ szinte kikerülőnek látszó tőmondatot kapott válaszként: ”Vagyok, aki vagyok”, a katolikus fordítás szerint, az „Ő előidézi, hogy legyen”, a jehovista magyarázat szerint.
A kereszténység létrejötte óta a különböző keresztény felekezetek más-más fordítást, kiejtést, magyarázatot fűztek a tetragrammatonhoz és a rövid isteni magyarázathoz, úgyhogy a lehetséges válaszok világnézettől, felekezeti hovatartozástól függően erősen eltérőekké váltak. Ezen tanulmányban két felekezeti értelmezést, a Római Katolikusét és a Jehova Tanúiét próbálom összevetni, rámutatva az általam felfedezettnek vélt közös és eltérő vonásokra. Mivel több kritikai visszajelzést kaptam más témák kapcsán amiatt, hogy legtöbbször csak fenomenológiai, egyszerű leíró módszert alkalmazok látszat-tárgyilagosságra törekedve, néhány lényeges, vitatott kérdésben állást foglalok. Formabontó módon láb és- irodalomjegyzéket sem használok.
BEVEZETÉS
Mielőtt belekezdek az isteni név aprólékos nyelvészeti elemzésébe, szükségesnek tartok néhány téves feltevést, sztereotípiát eloszlatni mind a Jehova Tanúi, mind a katolikus teológiai felfogás történetéről, kialakulásáról.
Bár a Jehova Tanúi alapítójuk Charles Taze Russell (1852-1916) követőinek tartják magukat, rajtuk kívül szinte minden vallásszakértő úgy véli, hogy a jelenlegi jehovista teológia „atyja”, pápája, kidolgozója a negyedik elnökük, Frederick William Franz (1893-1992) volt, aki 83 éves korától 99 éves koráig vezette az Őrtorony Társulatot. A két elnök teológiai nézetei számos kérdésben – az isteni név témájában is – oly mértékű eltéréseket mutat, hogy a kritikusok csípős megjegyzése szerint, ha egy időben éltek volna, F. W. Franz könnyen N. H. Barbour sorsára jutott volna. Barbour Russell legközelebbi munkatársa, barátja volt olyannyira, hogy 1877-ben megjelent közös, a „Három világ és e világ learatása” című könyvük. Rá egy évre, amikor Barbour a Herald című lapban tőle eltérő nézeteket kezdett képviselni a váltságáldozatról, Russell szakított vele és kizárta a Társulatból.
A teológiai nézetkülönbségek megléte ellenére mégis alapvetően közös Russell és Franz teológiai beállítódása, ami annak köszönhető, hogy mindketten gyermekkorukban presbiteriánusok (azaz református felekezetűek) voltak. Ezért a Jehova Tanúi nézetei a református teológia, a predestináció-tan kritikájára épül – tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a katolikus felfogás elutasítására.
Russell mindkét szülője presbiteriánus volt, apja Joseph L. Russell jómódú kereskedőként nagy házat tartott fenn. Házitanítókkal, a világtól elzártan taníttatta fiát. 9 éves korában azonban nagy tragédia érte a gyermek Russelt: meghalt az édesanyja, Anna Eliza. Ezután apja Alleghenyben (Pennsylvania állam) beíratta a helyi elemi iskolába.
A gyermek Russell sehogy sem tudta megemészteni a presbiteriánusok kettős predestinációs tanát, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendel. Elborzasztotta még annak csupán a gondolata is, hogy édesanyja „örök időkre” kárhozatra, a pokolba jutott volna esetleges bűnei, vétségei miatt, így szörnyen igazságtalannak érezte Isten szándékait. Anyja korai, idő előtti elvesztése is megmagyarázhatatlannak, érthetetlennek tűnt számára, annál is inkább, mert tüdő-tuberkolózusban, lassan, sokat szenvedve halt meg. Másrészt nem tetszett neki egyháza tekintélyelvű vezetése sem. A presbiteriánusok fő jellegzetessége a zsinat-presbiteri, azaz az idősebbek általi vezetés, ami a viktoriánus Angliában különösen merev formákat öltött, szigorúan szabályozott viselkedésmintákkal.
Russell, az elkényeztetett egyke úri fiú már 14 évesen úgy döntött, hogy átlép egy kongregacionalista (azaz gyülekezet-központú) egyházba, ahol demokratikus gyülekezeti szemlélettel és a kollegalitás elvének gyakorlásával találkozott. De itt is tanították az elkárhozás lehetőségét. Ezért 17 éves korában a kongregacionalista egyháztól is elfordult és 1870-ben csatlakozott egy szakadár adventista csoporthoz, a „Második Adventista” gyülekezethez, amely lelki megnyugvására nem tanította az örökkévaló pokol büntetésének tanát. Ennek a tannak az elutasítása máig alapvető tanítás a Jehova Tanúinál.
Fred Franz életútja is mutat némi hasonlóságot az alapítóéhoz. Mindamellett, hogy szellemileg mindketten presbiteriánus gyökerűek voltak, egyikőjük sem szerzett lelkészi, teológusi oklevelet, életük végéig megmaradtak amolyan intézményes kereteken kívüli, autodidakta biblia-tanulmányozónak. Ennek ellenére Russell „lelkész”-nek, Franz pedig „bibliatudósnak” nevezte önmagát.
Franz 1893-ban született Covingtonban (Kentucky állam). 6 éves volt, amikor szintén presbiteriánus szülei átköltöztek Cincinattiba. 1911-ben itt fejezte be középiskolai tanulmányait. Utána az itteni egyetemen bölcsészettudományokat, köztük bibliai görögöt is tanult, mert presbiteriánus lelkésznek készült. Kiemelkedő képességeire az egyetem vezetői is felfigyeltek, mert minden tárgyból jelest kapott. A második tanévben előterjesztették Rhodes-ösztöndíjra, ami nemcsak tandíjmentességet, hanem tisztes zsebpénzt is biztosított volna számára, sőt harmadév után egyenes belépést a világhírű oxfordi teológiai karra. Szépen felfelé ívelő lelkészi és teológusi pálya állt előtte a presbiteriánus egyházban.
Franz azonban – egyetemi elöljárói és szülei elképedésére – más utat választott. Ahogy a jehovista életrajzírók fogalmaznak „isteni gellert kapott”, amolyan XX. századi pálfordulást hajtott végre. 1913-ban ugyanis testvére, Albert, a Komoly Bibliakutók Társaságához (a JT jogelődjéhez) tartozó John Edgar: „Hol vannak a halottak” című füzetét adta a kezébe, ami nagyon fellelkesítette Franzt. Módszeresen tanulmányozni kezdte Russel „Bibliai tanulmányok” című füzetsorozatát, mely arról írt, hogy 1914-ben véget ér a pogányok ideje, és Krisztus igaz követőire egy új korszak virrad a földön, de még nem jön el a világ vége. Franz annyira azonosult az ebben leírtakkal, hogy sorsfordító elhatározásra jutott: kilépett a presbiteriánus egyházból, 1914-ben pedig diploma szerzése nélkül otthagyta az egyetemet és az Őrtorony Társulat „szántóföldi”, azaz egyszerű, mezei házaló ügynöke lett. Héber tanulmányokat is ezután autodidaktaként végzett.
A Társulathoz élete végéig hűséges maradt, miközben végigjárta belső hierarchiája minden fokát. Már a harmadik elnök, Knorr alatt úgy emlegették, mint a „szürke flanellöltönyös férfit”, mert mindig szürke öltönyt viselt. Alelnök-titkárként igazi szürke eminenciás háttérember volt, aki szorgalmasan írta az Őrtorony vezércikkeit és más kiadványokat. 1950 körül az ő vezetésével készítették el az Új Biblia Világfordítást és ő írta ehhez a lexikonszerű összefoglalót az „Érveljünk az írásokból” című kézikönyvet is. Amire a leginkább büszke lehetett, hogy az ő keze alkotása – a mára a Jehova Tanúinál a katolikusok Kempis Tamás: Krisztus követése című munkájához hasonlóan klasszikus műként számon tartott – „Az Igazság, mely örök életre vezet” című hitösszefoglaló. Ezt a Világfordítás után a legnagyobb, kb. 60 milliós példányszámban nyomtatták ki, de mára nehezen hozzáférhetővé, és nem nyomtatják újra. Tömör, csiszolt, lendületes stílusával a későbbi két hitösszegző mű, „Az Örökké élhetsz a paradicsomban a földön” és a mostanság használt „Mit tanít valójában a Biblia?” című műveknél is értékesebb és maradandóbb írásmű. Egy kívülálló ebből a közérthetően megírt kis könyvecskéből kaphat leginkább világos képet a jehovisták hitfelfogásáról.
A katolikus teológiában is jelentős változásokat hozott a II. Vatikáni zsinat. A zsinat áttekintette és sok vonatkozásban újraértelmezte és aktualizálta a katolikus hagyományt. Míg egyéb, főleg a belső megújulást és átalakítást célzó témákban a német teológia befolyása érvényesült (Rahner, Küng, Ratzinger), addig a biblikus témakörben a francia teológia hatása volt kimutathatóbb (Lubac, Balthasar). Magam a jezsuita, magyar-francia szakon végzett Szabó Ferenc értő és adekvát közvetítésével döbbentem rá minderre. Ez az iskola sok értetlenségbe ütközött az olasz teológusok részéről (gondolok itt például Schillebeeckx kálváriájára), és igazán csak II. János Pál pápa alatt kapott zöld utat a Szentszéktől.
Mivel a francia teológiai iskola áll közel a saját felfogásomhoz, a franciák katekizmusát használom e tanulmányhoz is, az isteni név katolikus értelmezéséhez. A másik, a hivatalos szentszéki Nagy Katolikus Katekizmust tehát mellőzöm, ami Ratzinger vezetésével készült el. Beleolvasva túlzottan egyházjogi megközelítést olvastam ki szemléletmódjából. Annak didaktikus, minden bekezdését sorszámmal ellátó felosztása sem vált számomra vonzóvá. Ezzel szemben a francia lendületes, esszé formájú, inkább eszmetörténeti megközelítést alkalmaz. A harmadik, a holland katekizmus, amely pasztorális szempontok szerint készült el a 80-as években, magyarul még nem hozzáférhető. Sajnos kiadása után a Szentszék visszavonatta, mert a Hittani Kongregáció megítélése szerint átírásra szorult számos fejezete.
A francia katekizmus 1984-ben jelent meg franciául a neves teológus Bruno Chenu főszerkesztésében. Magyarul 1992-ben adta ki a Szent István Társulat „A katolikusok hite” címen, Guthy Andor fordításában, Gál Ferenc professzor lektorálásával. Ez a mű egy közel 50 oldalas fejezetet szánt az itt tárgyalt témának „Isten megmondja a nevét” alcímmel.
A Jehova Tanúinál még ma is forgalomban van „Az isteni név, amely mindörökké fennmarad” című füzet, amelyet az Őrtorony Társulat 1984-ben adott ki, és 1985-ben jelent meg magyarul. Ez olyan kis összefoglaló, melyet nem lehet teljesen mellőzni, de vannak részei, amelyek mára idejétmúltnak, túlhaladottnak tekinthetőek. 2002-ben viszont a Társulat kiadta a „Közeledj Jehovához” című kézikönyvet, ami 2006-ban jelent meg magyarul. Ez a könyvecske már korszerű – még a legújabb tudományos kutatási eredményeket is figyelembe vevő – módon tárgyalja ezt a Jehova Tanúi számára oly fontos teológiai területet. Írásomban tehát főleg ez utóbbi műre hagyatkozom.
A Jahve név midiánita eredetének tudományos elméletéhez a National Geographik Kiadónál 2008-ban megjelent Jean Pierre Isbouts: A Biblia világa – képes atlaszát használtam fel. Erről a NG tv csatorna szintén sugárzott egy egyórás műsort a Leplezetlen Biblia sorozatában. Ez az elmélet tudományos körökben vitatott ugyan, de nem árt tudni róla.
A JAHVE ÉS JEHOVA NÉV JELENTÉSÉNEK NYELVÉSZETI ELEMZÉSE
Mindkét felekezeti oldalon voltak és vannak téves olvasatok a tetragrammatonnal kapcsolatosan. Sokáig tartotta magát a katolikusoknál az a magyarázat, hogy a JHVH vagy YHWH négy betű Isten monogrammja, vagyis olyan mozaikszó, amit könnyedén és egyértelműen meg lehet fejteni. Mivel a zsidók gyakran igékből hoztak létre tulajdonneveket, úgy gondolták, a tetragramm a héber „lenni” szó időhatározó nélküli változatából lett összerakva: HaYaH=volt. HoWeH=van, YiHYeH=lesz, jelentése Isten időtlen, Örökkévaló.
Hibás a nevet a „lenni” kopulájaként értelmezni, mert bár a tetragramm alapja valóban a Jah azaz a hwh= valamivé válni, valamivé lenni, megtörténni ige, azonban a klasszikus héberben a szó gyöke mindig dinamikus történést takar, a statikus létezésre vonatkozó szó a klasszikus héberből még hiányzott. Jelentése tehát több a „lenni vagy létezni” szónál , inkább ezt jelenti, „aktívan jelen lenni”, azaz Isten népével aktívan, cselekvő módon jelen van. Továbbá biztosan állítható, hogy a szó alakilag ige: imperfektum, azaz múlt-jelen-jövő idejű befejezetlen igealak, ezt a szó elején lévő „j” egyes szám 3. személy hímnemű imperfektum előragról lehet tudni. A konkrét „jahve” forma qal (egyszerű aktív) vagy hifíl (kauzatív, tétető, műveltető aktív) alak – a kettő ugyanis alakilag egybeesik. Fordítása éppen ezért rendkívül körülményes, ezért szokták általában körülírásokkal megoldani, aminek két nagy veszélye van:
(1) A szó más jelentéskörbe kerül át, és értelmét veszíti.
Ez a veszély akkor áll fenn, ha qal, azaz egyszerű aktív igeként értelmezzük: így jelentése ”jahve”, jövő időbe értve: lesz, válik valamivé. A fordítás ez esetben : „Az vagyok, aki majd meg fogom mutatni magam”. Így az eredeti „jihve” alakból, az „i” a „h” miatt változik át „a”-ra. Eszerint Isten a jövőben mutatja meg magát, lépésről-lépésre, önkinyilatkoztatás által.
A nyelvészeti elemzés alapján a valószínűsíthető megoldás a hifíl, azaz műveltető aktív alak. Eszerint a „jahve”: teszi, hogy valami vagy valaki legyen, váljon valamivé. Ha ezt elfogadjuk és nyelvészetileg szó szerinti fordítjuk, akkor a Jahve név jelentése: „A mindenható vagyok, akinél minden megtörténhet”. Azaz arra utal, hogy Istennél bármi megtörténhetett a múltban, és megtörténhet a jelenben és a jövőben, Isten szándékai kifürkészhetetlenek. Teológiai értelemben az isteni név történést, alkotást jelent: „Az vagyok, aki létrehozza (a létezőket)”, vagyis ő az ős-teremtő Isten. Így végül is visszajutunk a kezdeti, talányos igealakhoz, ezért mások más, helyettesítő, körülíró igealakokhoz folyamodnak.
Egészen megdöbbentő volt Buzgány József magyarázata a Mária Rádió „Tükörben látunk” 2010.04.20-as adásában. Ezt mondta: a YHVH jelentése, pontos fordítása az, hogy „Neked semmi közöd ahhoz, hogy ki vagyok”. A Jehova Tanúi a közeledj Jehovához c. könyvük 9. oldalán így fordítják a név jelentését: „Azzá válok, amivé válni akarok”. Mindkét felekezeti értelmezés szerint Isten Mózesnek kitérő választ adott. A legtöbb jóhiszemű katolikusnak egyébként ez a fordítás tetszik: „Mindig veled vagyok, kész vagyok megváltani téged”, csak éppen ennek semmi köze nincs az eredeti tetragrammhoz, hanem inkább Jézus feltámadása utáni, tanítványaihoz intézett beszédére épül.
(2) A szó nem létező jelentéseket vesz fel.
Ez történt a Jehova névvel való fordítás esetén a jehovistáknál. A Jehova név használatát a héberül tudó nyelvészek egyöntetűen nyelvészeti furcsaságnak tekintik, mely egy helytelen értelmezés eredményeként jött létre a 16. század elején. Ezt a fordítást 1526-ban Johannes Reuchlin héber nyelvtani munkája után Galatinus grammatikus találta ki, de nem volt tisztában a héber olvasatok rendszerével.
A héber szövegekben ugyanis eredetileg csak a mássalhangzókat írták le, a magánhangzókat, amelyeket pontokkal jelölnek, nem. Később, amikor már nem mindenki tudta helyesen olvasni az eredeti szavakat, a magánhangzókat jelentő pontokat is kiírták. Előfordult azonban, hogy az író sem tudta a pontos kiejtést, ezért rossz magánhangzókat helyezett a szövegbe. Az így kapott, immár kipontozott szövegbeli alak neve „scriptio mixta”, jelentése ennyi „kevert írás” és egybeolvasását súlyos hibának tekintik. E jelenséget a héber nyelvészet „ketív qeré”-nek nevezi, jelentése „írva van, de olvad másként”. Ilyenből sok van a héber szövegekben, zömük helyesírási variációkat tartalmaz.
Ilyen „mixtá”-nak, helytelen betűkeverésnek tartják a zsidók is a Jehova nevet.
Raj Tamás rabbi ezt írta erről a www.zsido.hu oldalon: „A négybetűs isteni név köré jóval később, a maszoréták idején, amikor a magánhangzó jelölés, azaz a héber pontozás a gyakorlatba jött, egy másik, helyette olvasandó szó, az ’URAM’ jelentésű ADONÁJ magánhangzóit írták. Aki ezt nem ismerte, tévesen összeolvasta a mássalhangzókat a mellette álló magánhangzókkal, így lett belőle JEHOVA, aminek semmi értelme nincs. Ez olyan, mintha a magyar ’ISTEN’ szó mássalhangzóit az ’URAM’ magánhangzóival olvasná valaki össze. Mi lesz belőle? ’SUTAN’!”
A katolikusok nem azért nem használják a Jehova nevet sem imáikban, sem bibliafordításaikban, mert nyelvi sutaságnak, bakinak tartják, hanem mert Isten Jehova névvel való megszólítása blaszfémia. A jehovisták iránti tapintatból ugyan nem beszélnek nyíltan róla, de a fő gond az, hogy a Jehova szó nőnemű igealak. A ferences Barsi Balázs szerint a katolikusok istenhite érzelmileg erősen atyai kötődésű, Istent semmiképp sem tudják Anyának elképzelni. Valójában sem atyának, sem anyának nem nevezhetnénk Istent, mert Jézus eredetileg arámul az apa becéző formáját használta, ami így hangzik magyarul: „apukánk” vagy „apucikánk”. Ezt azonban a hívők nagy része manapság infantilisnak, gyermekdednek tartaná.
A YHVH KIFEJEZÉS HASZNÁLATA A ZSIDÓSÁGBAN
A zsidók két szót használtak Isten megjelölésére: az egyik Él, jelentése: Istenség a maga egyediségében és hatalmában; a másik Elohim, amit sokan helytelenül többes számban „istenek”-nek fordítanak, pedig Egyet jelent, olyat, aki tökéletesen birtokol minden isteni attribútumot, tulajdonságot. A YHVH kifejezéssel kapcsolatban az Ószövetséggel foglalkozó kutatók szerint, hogy Isten népének korai történelméből két különböző hagyomány maradt fenn: az első szerint a Teremtés könyve (4,1; 22; 26) arra utal, hogy ismerték és használták is ősidők óta, a másik hagyomány szerint csak Mózes ismerte meg, hiszen a Kivonulások könyvében (6,2-3) ez áll: „a Jahve nevet nem nyilatkoztattam ki nekik” (mármint Ábrahámnak és utódainak).
A bibliatudósok úgy hidalják át ezt a látszólagos önellentmondást, hogy rámutatnak az „ismerni” szó mélyebb értelmére. A kifejezés ugyanis többet jelent annál, minthogy valakivel vagy valamivel találkoztunk, valami felületes ismeretünk van róla. Mélyebb kapcsolatról van szó. Éli fiai például biztosan találkoztak a YHVH névvel mint Isten megjelölésével, de nem törődtek az Úrral, amit a héber így fejez ki: „nem ismerték” (1Sám 2,12; 3,7; Kiv 33,12-13). A Kiv 6,2-3 azt mondja, hogy amit addig ismertek, az csak megjelölés volt, Isten egyfajta megszólítása, ezután viszont Isten tulajdonságának a megnevezésévé vált, azzá, hogy ő a szent Szabadító és Bíró, aki mindig a népével van. A Teremtés könyve ezt az értelmezést nem cáfolja, hanem inkább megerősíti. Ha ugyanis Ábrahámtól megkérdezték volna, „Ki Jahve?”, ezt válaszolta volna: „a Mindenható Isten”, vagy olyan megnevezést mondott volna, amelyet a pátriarkák is használtak, hogy „Örök Isten” vagy „Magasságbeli Isten”.
Összegzésül azt mondhatjuk, hogy a zsidók bizonyára már a kánaáni letelepedés előtt is használták a tetragrammot, ebben tehát igazuk lehet a Jehova tanúinak. Később viszont már csak a papság használta, ami az összefügg a frigyláda először egyszeri, majd végleges eltűnésével. Először a filiszteusok egy csatában elrabolták tőlük a frigyládát, amit Dávid szerezett vissza egy alkuval. Később az asszírok kirabolták a salamoni templomot, és vagy megsemmisítették vagy elvitték tőlük a frigyládát, de az is lehet, hogy a támadás előtt a zsidók elrejtették a templomuk alá vagy egy hegy barlangjába. Azóta sincs meg (az etiópiai koptok például máig azt hiszik, hogy kicsempészte hozzájuk egykori Sába királynőjük). A zsidók nemzeti ereklyéjüknek mágikus erőt tulajdonítottak, ugyanígy az isteni név kimondásának is. A lachisi levelek bizonyítják, hogy a Jahve nevet a babiloniai száműzetés előtt a profán szövegekben és a mindennapi életben is minden további nélkül leírták, és ki is ejtették. Jézus korában azonban már erősen leszűkítették használatát: csak a főpap mondhatta ki az isteni nevet, ő is csak egyszer egy évben a Kiengesztelődés Napján a Szentek Szentélyében. Ez azzal függött össze, hogy Jahve kultusza a jeruzsálemi templomra koncentrálódott, csak itt lehetett állatáldozatot bemutatni.
Jehova Tanúi azon feltételezése, hogy a gyermek Jézus egy zsinagógai Tórából való felolvasása során kiejtette volna Jehova nevét, teljesen történelmietlen képzelgés. Azonnal kikergette volna a hallgatósága. A kérdés tehát így vetődhet fel: vajon a főpapok Jézus korában hogyan ejthették ki a tetragrammot? Van némi írásos támpont ehhez, annak ellenére, hogy a zsidók már nem mondták ki az isteni nevet, de a szamaritániusok igen. Theodorétosz Qaestiones című írásában azt állította, hogy Jabenak ejtették. Mivel a „v”-t a görögben gyakran átírták „b” betűre, ezért valószínűsíthető, hogy Jahvenek mondták. Alexandriai Kelemen Sztromata c. írásában viszont azt állította, hogy a főpapok Jabainak mondták a nevet. Az is gondot jelent, hogy az isteni nevet ez időben már nem héber vagy arám, hanem ófőníciai betűkkel írták le, és ma is így használják a zsidók. Annyi bizonyos, hogy Origenész szerint a héberek általánosan Adonájként (Uramnak) ejtették a nevet, azaz helyettesítő szóval. Talán a bibliai régészek a jövőben a főpapi sírok feltárása során rájönnek a helyes értelmezésre. Ugyanis rátaláltak már egy óhéber ABC-re, aminek olyan jelentősége lehet, mint annak a sztélének a megtalálása 1799-ben, mely egy párhuzamos görög-óegyiptomi szöveget tartalmazott, ami alapján 1870 körül egy francia nyelvész megfejtette az óegyiptomi hierogrifákat. Megtalálták Kajafás családi sírját is. Addig is, amíg rá nem jönnek a teljes igazságra, a tetragrammon jelentése és kiejtése megmarad sokféleképpen magyarázható ószövetségi talánynak, tág teret engedve a keresztény felekezeteknek is.
A TETRAGRAMMATON JELENTÉSÉNEK ÜDVTÖRTÉNETI ELEMZÉSE
Úgy vélem, hogy a nyelvészeti elemzésnél sokkal fontosabb a tetragrammaton teológiai, üdvtörténeti elemzése. Nemcsak Jehova Tanúi, de a katolikusok is az isteni önkinyilatkoztatás kiemeltem fontos állomásának tartják azt az eseményt, amikor Jahve Mózesnek kinyilvánította személyes tulajdonnevét. A nagy különbség abban áll, hogy a katolikusok szakaszonkénti üdvtörténetben gondolkodnak, a jehovisták, akárcsak a mormonok, folyamatos kinyilatkoztatásban, vagyis elvetik az isteni kinyilatkoztatás lezáródásának a puszta lehetőségét is. Az Őrtorony Társaság vezetése – ami kb. 10-12 fő lehet, amolyan exapostoli testület – hitük szerint ma is folyamatosan kap kinyilatkoztatásokat, isteni sugallatokat a Biblia helyes értelmezéséhez.
Bruno Chenu professzor így ír erről a francia katekizmusban: „Isten, Ábrahámtól kezdve, a zsidó népnek a történelemben kinyilatkoztatta magát. Isten szól emberekhez, akik vándorolnak, legyőzetnek, győznek, száműzik őket, vereségeket szenvednek. Ezek a kemény korszakok teszik lehetővé, hogy másoknál jobban vegyék észre Isten kimeríthetetlen személyiségének ezt vagy azt az oldalát. A szokásos „fokozatos kinyilatkoztatás” kifejezés pontatlan, mert azt sugallja, hogy Isten megismerése állandóan tökéletesedik a Bibliában. Szerencsésebb volna a „szakaszonkénti kinyilatkoztatás” kifejezés. Isten valójában már kezdetben megismerteti magát. Az ember szakaszonként hatol be ebbe a megismerésbe, a hitet megalapozó események során.”(Katolikusok hite:177.old.)
Ha vázlatosan áttekintjük ezeket a szakaszokat, láthatjuk, hogy a fejlődés nem egyenletes, lineális, hanem visszaesésekkel, bukásokkal és ugrásokkal, felemelkedésekkel tarkított. Senki, még a katolikus pápák sem birtokolják a bölcsek kövét: az isteni Igazság sokkal mélyebb és szélesebb annál, hogy egy egyház, vagy egy személy kizárólagosan birtokolni tudná. Ez nem vallási relativizmus, hanem az emberi megismerés korlátaiba vetett bizonyosság. Éppen ezért volt szükség az isteni önkinyilatkoztatásra.
Az isteni név kinyilatkoztatása azért volt fontos esemény, mert a sokszor rejtőzködőnek és ezáltal az emberi sorsok iránt közömbösnek tűnő Isten leereszkedett egy emberhez, és föltárta előtte egyik tulajdonságát, hogy Ő a Szabadító, aki képes kivezetni az embereket különféle rabságaikból. A későbbiekben ehhez még hét tulajdonság jött, úgyhogy az Ószövetségben nyolc Jahve előtagú név szerepel: Jahve-Cidkénú, Jahve-Mekkadés, Jahve-Samma, Jahve-Salóm, Jahve-Rófe, Jahve-Jíre, Jahve-Nisszi és Jahve-Rói. Jelentései: Igazságos, Megszentelő, Békehozó, Beteljesítő, Gyógyító, Gondoskodó, Szabadító, Vigyázó.
Ma már a katolikus teológiában is elfogadottá vált az a sokáig kétségek övezte tudományos teória, hogy a monoteizmus – azaz egy Isten kizárólagos tisztelete – a politeizmusból – a több istenhitből – nem ugrásszerűen, átmenet nélkül ment végbe, hanem volt egy közbülső állomás is, a monolátria: egy istenség nem kizárólagos, hanem fő istenségként való tisztelete, amikor tehát még meg volt az istenek panteonja. A monoteizmusba való átmenet során a fő isten magába olvasztotta alisteneinek tulajdonságait mintegy kiteljesítve személyiségét.
Chenu a következőképen vázolta fel ezt a szakaszt: „Történelmileg a zsidó nép ősei nem követték teljes határozottsággal a szigorú monoteizmust. Csak feltevésszerűen mondhatjuk meg, hogyan született ez a belátás. De azt gondolhatjuk, hogy félnomád állapotuk, érintkezésbe lépve a kánaáni szent helyekkel, kedvezett ennek a fejlődésnek. A pátriarkák története alapján, úgy, ahogy azt a Teremtés könyve elbeszéli, megállapíthatjuk, hogy vándorlásuk során ezek a hatalmas ősök a legkülönbözőbb kultuszhelyek közelében voltak kénytelenek tartózkodni, és a helyi szokásoknak megfelelő vallási aktusokat gyakoroltak. Móré tölgyénél Szichemben, a Mambré tölgyeinél, Morija országának a magaslatán Ábrahám áldozati oltárokat emel, vagy kőoszlopokat állít azonos rítus szerint, mint kortársai. Izsák és Jákob hasonlóképpen cselekszenek.
A kánaáni közösség politeista, de leggyakrabban legfőbb istenük neve, Él, fordul elő. Egyébként a beduinok szintén sokistenhívők, hajlamosak arra, hogy isteneik nevét egy ősükhöz kapcsolják, aki vándorlásai különböző helyein, és nem egyetlen helyen tisztelte azokat. A változatos, helyhez kötött, de gyakran egy legfőbb istentől függő isteneket tisztelő nomád kultúrákkal való találkozás kétségtelenül kedvezett a különbözőségeken való túllépéshez. Ahogy a történelem halad, Isten egyetlensége mind tisztábban nyilvánul meg.
A bibliai szöveg még terhes ezektől a sokféle befolyásoktól. Így a Biblia Istene YHWH nevezhető „Él”-nek, a kananeusok fő istenének a nevével, ami közös volt valamennyi szemita népnél, vagy „Saddáj”-nak, ezzel a Felső-Mezopotámiából származó kifejezéssel. Ezen kívül a környező népek mítoszaihoz közelálló dolgok is le vannak benne jegyezve, mint például „Isten fiainak” különös összeházasodása az „emberek lányaival”(Ter 6,1-4), vagy a vízözön története.
A túl egyszerű magyarázó példák bizalmatlanságot keltenek. Az egyistenhit nem tárul fel hirtelen bizonyossággal, ami rákényszerítené magát az emberre, akinek feladata volna azt átadni leszármazóinak, mint ahogy egy örökséget áthagyományoznak. Ábrahám, Izsák és Jákob, amely neveket a népi emlékezet megőrzött, egy mozgalom eredetét jelképezik, amely szélesedve elvezetett az igaz Isten ismeretéhez. A YHWY valószínűleg kezdetben egy beduin istent jelölt, akinek neve fokozatosan magába olvasztotta a nemzetség valamennyi istenségét. Később hatalmasabbnak bizonyult, akin kívül más isten nem létezik. Ez a legutolsó korszak azonban véglegesen csak körülbelül egy évezreddel Ábrahám története után érkezik meg” (Katolikusok hite: 180-182.old.).
Bizonyos értelemben Jehova Tanúi is magukévá tették az isteni kinyilatkoztatás fokozatokban való feltárulását. „Az igazság végül győzedelmeskedi fog, és Jehova szándéka megvalósul. De hogyan? Nos, az még titok volt! A Biblia így ír róla:”Isten szent titokban levő bölcsessége…, az elrejtett bölcsesség”(1Korintus 2:7). Jehova, „aki a titkokat feltárja”, végül is felfedett bizonyos részleteket ennek a titoknak a megvalósításáról (Dániel 2:28). De ezt fokozatosan, lépésről lépésre tette meg. Szemléltetésül gondoljunk arra, hogy mit válaszol egy szerető apa a kisfiának, aki ezt kérdezi tőle:”Apu, én hogyan lettem?” Egy bölcs apuka csak annyit mond el egyszerre, amennyit a kisfia fel tud érni ésszel. Ahogy a fiúcska növekszik, az apja egyre több részletbe beavatja. Ehhez hasonlóan Jehova dönti el, hogy mikor áll készen a népe az akaratáról és szándékáról szóló kinyilatkoztatások befogadására (Példabeszédek 4:18; Dániel 12:4) (Közeledj Jehovához! 191.old.).
JAHVE NEVE MIDIÁNITA EREDETÉNEK TEÓRIÁJA
Ha elfogadjuk, illetve nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy az isteni név eredetileg egy beduin törzs istenének a neve is lehetett, máris nem tűnik annyira lehetetlen feltételezésnek, hogy ez a beduin törzs a midiániták voltak. A midiániták Arábia északnyugati részén éltek, és az edomiták déli szomszédai voltak. Területük időnként az arábiai Hijazig terjedt. Tudjuk, hogy Mózes Midián földjére menekült a fáraó haragja elől, mivel agyonütötte egyik felügyelőjét: „Megijedt erre Mózes, és azt mondta: Hogyan derülhetett ki ez a dolog?De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé”(Káldi-Neovulgata fordítás).
A midiániták tevén lovagló félnomádok voltak, a bírák korában veszélyt jelentettek Izrael számára, ezért Gedeon harcolt ellenük és legyőzte őket. „Ám Izrael fiai ismét azt cselkedték, ami Gonosz az Úr színe előtt, s azért ő hét esztendőre a mediániták kezére adta őket, hogy ők a hegyekbe levő üregeket és barlangokat meg az erődöket használták fel maguknak oltalmul” (Bírák 6,1). „A mádiániták tehát úgy megszégyenültek Izrael fiai előtt, hogy nem is tudták felemelni nyakukat, s az országnak nyugta volt negyven esztendeig, amíg Gedeon volt az élén”(Bírák 8,28; Káldi-Neovulgata fordítás).
A Biblia több helyen is érzékelteti a midiániták különleges szerepét. A Teremtés könyve szerint a midiániták törzse Ábrahám egyik fiától származott, aki az ősatya második feleségétől, Keturától született Sára halála után (Ter 25,1-2) Később a Számok könyvéből megtudhatjuk, hogy Bálám a próféciájában kenitáknak nevezte a midiánitákat (Szám 24,21). A „kenita” kifejezés a qain szó rokona, ami arabul kovácsot jelent. A mediániták törzse rézművességéről volt híres. Mivel tehát a midiániták is Ábrahám leszármazottai voltak, ők is tovább vihették Ábrahám istenének, Élnek a tiszteletét.
A mediánita teória szerint maga Mózes is nem a zsidó Lévi, hanem a midiánita törzs tagja lehetett és úgy került Per-Ramszeszbe, Egyiptom fővárosába, hogy a fáraó maga köré gyűjtötte a vazullus államok királyainak, hercegeinek sarjait, akiket megtanítottak az egyiptomi tudományok és művészetek művelésre, de könnyen amolyan vendég-túszokká is válhattak: ha lázadás tört volna ki valamely tartományban, a fáraó saját családtagjaival tarthatta sakkban alkirályait. Medián ekkor egyiptomi vazullus állam volt. Ezen teória szerint Mózes mediánita hercegi sarj volt, aki a saját családjához menekült Mediánba a fáraó bűntetése elől.
Mózes a rokonainak tekintette a góseni izraelitákat, azok viszont idegennek, sőt az uralkodó osztály tagjának tekintették őt egyiptomi öltözete és neve miatt. Mózes Midiánban a Jetró nevű midiánita pap Cippóra nevű lányát vette feleségül, aki fiat szült neki, Gersomot, amine jelentése „jövevény voltam idegen földön”. Mózes mediánita származására utal az is, hogy a Sinai-félszigetet, a föld egyik legkietlenebb sivatagát választotta a kivonulás útvonalának. A sivatagi túlélés szabályait ugyanis nem tanulhatta meg az egyiptomi fáraó udvarában, vállalkozása öngyilkossággal lett volna egyenértékű megfelelő felszerelés, szamarak, vizestömlők és helyismeret nélkül. Csakis a midiánitáktól tehetett szert ilyen ismeretekre, akik alapjában véve sivatagi és vándorló nép volt.
Mózes másrészt magas szinten ismerhette az egyiptomi vallást, annak monoteista reformkísérletét. Mózes II. Ramszesz (Kr.e. 1279-1213) udvarában élt. Előtte sorrendben I. Széthi fáraó (Kr.e. 1290-1279), Tutankhamon fáraó (Kr.e. 13332-1322) és Ekhnaton fáraó (Kr.e. 1353-1336) uralkodtak Egyiptom földjén. Ekhnaton fáraó volt a híres „eretnek fáraó”, aki az Izisz-Ozirisz kultusszal felhagyva bevezette Aton Napisten kizárólagos tiszteletét. Halála után a thébai papság fiával Tutankhamonnal visszaállította a régi kultuszt. Mózesnek tudnia kellett erről a nagy vallási reformkísérletről, amely időben megelőzte a zsidók monoteizmusát.
A midiániták istene Baál isten volt, akinek kultuszhelyét Gedeon lerombolta a Bírák 6,25-32 szerint. Ezután a mediániták szövetkeztek az amalekitákkal, és Jezráel völgyében egyesítették seregeiket. Vagyis igazi vallásháború tört ki, „istenek csatája”, amelyben a zsidók Él istene diadalmaskodott.
A bibliatudósokat az hozta lázba, hogy izraeli régészek az Akabai-öböltől keletre rátaláltak egy JAH nevű midiánita város romjaira, melyet a várost védő istenéről neveztek el. Úgy vélik, hogy Mózes e városnak lehetett a lakója családjával együtt. Ha ez igaz volna, akkor innen lehet a JAHVE név, az „e” betű birtokos jelző, a „v” egyszerű kötőszó. Ezen elmélet szerint tehát a Baál kultusz eltűnésével egy új istenség, JAH kultusza sarjadt ki a midiániták földjén. Mivel a zsidók idővel leigázták e népet, lakóinak leszármazottaiban tovább éltek hiedelmeik, keveredve a zsidók hitvilágával. Egy biztos: a letelepedés korszaka meglehetősen küzdelmes és bizonytalan volt a zsidók számára, mert ez idő tájt számos nép szemelte ki lakhelyének e területet a klímaváltozás, a nagymértékű elsivatagosodás miatt.
A tudósok zöme azonban vagy fenntartásokkal fogadja, vagy elveti ezen elméletet. Jahve kizárólagos kultusza ugyanis csak jóval később, a déli királyság korában, Jozija (Kr.e. 640-609) király vallási reformja idején vált államvallássá, kizárólagossá. Már egyik elődje Hiszkija (Kr.e. 716-687) király is belevágott a vallási reformba: lerombolta a pogány kultuszokat szolgáló magaslatokat, és megtisztította a templomot például a férfi prostituáltaktól (2Kir 15,4). A reform szellemi vezére, zászlóvivője azonban Jeremiás próféta volt. Papi családból származott, a Jeruzsálemtől öt kilométerre fekvő Anatót faluból. Ő sarkalta Jozija királyt a bálványkultuszok elleni hadjáratára. Fenyegetőzéseit írnoka, Báruk próféta írta le: „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint (Jer 17,10), olvashatjuk Jeremiás intelmeiben (Káldi-Neovulgata fordítás).
Joziját és papjait csodálattal töltötte el a mindenre kiterjedő és összetett mózesi törvény, és felismerték, hogy a nép igencsak eltávolodott ősatyáik életvitelétől. A király ezek után úgy határozott, hogy a zsidó történelem feljegyzéseit, valamint az Úrral kötött szövetség törvényeit fel kell eleveníteni, és hatályba kell léptetni. A szakértők szerint ekkor történt az első kísérlet a Biblia összeállítására, mely során a szóbeli és írott hagyomány számtalan töredékét átfogó gyűjteménybe igyekeztek egyesíteni.
Josija vallási reformja azonban szintén átmenetinek bizonyult. Amikor a király a méd-babiloni koalíció oldalán belépett az Egyiptom ellenes háborúba, a támadó egyiptomiak nyílzáport zúdítottak seregére, és ő is halálosan megsebesült, Jeruzsálemben temették el. Júda ezután egyiptomi vazullus állam lett, így ma is vádlón állhatnak itt Jeremisás sorai: „Ugyan hol vannak isteneid, amelyeket magadnak készítettél? Keljenek fel ők, ha meg tudnak menteni nyomorúságod idején. Hiszen annyi istened van már, ahány városod, ó, Júda” (Jer 2,28).
PAPP FERENC