Megjelent az Egyházfórum 2010/3. számában
BEVEZETŐ MAGYARÁZKODÁS
Semmiképpen sem gondoltam könyvem folytatására, hiszen ez a történet lezárult: egyfelől Ipiapi atya halálával és a másik létbe való átlépésével, másfelől könyvem megjelenésével. Elkezdődött azonban egy másik történet: írásom fogadtatásnak, hatásának és értelmezésnek története, ám ez a szerény, csöndes történet csupán a legszűkebb szakma számára lett volna – és abban a körben is csak mérsékelten – érdemleges. Ki gondolta volna, hogy könyvem fogadtatásának és befogadásának dokumentumai hamarosan fontos szerepet kapnak, méghozzá Ipiapi atya boldoggáavatási perében mint a pro és kontra argumentáció. A könyvem alcímében[1] szereplő „dokumentum” ebben a folyamatban súlyos propozíciónak számított, annak ellenére, hogy csupán egy legenda dokumentumairól van szó. Ez persze teljességgel érthető, hiszen jó néhány szent esetében csupán csak a legendájuk maradt fenn, tények, dokumentumok alig-alig, vagy még annyi sem. Csakhogy könyvem –pontosabban vagyis a könyvemre reflektáló írások egyike-másika – nem csak az Ipiapi atya boldoggáavatása mellett felhozott érvek, hanem az ellenérvnek közé is besorolódott a posztulációs[2] eljárásban. Így például Trencsényi László Apokrif legenda című írása[3], vagy Ölbei Livia Hol lubickol a lélek? című recenziója[4]. Trencsényi legendának, Ölbei mesének nevezi könyvem. Korda Eszternek kétségkívül legmélyebbre hatoló és legszakszerűbb elemzése már csak olaj volt a tűzre, hiszen Szövegjáték nézőpontokkal című írásában[5] a posztmodern regény kategóriájába sorolja könyvemet. Mondanom sem kell, hogy a magamfajta szociológustól természetesen teljesen idegen a „gondolta a fene”-mentalitás. Be kell látnom, hogy könyvem efféle olvasata (mármint, hogy posztmodern fikció) teljességgel lehetséges; annak ellenére az, hogy kizárólag dokumentumokkal operáltam, nevezetesen: Ipiapi atya leveleivel, egy religiográfus megbízójának[6] küldött kutatási jelentéseivel, végül pedig egy nyugalmazott megyei egyházügyi megbízott által készített jegyzőkönyvvel. Megjegyzem, könyvemben mindösszesen egyetlen egy fikció található: a második részben szereplő Kamarás István nevű nyugdíjas religiográfus. Én (vagyis a valóságos Kamarás István) ugyanis éppen tíz évvel később, csak 2005-ben mentem nyugdíjba, a könyvben szereplő ebben az időpontban, vagyis 1995-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Intézetének oktatója voltam[7], emellett még javában aktív religiográfus, aki éppen a hazai Krisna-hívők körében vizsgálódott.
Míg Trencsényi, Ölbei és Korda írásai gyengítették, mondhatnám, hatálytalanították könyvemet mint Ipiapi atya boldoggáavatása mellett felhozható argumentációt, Zolnai Anett református lelkésznő írása[8] viszont mellette szólt, ugyanis írásában könyvem mint religiográfia szerepelt. Igaz, a boldoggáavatási perekben eleddig nem igen volt szokásos protestánsok, még kevésbé lelkésznők véleményét figyelembe venni. Mérhető súllyal szólt könyvem (és közvetve Ipiapi atya) mellett az a tény, hogy a nyíregyházi görög katolikus hittudományi főiskolán könyvemből ajánlott olvasmánya lett a pasztorális kurzusnak. Természetesen még ennél is többet nyomott volna a latban, ha római katolikus papnevelő intézményről lett volna szó. Fejes Ildikó éppen egy katolikus lapban[9] érvel azok ellen – és teszi le voksát Ipiapi atya (és a róla szóló könyv mellett) –, „akik szerint a nevetés és a bohóckodás az ördög lépes mézzel körbevont pajzán csalétke, mely kivetkőzteti az embert emberségéből, hiszen maga Jézus szomorúan és elgondolkodva hirdette az örömhírt”. Ezzel szemben a recenzens – „ismét csak egy nő”, állapították meg az üggyel foglalkozó komoly egyházi férfiak – a „Nagy Humorú Gondviselőt” emlegeti. Ipiapi atyáról pedig így ír: „a tisztaszívűek örömével és ás egyszerűségével járja az országot, mindvégig bekötött szemmel táncolva a szenttéavatás és a kiközösítés közt”. Nos, az ilyenfajta írások természetesen legalább annyi érvet szolgáltathattak Ipiapi atya kanonizálása ellene, mint mellette. Ugyanez mondható el a neves jezsuita Pálos Antal reagálásáról, aki ezt írta, hogy „csak lassan olvasom, hogy tovább tartson. Nem jó az ilyen nagyszerű könyvvel sietni. Ez a Legalsószentbenedek kitűnő hely lehet, de aligha lehet érte Pro Ecclesia et Pontifice kitüntetést kapni”.[10] Meglepő módon sokkal inkább tolták előre Ipiapi atya szekerét könyvem azon méltatói, akik a magukat vallástalannak vagy kifejezetten ateistának tartották. „Akit ez a könyv nem térít meg legalább egy kicsikét, legalább a maga módján, de hát mi egyébben reménykedhetünk, mint ami kinek-kinek rendeltetett , az meg is érdemli”, írja Lányi András filozófus, aki ezután felvételét kérte az Ordó Joculatorum Dei-be.[11] „Bármilyen furcsa, de úgy éreztem, hogy e mögött az (akár keserűen is értelmezhető) szatíra mögött egy mindenre kiterjedő szeretet érezhető. Nekem ehhez semmi közöm, tudniillik a katolikus egyházhoz, de a szeretet lenyűgöző emberi tulajdonság”, így reflektált Kovalcsik József művelődéstörténész. Simon Zoltán irodalomkritikus előbb hosszasan taglalja, hogy bármennyire is rokonszenvez figurájával és pasztorációs technikájával, kibékíthetetlen világnézeti ellentét van könyvem hőse és őmaga között, majd így fejezi be írását: „Következésképpen, ha rajtam múlna, én ezen dokumentumok alapján boldoggá avatnám Ipiapi atyát, követőit pedig renddé szervezném.”[12]
Ugyanebben az időben, vagyis 2005 karácsonyán[13] két helyen (Legalsószentbenedeken és Naurun) kezdeményezték Ipiapi OJD, vagyis Ipiapi atya boldoggáavatását. Így válhattak – számomra teljesen váratlanul és tőlem függetlenül – a könyvemmel kapcsolatos publikált vagy magánlevélként elküldött írások a posztulációs procedúra sűrűn idézett dokumentumaivá. Mivel a rendkívül rövid ideig (mindössze másfél évig) tartó és egy perdöntő csodával végződő procedúrába magam nem kapcsolódtam bele[14], megmaradhattam többé-kevésbé tárgyilagosságra képes külső szemlélőnek, és megírhattam a boldoggáavatási eljárás religiográfiáját könyvem utolsó utáni fejezeteként.
A KEZDEMÉNYEZÉSEK
Legalsószentbenedeken heves vita előzte meg a kezdeményezést. Az Ordo Joculatorum Dei rendi gyűlésén négyen (Bolond Pista, Kanalas Rozália és két csodaszép gyermeke) terjesztették elő Ipiapi atya kanonizálását. „Most komolyan hülyéskedtek?”, kérdezte Pepe, majd kézzel-lábbal ágált a glória ellen. A rendi gyűlés jegyzőkönyve szerint Pepe legfontosabb ellenérvei a következők voltak: 1) Vagy bohóc valaki, vagy szent, 2) vagy epeletupulu, vagy glória, 3) ha pedig glória, azzal vagy gurigázni fog, vagy az első alkalommal elhagyja. Bolond Pista ezzel szemben azzal érvelt, hogy egyfelől van már Bolond Szent András is, másfelől az epeletupulu pedig nagyon is jól illik a glóriához, ugyanis az epeletupulu ugyanúgy szent hangszer, mint Dávid hárfája, Szent Cecilia triangulumja vagy Garbarek szaxofonja. Amikor felhívták a figyelmét arra, hogy Jan Garberek még nem avattatott sem boldoggá, sem szentté, Bolond Pista roppant módon elcsodálkozott, majd javasolta, hogy akkor „egy szuszra” Garbareket is terjesszék föl szentnek. Pepe Garbarek kanonizálását hajlandó lett volna támogatni, de Ipiapi atya „felglóriázálását”[15] semmiképpen sem, mert az szerinte „tiszta röhej” lenne.
Hilária nővér és Pimpa azzal ellenérveltek, hogy ugyan éppen Ipiapi atya az, aki tiszta röhej Isten és ember előtt, ám ez egyáltalán nem indok arra, hogy szentté avassák. Pimpa úgy vélte, hogy teljesen elegendő lenne az, ha a Vatikán „kerek perec kimondja, hogy Ipiapi atya jó fej”. Hilária nővér hevesen bólogatott, majd nyomatékul még azt is hozzátette, hogy „ha bearanyozzák, megfullad szegény”. Vigyori erre keservesen jajgatni kezdett, alig győzték megnyugtatni, hogy igazán senki sem akarja bántani Ipiapi atyát, legfeljebb szenttéavatni.
Terebessy Olivér ökumenikus vasútmodellező mint zsidó semmiképpen sem akart ebben a „katolikus ügyben” voksolni, csak hosszas unszolásra volt hajlandó annyit megjegyezni, hogy az esetben támogatja a „projectet”, ha már Ipiapi atyával „egy füst alatt”[16] avassák szentté Luther Mártont, Kálvin Jánost, Albert Schweitzert, Martin Luther Kinget és Martin Bubert is. Ekkor Kanalas Rozália odasúgta Hilária nővérnek – és ez szó szerint bekerült a jegyzőkönyvbe –, hogy „Terebessy Olivér is megérdemelne egy kis szenttéavatást, hiszen ő a vasútmodellező egyesületben mindenkinek a mindene, aki mindenét szétosztogatta, még az utoljára megmaradt vakvágányát is egy látássérült tagtárásnak” [17]. Végül is Vigyorival együtt öt támogatással, két ellenszavazattal és két tartózkodással, vagyis éppenhogy-többséggel felterjesztették az illetékes egyházi hatóságnak a boldoggáavatási kérelmet, melynek záradékában[18] Luther Márton, Kálvin János, Albert Schweitzer, Martin Luther King, Martin Buber és Jan Garbarek szenttéavatásának – Bolond Pista megfogalmazásában – „sürgelmezése” is szerepelt.
Ugyanebben az időben Naurun az ország felnőtt[19] lakosságának 32 %-át kitevő 961 katolikus egyhangúan megszavazta Ipiapi atya boldoggáavatásának felterjesztését, amit Tiakitai OJD így öntött szavakba: „Isten vándorló népének naurui katolikus hívei ellenszavazat nélkül támogatják Nauru leendő első szentjének, Magyarország apostolának Ipiapi-Tupuapati OJD-nek kanonizálását”. Teofil OJD provinciális csak annyi módosítást eszközölt a Rómába küldött kérelmen, hogy Ipiapi-Tupuapati OJD helyett egyszerűen Cosinus OJD néven szerepeltette a jelöltet, azzal indokolva, hogy a naurui nevet még a száznegyven nyelven köszöntő Szentatya sem tudná rendesen kiejteni.
Legalsószentbenedekről Tannenbaum atyának küldték el a felterjesztést, aki – miután a záradékot gondosan lecsippentette – a jelölt halála helye szerint illetékes főpásztorhoz küldte. Akkorra már a naurui kezdeményezést[20] is az illetékes magyarországi egyházmegyébe küldték Rómából. Nem ismerve eléggé az előzményeket, az ügyben illetékes Főpásztor atya teológiai, történettudományi és a szenttéavatások gyakorlati kérdéseiben való jártassága alapján Prominens atyát[21] jelölte ki posztulátornak. Arra még eléggé jól emlékezett Főpásztor atya, hogy Prominens atya volt az, aki „nyomásgyakorló imahadjárattal” szorgalmazta Ipiapi atya kanonizálását, és hogy Vizitátor atyától kézhez kapva a Jegyzőkönyv Ipiapi atya bámulatra méltó működéséről Hábriel őrangyal üzenetei alapján című iratot, elhatározta, hogy személyesen fogja Rómában kijárni, hogy a már a szükséges öt év letelte előtt megindíthassák a posztulációt. Arra viszont már nem emlékezett, hogy amikor – éppen Rómába indulása előtt egy nappal – megtudta, hogy Hábriel őrangyal éppen egy volt megyei egyházügyisnek[22] jelent meg, olvasatlanul visszaküldte a kéziratot Vizitátor atyának, azonnali elégetésre.
„PUSZTULÓ” POSZTULÁTOROK
Prominens atya természetesen tudta jól, hogy az egyházmegyei Főpászor atya által kinevezett bíróság munkájára kell támaszkodnia. Már csak azért is, mert eléggé általános tapasztalat, hogy a kanonizációs ügyek „vegyes jellegűek”, ami azt jelenti, hogy rendszerint az élet második szakaszára vannak tanúk, az életút megelőző része pedig dokumentumok alapján vizsgálható. Azt is pontosan tudta, hogy történész szakértőkre is szükség van, akik már az egyházmegyei szakaszban nyilatkoznak az illető személyiségről az összegyűlt dokumentáció alapján. Csakhogy Prominens atya legelőször is azt tartotta szent kötelességének, hogy mindezt megelőzően az avatásra jelölt Isten szolgájának (ez esetben Ipiapi atyának) írásait kell megvizsgálni azzal a céllal, hogy azok mindenben megegyeznek-e a katolikus hittel és erkölccsel. Ezzel Ipiapi atyának könyvemben olvasható levelei alapján hamar végzett, és arra napnál is világosabb következtetésre jutott, hogy „Ipiapi atya minimum eretnek”, rosszabb esetben egyházmegyei Antikrisztus, és erről azonnal tájékoztatta Főpásztor atyát.
Mielőtt a bíróság (melynek tagjai a betonbarcikai Töhötöm atya, a gagyapáti Tannenbaum atya és a bakonyszentlőrinci Balambér atya voltak) munkához láthatott volna, Főpásztor atya már azon gondolkodhatott, hogy ad acta tegye-e az ügyet, vagy egy másik posztulátorral próbálkozzon. Végül is az utóbbi mellett döntött. Ő is tudja jól, mondta Töhötöm atyának megbízólevele átadásakor, hogy a zsinat utáni szellemben civil, sőt „urambocsá” még nő is lehetne posztulátor, de ő úgy gondolta, hogy mindenkinek, még Ipiapi atyának is jobb lenne, ha ez esetben egy „papi ember” veszi kezébe az ügyet.
Ebben a szakaszban már a bíróság is teljes gőzzel működött, különösen Kucseráné Felleghajtó Facélia[23] volt elemében, aki aktívái[24] segítségével egyre-másra derítette ki Ipiapi atya addig ismeretlen csodáit, szám szerint harminchármat[25]. Töhötöm atya ezt a rakás csodát tette a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba meg csupán Ipiapi atyával kapcsolatos személyes emlékeit. És ez utóbbiak jóval többet nyomtak a latban, ugyanis elég volt Töhötöm atyának érzékletesen maga elé idézni Ipiapi atya kazincbarcikai szerepléséből csupán a misébe beépített óvódás hittant, a kanalas gémeket a szentélyben, a hölgyfelmutatást, a liturgikus mókát és a szotyola-szentelményt, és máris kínálkozott a verdikt: „a jelölt pasztorációs újításaival megbotránkoztatta az egyházmegyei kisdedeket”. Becsületére legyen mondva Töhötöm atyának, ezután elment gyónni. Az történt ugyanis, hogy annak idején Töhötöm atya is megkóstolta azt a híres szotyola-szentelményt, amit annyira megkedvelt, hogy azóta is erősen szotyolázott, még breviáriumozás alatt is. Lelkiismerete azt súgta, hogy ha a szotyola-szentelmény botránkoztatás, akkor, bizony, a szotyolázás is. Megbánta, erősen megfogadta és megtartotta, csakhogy ebből kifolyólag (pontosabban: kifogyólag) olyan súlyos elvonási tünetei jelentkeztek, hogy a legrafináltabb pszicho-tréningekkel kombinált lelkigyakorlatok sem enyhítették egyre növekvő kínjait. Végül is Töhötöm atya beadta derekát, és Tannenbaum atya tanácsára Ipiapi atyához fohászkodott, aki meg is jelent álmában, és azt javasolta, térjen át tökmagra, ezzel ugyanis, így mondta „a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad”. Így is történt: a tökmag-szentelmény megmentette Töhötöm atyát mind a kárhozattól (ha megszegi erős fogadalmát), mind az elviselhetetlen testi-lelki fájdalomtól (ha nem szegi meg).
Miután egyházmegyei Főpásztor atya is értesült erről a „csodáról”, amiről már egyházmegye-szerte beszéltek, kénytelen volt felkérni egy harmadik posztulátort is, ezúttal – hogy ne érje szó a ház (vagyis az egyház) elejét – egy hitbuzgó civilt, aki még hetven éves korában is ministrált neki, méghozzá erről sehogyan sem lehetett lebeszélni – latinul. Dr. A.B.[26] foglalkozására nézve büntetőjogász volt, aki kíméletlenül kiszimatolta még a legártatlanabb bárányban is a vétket, még a bocsánatosat is. Ő már nem tehette meg, hogy ne mérlegelje a bíróság által összegyűjtött tanúvallomásokat, melyek egy része naurui, másik része hazai volt. A naurui vallomásokkal könnyű dolga volt, ugyanis a naurui katolikusok számára[27] úgyszólván minden csodának számított: attól kezdve, hogy minden reggel felragyog a nap, egészen a naurui nemzeti labdarugó válogatott győzelméig.[28] Nyilvánvaló, hogy ezek a lelkes hívek Ipiapia atyának szinte mindegyik megmozdulását csodásnak tartották. Mind a napig Ipiapi atya üzeneteit vélik kihallani a naurui miséken felzúgó csurunga vagy a felzengő epeletupulu hangjából. Nehezen lehetett rosszindulatú elfogultsággal vádolni Dr. A.B.-t azért , hogy ezeket nem csodának, hanem csupán egy fajta kultusznak, egyfajta lelkiségnek minősítette.
A hazai csodák cáfolata már igazi szakmai kihívást volt számára. Dr. A. B. ugyanis – és hogyan másképpen is tehette volna egy posztulációs eljárásban – szentül meg volt arról győződve, hogy Ipiapi atya egyszerűen sültbolond, akinek csodái bolondságok, és az ezeket csodának tartók úgyszintén bolondok, méghozzá az egy bolond százat csinál elv alapján. És ez ellen hiába ágált Bolond Pista azzal, hogy az a legigazibb csoda, ha egy bolond százat csinál.
Hiába bizonygatták a csodálatos lángosszaporítás önként jelentkező tanúi, hogy ők is ettek belőle, dr. A. B bebizonyította, hogy ők a szomszédjukkal elfelezett lángosból ettek, és ez nem csoda, csupán a felebaráti (pontosabban „felezőbaráti”) szeretet tanújele. Hiába bizonygatta a katolikus karizmatikus mozgalom három tucatnyi papja[29], hogy szemük láttára emelkedett föl Ipiapi atya, amikor elhangzott az, hogy „emeljük föl szívünket”. „És tisztelendő atyák is felemelték a magukét?” -kérdezte dr. A. B. kellő tisztelettel, de egyúttal kellő szigorral. Igenlő választ kapott. „És akkor tisztelendő atyák vajon miért nem emelkedtek föl?”, -faggatta őt továbbra is nagy tisztelettel, de még nagyobb szigorral. „Talán azért, mert nem emeltük föl eléggé”, -felelte Varga László atya halkan és szomorúan. „És bizonyára ezért látták maguk fölött az illető atyát, nemde?” És mielőtt ők válaszoltak volta, diadalmasan kijelentette: „Quod erat demonstrandum”. Ami ez esetben annyit jelentett, hogy a téma le van zárva, de ha akarják, elimádkozhatnak együtt egy Miatyánkot, de az igazit, nem az Ipiapi-atya-féle Cirip-Miatyánkot[30]. A Pannonhalmán táncra perdült papi lelkigyakorlat állítólagos csodáját azért is könnyű volt megcáfolni, mert a táncra perdültek döntő többsége egyszerűn nem volt hajlandó erről se pro, se kontra nyilatkozni. Hiába idézte föl a döntő kisebbség nevében Anzelm atya a számára felejthetetlen esetet, amikor még – először és utoljára az apátság történetében – a vecsernyét is áttáncolták, és csak akkor sikerült abbahagyniuk, amikor kompletórium idején valaki elkiáltotta magát, hogy „Nóta állj! Imához!”. dr. A. B. ekkor egy kis gondolkodási időt kért, négy és fél perc múlva azonban diadalittasan azzal zárta le az ügyet, hogy Ipiapi atya csak bolondította a tisztelendő atyákat, a csodát, ha valóban az volt, az az atya tehette, aki véget vetett ennek a csodának hitt őrületnek. Hiába perdült táncra dr. A. B. szeme láttára a döntő kisebbség, a rettenthetetlen posztulátor nem ingott meg hitében, hanem most ő kiáltott föl, hogy „Nóta állj! Imához!”, amire az atyák szemmel láthatóan elkedvetlenedtek. Hiába kapacitálta őket Dr. A.B., hogy legalább misézzenek egyet, amihez ő szíves-örömest latinul ministrál, azt felelték, már késő van, és kompletóriumra haza akarnak érni Pannonhalmára. Dr. A.B. rögtön ezután megírta az elutasító jelentést, mielőtt azonban nyugovóra tért volna, annak rendje és módja szerint az elejétől a végéig[31] elmondta a ministrálás régi szép latin szövegét. Ez a képzeletbeli misézés lett a veszte, ugyanis álmában is folytatta: latinul ministrált Ipiapi atyának, aki egy kukkot sem értett belőle, ami csak újabb bizonyítékul szolgált számára, hogy, ha nem is sültbolond, súlyosan együgyű. Ám ekkor váratlan dolog történt: amikor Ipiapi atya azrt mondta – persze csak magyarul –, hogy Isten báránya, akkor valahonnan előlépett egy hófehér bárány, odabújt Ipiapi atyához és emberi hangon azt bégette: „Miatyánk, ki vagy a mennyekbeeeeee! Bégettessék a te neved! Jöjjön el a te jászolod, egyem meg a te abrakod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapit tenyeredből add megennem ma. Bocsásd meg bégetésem, miképpen én is megbocsátok az ellenem bégetőknek! Adj írt minden kis sértésre, és szabadíts meg a farkastól! Mert tiéd a jószág, az abrak és a minőség!” Ámen, felelte Ipiapi atya, amire Dr. A. B. felébredt. Elhadarta reggeli imáját, majd íróasztalához ült, levelet írt Főpásztorának, és megroggyant idegállapotára hivatkozva azonnali felmentését kérte posztulátori megbízatása alól.
SÍNRE KERÜL A POSZTULÁCIÓ
Egyházmegyei Főpásztor atyát állandó fejfájás gyötörte a meg-megakadó posztuláció folytatása hogyanja és mikéntje miatt. Irodavezetője, Consilia nővér, aki emellett a székesegyház rózsafüzér társulatának „lendkereke”[32] volt, azt tanácsolta neki, üljön be közéjük, és „imádkozzák meg”, így mondta, együtt a folytatást. Többszöri unszolás után Főpásztor atya egy nagyot sóhajtott[33], és a következő alkalommal beült közéjük, méghozzá szó szerint: Özv. Szelestyák Dezsőné és az épületgépész Vanek úr közé. „Kezdhetjük” -mondta, és megnézte óráját, ám kellemesen meglepte az, ami történt. Mindössze tizenkét percet vett igénybe mindhárom[34] rózsafüzér elimádkozása, méghozzá Vanek úr újításának köszönhetően. Ez pedig abból állt, hogy az „Üdvözlégy Mária” után mindjárt a titok, utána pedig a „most és halálunk óráján, ámen” következett, így aztán mindig maradt egy kis idő a kedvenc imáikra. Ez alkalommal erre: „Uram, ma nekem minden sikerült!!!! Vagy mégis inkább Neked? Általad? Veled? Benned? Csak ez a hálaadás nem sikeredik. Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!”, meg erre: „Istenem, hála Neked ezért a háláért!”, meg erre: „Látod, Uram, hányan vagyunk, azt is tudod, mit akarunk. Hát akkor mire vársz?”
– Hát ezek meg micsodák, Krisztusban kedves testvéreim? – kérdezte Főpásztor atya élénken érdeklődve.
– Ezek, kérem szépen, röpimák – világosította föl Vanek úr.
– És honnan a csudából szedték-vették őket? – kérdezte Főpásztor atya lelkesen.
– Ezek, bizony, Főpásztor atya, akár hiszi, akár nem, Ipiapi atya imái!” – bizonygatta Consilia nővér.
És a többiek is egybehangzón bizonygatták.
– Van még belőlük? – kérdezte Főpásztor atya.
– Van ám, a mindenségit neki! – rikkantotta Vanek úr, amire többen keresztet vetettek, de Vanek úr már mondta is:
– Uram, kérlek szépen, szállj le rólam! Most igazán nem vagyok olyan hangulatban! Majd megkérdezte:
– Mondhatok még?
– Hát hogyne, Krisztusban kedves testvérem!” – biztatta a főpásztor.
– Hát akkor hadd jöjjön a kedvencem: Uram, Jézus, ne csak a kenyeret és a halat, hanem a nagyfröccsöt is, ha már ilyen szép számmal összejöttünk!
– Én is mondhatok egyet, Főpásztor atya? – kérdezte egy reszkető kezű nénike.
– Mondjon csak, Krisztusban kedves nővérem! – biztatta őt is főpásztor.
– Hát akkor én azt mondom, hogy: Uram, ne szeress engem ennyire, mert megint megfájdul a fejem!
– Van még ennél viccesebb is! – kiabálta egy talpig gyászban lévő idős asszony.
– Rajta! – rikkantotta Főpásztor Atya.
A talpig gyászban lévő kuncogva mondta:
– Uram, Istenem, szállj le rólam! Most nem vagyok olyan hangulatban!
– Ámen! – rikkantotta Főpásztor atya, – Van-e még? Harapófogóval kell kihúznom? – nógatta a társulatot.
– Hát, éppenséggel lenne még egy, Isten bocsássa meg – emelkedett szólásra özv. Szelestyák Dezsőné.
– Az Isten szerelmére, ne tartsa vissza – könyörögte Főpásztor atya.
Az özvegyasszony kihúzta magát és Főpásztor atya szemébe mondta:
– Istenkém, kérlek szépen, ne hülyéskedj!
– Remek. Minden értek – összegezte Főpásztor atya, majd megkérdezte: – Őtőle magától hallották?
– Sajnos nem, már csak Tannenbaum atyától hallhattuk – tájékoztatta Consilia nővér. Főpásztor atya homlokát ráncolva erőltette emlékezetét:
– Tannenbaum…, várjunk csak…
– Hát a Vizitáror atya – emlékeztette Consilia nővér.
Főpásztor atya arca megenyhült, majd felderült.
– A Szepi? Együtt nyögtük…, bocsánat, koptattuk a szeminárium papjait…, bocsánat, padjait.
És még aznap felkérte Tannenbaum atyát posztulátornak.
Így aztán a posztuláció végre-valahára sínre került. Az új bíróság[35] tanúk százait hallgatta meg, köztük: Yualayi és Yagara ügyvédeket[36], Bindes Ferenc soproni plébánost, Vargacz Krisztina szegény iskolanővért, Jan Garbarek jazz-zenészt, Göncz Árpád köztársasági elnököt, Jelenits István a piaristát, Debrecenyi István Gábor református lelkészt, Janáky Gábor építészt, Bartos Gergő gimnazistát[37], a fóti evangélikus gyülekezet tizenhárom egykori ifjúsági hittanosát[38] és Zákány Lajos nyugalmazott elvtársat, egykori a megyei egyházügyi megbízottat. Mindannyian[39] hitet tettek amellett, hogy Ipiapi atya csodálatos figurája egyházunknak, méltó arra, hogy előbb helyi, majd világegyházi kultusza lehessen.
Összeállt az anyag, melyet előbb akkurátusan lefordítottak latin és német nyelvre, majd hitelesítésük után az egyházmegyei illetékes székesegyházban tartott ünnepi nagymise keretében ünnepélyesen lezárták és lepecsételték az aktacsomagot, hogy azt majd Rómába küldjék. Mellékletként küldték el a Szentatyának (ugyancsak latin és német fordításban) Ipiapi atya kedvenc imáját, a tücsök Miatyánkját, amit ezerkétszáz hívő ciripelt el az ünnepi nagymisén: „Miatyánk, cirip a mennyekben, ciripeltessék a Te neved! Ciripelje a Te Országod, ciripelje a Te akaratod! Cirip a mennyben, cirip a földön is. Mindennapi ciriplésünk add meg nekünk ma, és bocsásd meg ciriptelenségünket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk ciripelőknek. Te vigy minket a ciriplésbe, Te szabadíts meg a ciriptelenségtől, mert tiéd a dal, a zene és, a ciripelés, ámen.”
Rómában nyugtázták az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, majd többlépcsős eljárás keretében vizsgálták az összegyűlt anyagot. Az iratok alapján elkészült az összefoglaló munka, vagyis a positio. Az ekkor még szürke színű positiot először a történészek kapták kézhez, akik az életutat vizsgálták, és a dokumentációról a teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről nyilatkoztak, Amikor ők mindent rendben találtak, ahogyan ez szokásos, arany betűs piros dossziéba került az iratanyag, és a teológusok következtek, akiknek a jelölt hősies erénygyakorlatáról és életszentségéről kellett nyilatkozniuk. Ez már jóval keményebb menet lehetett, legalább is a hivatalosan kiszivárogtatott és nem hivatalosan kiszivárgott hírek alapján. Előbbiek az avatási procedúrák hét nyelven megjelenő hivatalos folyóiratában, a Totus Tuusban láttak napvilágot, és arra utaltak, hogy ez az ügy alaposan feladta a leckét a posztulációban legjártasabb teológusoknak is. Végül is lezárult az életszentségre vonatkozó rész is, méghozzá pozitívan, különben nem kerülhetett volna sor a csoda kivizsgálására, méghozzá, ahogyan szokásos, három lépcsőben. A csodának a hitvalló halála után, az ő igazolható közbenjárására kellett megtörténnie, méghozzá oly módon, hogy a hívő közösségben a hit megerősödését szolgálja. Az Ipiapi atyának tulajdonított sok-sok csodás esemény közül egyházmegyei Főpásztor atya Töhötöm atya tökmag-szentelmény csodáját választotta ki, hiszen az egyszerre mentette őt meg a szotyola-elvonási tünetektől és a kárhozattól, és adta őt vissza híveinek, akik alig ismertek rá, mert azóta egy dörgedelmes-töredelmes Isten ostora helyett egy joviális-kegyelmes Isten szolgája mosolygott rájuk. Az első lépcsőben a szotyolát, a másodikban a tökmagot, a harmadikban magát Töhötöm atyát vizsgálták meg, aki elmesélte a kongregáció tagjainak Ipiapi atya számtalan betonbarcikai csodáját, miközben tökmag-szentelménnyel kínálta őket, melynek csodás hatását a szenttéavatási kongregáció több tagja azonnal igazolta. Az aktához egy tasak tökmagot is mellékeltek[40] , és így adták át a kongregáció bíboros-prefektusának.
A bíboros-prefektus előbb a tökmagba, majd az aktába kóstolt bele, azután felváltva ebbe-abba, mindaddig, amíg utolsó szemig el nem fogyott a szentelmény-csatolmány. Mivel a nagy adat tökmag-szentelmény magához vétele után alaposan megszomjazott, néhány pohár Szent Donát rozét hajtott föl, miközben azt dúdolta, hogy „Ép testben, hej, épp hogy élek, ha nem árad rám a Lélek”, ami – mint ez már köztudott – a szentségre felterjesztett Cosinus-Tupuapati-Ipiapi OJD egyik kedvenc énekes imája volt. A biboros-prefektus egyre kellemesebben érezte magát, sok minden szép és jó eszébe jutott, ami eddigi élete során Isten bőven áradó kegyelméből ővele történt. Ezekbe a történésekbe trappolt bele a kétésfélpúpú[41] teve. Eléggé közel jött hozzá, annyira, hogy lehelletén érezni lehetett a rozé illatát. ”Bibliai szent állat” -motyogta, és belátta, hogy, bizony neki is eléggé nehéz lenne a tű fokán való átjutás. Mire eljutott erre a következtetésre, a kétésfélpúpú teve mellett már ott egy szamár, szintén bibliai állat, Jézus hordozója és egy harmadik, de ilyen szerzetet még életében nem látott. Olyan volt, mint egy óriási fenyőtoboz, kilenc sorban tekeredtek rá pikkelyei, ami éppen meggyezett az angyali kar számával[42]. Mire a számolást befejezte futva-lihegve megérkezett maga Ipiapi atya, aki így kiabált:
– Megmondtam, hogy ne szaladjatok előre, nehogy megijesszétek a bíboros-prefektus atyát!
A bíboros-prefektus enyhén reszkető kézzel megáldotta előbb az előörsöt, majd Ipiapi atyát, jelezve, hogy nem ijedt meg, sőt.
– Laudétur Jézus Krisztus – köszönt Ipiapi atya, összeszedve minden latin-tudását.
– In aeternum. Mi járatban, kedves atya? Szeretné tudni, hogyan áll az ügye? Nos, a lehető legjobban. És még ez a csodás jelenés is nyomhat valamit a latban.
Ipiapi atya egy kissé elkomorult, mintha nem erre számított volna.
– Nagyon boldog lennék, bíboros-prefektus atya ha… – kezdte halkan, de a bíboros-prefektus félbeszakította:
– Boldog is lehetsz fiam, mert hamarosan boldog lehetsz.
Ipiapi atya azonban most már egészen elkomorult.
– De én akkor lennék igazán boldog, bíboros-prefektus atya, ha nem lennék boldog.
– De miért, kedves fiam, az Isten szerelmére? – kérdezte a bíboros-prefektus.
– Mert én már így is, most is és mindörökké nagyon boldog vagyok.
– Amen! – szaladt ki a száján a prefektus-bíborosnak, majd gyorsan helyesbített – Vagyis pontosabban: úgy legyen, ahogyan az Úr akarja.
– Így akarja. Tőle tudom. És, higgye el, bíboros-prefektus atya, nem lesz semmi baj – nyugtatgatta Ipiapi atya a levegő után kapkodó bíboros-prefektust.
– És a tökmag-csoda? A csodás tökmag? Komolyan viccel? – kérdezte a bíboros-prefektus.
– Így van, mindig a legkomolyabban vicceltem – nevetett Ipiapi atya.
– Bizonyos hát, hogy testvérem Krisztusban szent dolgokkal tréfát sosem űzött?
– Csakis szentelményekkel, bíboros-prefektus atya, szentségekkel sosem.
– Értem. Márpedig szentség és szentelmény annyira nem ugyanaz, mint ahogyan csoda sem azonos a csodálatossal, és boldog sem a boldoggal.
– Én sosem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, bíboros-prefektus Atya. Azt hiszem, most már nyugodtan hazamehetünk, ugye?
Cosinus-Tupuapati-Ipiapi OJD boldoggáavatási procedúrájának bíboros-prefektusa egy nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülve fogadta el Ipiapi atya javaslatát, hogy imádkozzanak egyet.
Kettő lett belőle, mert a bíboros-prefektus azzal kezdte, hogy „Ép testben, hej, épp hogy élek, ha nem árad rám a Lélek”, Ipiapi atya meg ezzel folytatta, hogy „Szentlélek Úristen, mit szólsz ehhez? Szépen összehoztuk, mi?”, majd amikor a bíboros-prefektus rábólintott, Ipiapi atya így fejezte be: „Uram, Istenem, ne birizgálj már, végy tenyeredbe, ringass el! Aztán aludj Te is. Ámen.”
Így aztán végül is nem lett boldog, vagyis végül is így lett boldog Ipiapi atya. Mindörökkön örökké. Ámen!
KAMARÁS ISTVÁN OJD[43]
[1] Egy legenda dokumentumai.
[2] Szenttéavatási
[3] Köznevelés, 2001. nov. 25. 19. old.
[4] Vas Népe 2001. jan. 3..
[5] Literatúra 2003. 2. sz.
[6] Az Országos Lelkipásztori Intézetnek.
[7] Ahol pedagógiai filozófia, embertan, vallásszociológia és művészetszociológia kurzusokat tartottam
[8] Egyházfórum, 2000. 4. sz.
[9] Keresztény Szó, 2000. augusztus
[10] 2000. június 1-én keltezett levelében.
[11] 2000. július 3-án keltezett levelében.
[12] 2000. november 25-én keltezett levelében.
[13] Vagyis a szentszéki előírás szerint öt évvel Ipiapi atya halála után.
[14] Mert nem is kapcsoltak be.
[15] Bolond Pista kifejezése.
[16] Ez alkalommal kivételesen nem mozdony-, hanem tömjénfüstre gondolt
[17] Eredetileg „elvtársat” mondott, de Hilária nővér – ezt szignójával jelezte is – először „szaktársra” vagy „tagtársra” javította.
[18] Amelyet Bolond Pista „szenttéavatási sérelemnek” nevezett.
[19] Ott sem a gyermekek, sem a gyermetegek nem szavazhattak, mint Legalsószentbenedeken
[20] Egy bódítóan fűszerillatú beadványt.
[21] Aki egyházmegyei ajánlásra részt vett a Szenttéavatási Kongregáció posztulátor-képző kurzusán.
[22] Ahogyan annak idején nevezték: „bajszos püspöknek”.
[23] A győri belvárosi plébánia és a RÖTYE képviseletében
[24] Akik rendszeresen kaptak üzeneteket nem csak Szűzmáriától, hanem kevéssé ismert és favorizált angyaloktól és szentektől is.
[25] Ami ugyebár éppen Jézus életéveinek száma.
[26] Személyiségi jogaira hivatkozva, csak ily módon engedte, hogy szerepeltessem.
[27] Részben régi „pogány” beidegződéseik, részben az ott működő OJD-testvérek és nővérek hatására
[28] Ezek közé számították a jobb csapatok ellen elért döntetleneket, továbbá indokolt esetben a csupán egy, kettő vagy három gólos vereségeket is.
[29] Akik ama bizonyos karizmatikus találkozón együtt miséztek Ipiapi atyával.
[30] Ipiapi atya egyik kedvenc imáját, mely a később sorra kerülő bizonyítékok között szerepel.
[31] Onnantól kezdve, hogy „Introibo ad altare Dei” egészen a „Deo gratias”-ig, ami a ministrtánsok utolsó szava volt a pap utolsó szavaira, az „Ite missa est”-re.
[32] Így nevezte őt el a társulat egyetlen és ezért igen nagyra becsült férfi tagja, egy megözvegyült nyugdíjas épületgépész.
[33] „Hogy az a magasságos ég…”
[34] Vagyis az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges.
[35] Ezúttal Anzelm OSB, Bolond Pista OJD, Kanalas Rozália OJD, Kucseráné Felleghajtó Facélia RÖTYE, Révay Edit Sacre-Coeur-OJD, Sajgó Szabolcs SJ, Terebessy Olivér OJD összetételben
[36] Ipiapi atya bérmagyermekeit Naururól.
[37] „A napban van egy icipici sárga…” kezdetű költemény szerzőjét
[38] Akik Cserháti Péter sebészorvos és Smidéliusz Gábor kistarcsai evangélikus lelkész vezetésével megalkották és előadták az Ipiapi atya című musicalt.
[39] Ők, és még háromszátizenkilencen.
[40] Mint szentelmény-csatolmányt.
[41] Többször is utána számolt, ennyi volt.
[42] Pontos leírása – erről híres volt a bíboros-prefektus atya – alapján a vatikáni természettudósok a szamarat az öszvérrel, pontosabban szamáröszvérrel (Equus hiunus), a fenyőtobozhoz hasonlító lényt pedig a kilencőves tatuval (dasypus novemcinctus) azonosították. Mindhármat pedig – a positio-akták alapján – Cosinuns-Tupuapati OJD liturgikus cirkuszi társulatával, Ábrahámmal, Vikáriussal és Sekrestyéssel azonosították.
[43] OJD: Ordo Joculatorum Dei – Isten Bohócai Rend