Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
Izgalmas és érdekes olvasmányt tart kezében az érdeklődő olvasó, mert a konferencia kötet reális képet nyújt a hazai vallásos gondolkodás hivatalos, a katolikus egyház által elfogadhatónak tartható formájáról. Ez szimpatizánsoknak és kritikusoknak egyaránt fontos zsinórmérték. Mivel Karl Rahner mind teológiából, mind filozófiából doktorátust szerzett, ezért logikusan tűnik a kötet tematikus felosztása egy bölcseleti és egy teológiai részre.
A bölcseleti teológia szekció nagy részben a konzerválódó magyar egyházképet tükrözi. Szinte az összes ismeretelméleti és metafizikai fejtegetés a rahneri anonim kereszténység elleplezésének és a Tanítóhivatal ontikus igazolásának szolgálatában áll. Kissé paródisztikusnak tűnik, hogy egyes szerzők az ehhez szükséges elméleti alapként éppen a svéd protestáns Kierkegaardra hivatkoznak, aki nagyon sokáig száműzve volt a katolikus bölcseleti teológia területéről, vagy jobb esetben afféle elrettentő példaként szolgált.
Azonban kellemes meglepetésként kiemelném Ignácz Lilla tanulmányát, aki nem átallott egy régóta csúnyán gennyező problémához nyúlni, nevezetesen Rudolf Bultmannhoz és az ő demythisierungjához. A tradicionális exegézisen nevelkedettek ugyanis máig a katolikus eszme megszentségtelenítésének tartják a történetkritikai módszer biblikus alkalmazását. (Ezen vélemény pár éve hangzott el nem nyilvános keretek között egy vezető magyar katolikus folyóirat szerkesztőjétől.)
Az anonim kereszténység problematikája a fundamentális teológia szekcióban csúcsosodik ki. A kérdéssel való konfrontáció ugyanis ezen a szinten már kikerülhetetlen, és pusztán a hermeneutikai körre való hivatkozás már nem elégséges. A szerzők szándéka felismerhetően ugyanaz mint bölcseleti kollégáiké: az egyházi hierarchia és a Tanítóhivatal védelme és reintegrációja. A megoldási javaslatok igen sokszínűek, de többségükben meglehetősen szofisztikusak, az olvasónak komoly szellemi erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a barokk körmondatok mögött felfedezze a valós mondanivaló hiányát.
Az üde színfoltot Hermann Stinglhammer tanulmánya jelenti, aki bátran szembe mer nézni a történelmi egyházak perifériára szorulásával, amelyben analogikusan az őskeresztény korszak visszatérését látja, és nem érez kényszert arra, hogy a rahneri teológia feszültségeit azonnal skolasztikus módon hárítsa.
Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár az egész kötet az egyház és a teológia útkeresését hivatott bemutatni, Rahner egyik inherens tanulmányáról, a magyarul Egyházreform (Egyházfórum, Budapest, 1994) címmel megjelent könyvről a tanulmánykötet 290 oldalából csupán négy oldal emlékezik meg. Rahnernek olyan kaliberű kritikái vannak a lapokon, mint a hierarchikus egyház centralizációja, az egyház gettósodása és társadalmi szintű érzéketlenné válása, valamint ezen állapot orvoslási kísérlete az anonim kereszténység eszméjével. Döbbenetes erővel hat, hogy a hazai vezető katolikus universitas teológiai elitje figyelmét ennyire elkerülte ez a rendkívül intenzív Rahner munka.
(Sapientia füzetek, 6), Vigilia Kiadó, Budapest, 2006.
Fellner Zoltán Ákos