Az Egyházfórum 2025/1. számában jelent meg Zamfir Korinna, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárának Az Ukrajna elleni háború a politikai vallás nevében. Az „orosz világ” és a Szent Rusz ideológiája című tanulmánya (3–17. old.). Ebben a szerző bemutatja, hogy a két ideológia összekapcsolása révén az orosz állami és egyházi vezetés hogyan szakralizálja „a nemzetet, a hazát, az orosz civilizációt, az agressziós háborút”, miként dehumanizálja az ukrán áldozatokat és fosztja meg őket „identitásuktól és az élethez való joguktól”. Amikor előző számunk nyomdába került, még nem ismertük annak a mintegy harminc orosz ortodox papnak és világinak a „hitvallását”, amelyet 2025. január 7-én, az ortodox karácsony ünnepén tettek közzé Oroszországban egy Telegram-csatornán, az országon kívül pedig az ellenzéki „Novaja Gazeta” jelentette meg, de neves nyugati lapok is átvették. A szerzők névtelenségben kívánnak maradni, mert Oroszországban a kormány és az egyházi vezetés irányvonala ellen tiltakozni életveszélyes. A szöveg Izajás próféta szavaival ér véget: „De Istenünk szava megmarad örökre” (Iz 40,8). Nem lehet véletlen egybeesés, jegyzi meg Johannes Oeldemann, a paderborni Johann Adam Möhler Ökumenikus Intézet igazgatója és a Német Püspöki Konferencia ortodox teológusoknak szóló ösztöndíjprogramjának vezetője, hogy a „Barmeni Teológiai Nyilatkozat” – amellyel a németországi Hitvalló Egyház 1934-ben a nemzetiszocialista ideológiával szemben foglalt állást – ugyanezekkel a szavakkal zárul. A barmeni nyilatkozattól eltérően azonban az alább közölt orosz ortodox felhívás „nem a szerzők tekintélyére támaszkodik, hanem kizárólag a szavak erejére”. Az írás az Egyházfórum 2025/2. számában jelent meg.
Ezt a hitvallást egyházi személyek – papok és laikusok – írták, akiknek többsége Oroszországban él, és úgy döntöttek, névtelenek maradnak. Mindenki, aki egyetért az itt megfogalmazott tézisekkel és kész továbbadni azokat másoknak, akár szóban, akár írásban, akár nyilvánosan, akár magánúton, a hitvallás eme aktusában résztvevőnek tekintheti magát. Az e tézisekben említett jelenségek egyházunkban már hosszú ideje egyre erősödnek. Az egyház tagjainak hallgatása jóváhagyásként vagy elfogadásként is értelmezhető, ezért nincs jogunk csendben maradni.
Mi, papok és laikusok, az Orosz Ortodox Egyház gyermekei – azok is, akik jelenleg különböző országokban szétszóródva élünk és más joghatóságokhoz tartozunk – hisszük és valljuk, hogy mindannyian, függetlenül a földi körülményektől és a földi hatalommal bírók követeléseitől, arra vagyunk hivatottak, hogy tanúságot tegyünk Jézus Krisztus tanításáról a világ előtt, és elutasítsuk mindazt, ami az evangéliummal összeegyeztethetetlen. A keresztények semmilyen földi célt vagy értéket nem helyezhetnek a Jézus Krisztus tanításában, életében és személyében kinyilatkoztatott igazság fölé vagy helyébe.
1 . Istenről : A „Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét” parancsolatról
Mi, keresztények hiszünk Istenben, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében, a „kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan örök és változhatatlan Istenben”, „aki előtt a mennyek és a föld, a tenger és minden, ami bennük van, reszket”. Megdöbbentő az a könnyelműség, amellyel nemcsak politikusok és újságírók, hanem egyházi szolgálattevők is használják Isten nevét a retorikájukban, szemérmetlenül a világegyetem Teremtőjének tulajdonítva és előírva számára, hogy földi konfliktusokban melyik oldalon kell állnia, és melyik földi hatalmasságot kell támogatnia. Isten nevének politikai célokra való felhasználása nem más, mint a „Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét” (MTörv 20,7) parancsolat megszegése.
2. Isten országáról: Az „Istené” és a „császáré” összemosásának megengedhetetenségéről, valamint arról, hogy az egyházat nem szabad a földi hatalmasságok eszközévé tenni
Krisztus nyilvános működését Isten országának meghirdetésével kezdi (Mt 4,17). Ennek az országnak az üzenete áll a kinyilatkoztatás középpontjában: „Ti keressétek először az Isten országát és az ő igazságát” (Mt 6,33). Krisztus azt tanítja, hogy ez az ország különbözik minden földi állapottól: „Az én országom nem ebből a világból való” (Jn 18,36). Mi, keresztények ennek polgárai vagyunk: „A mi hazánk azonban a mennyekben van” (Fil 3,20). Imádkozunk Istenhez: „Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10). Mivel erről az országról
prédikált, a földi uralkodók és szolgáik halálra ítélték Krisztust a következő szavakkal: „Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak”, valamint „Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,12‒15).
Tudjuk, hogy az állam, valamint a törvényt és a rendet fenntartó intézmények szükségesek és elkerülhetetlenek ebben a világban. Az emberi agresszió és a bűnözés visszaszorításával megteremtik a normális társadalmi élet feltételeit. Ezért válaszolja Pál apostol az őt kérdezőknek, hogy Isten a hatalmat a törvény és a rend intézményeként hozta létre, amely visszatartja a gonosztevőket: „Nincs ugyanis hatalom, csak Istentől; amelyek pedig vannak, azokat Isten rendelte. […] mert ő [a világi hatalom] Isten szolgája a javadra. […] szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik” (Róm 13,1‒4).
E földi hatalom jelentősége gyakorlati és mulandó; nem azért van, hogy a földi paradicsomot megteremtse, hanem azért, hogy megakadályozza, hogy a gonosztevők a földet pokollá tegyék.
Anélkül, hogy a földi hatalom gyakorlati jelentőségét és a keresztények társadalom iránti kötelességeit elvitatná, Krisztus világos különbséget tesz a földi hatalom és Isten országa között, a keresztényeknek a földi uralkodókhoz és Istenhez való viszonya között: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj” (Mt 4,10). Ezért bármiféle összekeverése annak, ami „az Istené” és ami „a császáré”, a földi uralkodók hatalmának és kötelességeinek összemosása Isten hatalmával és uralmával, összeegyeztethetetlen a krisztusi tanítással. Még inkább összeegyeztethetetlen a Krisztushoz való hűséggel az az állapot, amelyben az egyház az államapparátus ideológiai részlegévé válik, „kapocsként” kiszolgálva egy adott rezsim politikai igényeit.
3. Az emberi méltóságról: Az állítólagos „emberimádat” eretnekségéről és az emberrel mint fogyóeszközzel történő visszaélés megengedhetetlenségéről
A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten az embert saját képmására teremtette (Ter 1,26). A Szentírás semmi hasonlót nem állít sem a nemzetről, sem az államról, sem egy pártról. Olvassuk, hogy Isten nem szégyelli „gyermekeinek” és „testvéreinek” nevezni az embereket, akikkel egyenlővé válik, hogy megszabadítsa őket a bűn és a halál rabszolgaságából (Zsid 2,11‒18). A Hitvallásban megvalljuk, hogy Isten „értünk és üdvösségünkért” lett emberré. De sem a Szentírás, sem a Hitvallás nem mondja, hogy Isten egy nemzet, egy állam vagy egy párt nagyságáért vagy üdvösségéért lett emberré.
Krisztus igéje szerint nemcsak a világi és a társadalmi előírások, hanem még a legfontosabb vallási előírások és parancsolatok sem tekinthetők öncélúnak, mert az emberért vannak: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). Krisztus tanítványai számára tehát az ember felette áll minden országnak, minden államnak és minden pártnak – és ez nem az „emberimádat globális eretneksége”, hanem annak a keresztény tanításnak a következménye, hogy az ember Isten képmása. Az, hogy egy állam vagy más földi intézmény az emberre fogyóeszközként, „fogaskerékként vagy csavarként” tekint, összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával.