Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
„Egyházért, nemzetért meghalni lehet, de elfáradni soha! A harcot vidd tovább!” Ez a fájdalmasan zavaros: egyházat és nemzetet egybemosó, a kereszténységbe a „harcot” (miért, ki ellen?) evidenciaként beleértő mondat egy „lourdes”-i barlangocska oldalába rögzített márványtáblán áll Mátrafüred mellett az erdőben. Nyilvánvalóan nem „hivatalos” egyházi álláspontról van szó, hanem a „népi” vallásosság megnyilvánulásáról, azonban nem lehet nem észrevenni: a szöveg jól tükrözi a mai magyar keresztény közszellemet. Ezt a dagályos badarságot akár műveltebb keresztény értelmiségi körben is a siker esélyével el lehetne sütni: aligha váltana ki ellenkezést. Pedig a táblácska sokat elárul mai keresztény önismeretünkről, önmeghatározásunk bizonytalanságairól. Még ma is…
Pedig Szakolczai Györgynek az Egyházfórum 23-24. évfolyamában megjelent lebilincselően érdekes, tárgyszerű, személyes tanúságtételként persze helyenként – az emlékirat-jellegből is adódóan – szubjektív hangvételű és így nyilván vitatható cikksorozatából látható: már az 1945-öt követő néhány évben is ugyanerre, önmeghatározásunk újragondolására tett kísérletről volt szó. A szerző tudósít – tényeket közöl, aprólékos levéltári kutatásokra alapozva véleményt nyilvánít, értékel. Vagyis: azt teszi, ami úgy hiányzik manapság, mint egy falat kenyér. Meglephet sokunkat a cikksorozat záró nemzet-karakterisztikai eszmefuttatása, (pl. a „fékevesztett” népről), de aligha intézhető el egy kézlegyintéssel. Szakolczai György mélyre hatoló, sokoldalú elemzése a szélesebb közvélemény számára is alapvető fontosságú tanulságok sorát tartalmazza – megfontolásuk mindnyájunk „házi feladata”, egybeszerkesztve kötetben való kiadása pedig egy kiadó számára küldetés. Mint jogász-egyetemi oktató és keresztény iskolát is alapító, tudományos kutató rendkívül fontosnak tartom, hogy a szerző kutatási eredményei, megállapításai közkinccsé váljanak. Keresztény önismeretünk fontos fogódzói találhatók meg a sorokban – és a sorok között.
Az 1945-49 közötti eseményeknek Mindszenty József bíboros és Barankovics István viszonyába, tágabban: a keresztény értékrendet felvállaló politikai párt sorsának kontextusába állítása a magyarországi keresztény egyházak, mindenekelőtt persze a katolikus egyház „állatorvosi lova”, szinte minden mai sorskérdés megjelenik már a fél évszázaddal ezelőtti történésekben is. Az alapprobléma persze nem szimplifikálható két ember viszonyára: ennél jóval többről van szó. Szakolczai György írásait továbbgondolva lehetetlen nem asszociálni a zseniális kalandor, Konstantin császár ügyes „húzására”, amellyel abba a történelmi csapdába csalta a kereszténységet, ahonnan máig nem tudott kievickélni. A kereszténység „államvallássá” emelése (nem inkább süllyesztése?) egybefonta az egyházat és az államot, amely utóbbinak halálos öleléséből következett a kereszténység másfél évezredes – a feudális jog által kodifikált – közvetlen politikai szerepvállalása, manapság pedig a közvetett függőség az állami költségvetések „köldökzsinórján”. Mindszenty bíborosban e közvetlen politikai szerepvállalás eklatáns módon fejeződik ki: első zászlósúr és a katolikus egyház feje egy személyben. Innen van az, hogy a nevéhez köthető évtizedek értékelése a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A Mindszenty-jelenség olyan, mint az angolna: megfoghatatlan, mert ha az egyházfőt nézzük, bírálhatatlanná kövült, hiszen ő volt az akkori nemzeti ellenállás vezéralakja; ha politikusi mivoltában akarja valaki megragadni szerepét, tevékenységét, a börtönt szenvedett bíboros palástja borul reá: Mindszenty bíboros így is, úgy is érinthetetlen. Ettől persze még mi, mai keresztények itt állunk ezekre a sorsdöntő évekre vonatkozó – de az akkor és azóta is megválaszolatlan kérdések miatt ma is meglévő – önismereti deficitünkkel. A kereszténység helyenként lényeges kérdéseket is érintő válságjelenségei csak nagyon kis részben kenhetőek a ’60-as évek „keleti politikájára”, hiszen nemcsak kelet-európai, hanem általános válságjelenségekről van szó. Az okok mélyek és összetettek.
A Mindszenty-jelenségben manifesztálódó egyház és állam szimbiózisa egy eredetileg olyan ország helyett, amely „nem e világból való” (legalábbis elgondolója szerint – Ján. 18. 36.), talán némileg magyarázza a bíborossal kapcsolatos vélemények nem kívánatos polarizálódását – az egészséges, valahová vezető értelmes megbeszélés, megvitatás helyett. Úgy tűnik fel: nem Mindszenty bíborosról, hanem a kereszténység, ezen belül is elsősorban a katolicizmus sorskérdéseiről van szó – az ő sorsa csak az alkalmat kínálja az önmeghatározásunk problémáival való őszinte szembenézésre: mit jelent kereszténynek lenni a 21. században, egyáltalán mi a kereszténység üzenete a mai világ számára.
Szakolczai György cikksorozatát továbbgondolva számomra egyértelmű, hogy ez volt a kérdés 1945-ben is. Szembe kellene nézni azzal is: mi az oka annak, hogy a keresztény egyházak 1990 óta az ölükbe pottyant szabadsággal nem tudnak mit kezdeni? Mi az oka annak, hogy a kiüresedett klisék ismételgetésén kívül a kereszténységnek alig van érzékelhető üzenete a 21. század számára – miközben a buddhizmus Tibet tragédiájának „köszönhetően” világszerte virágkorát éli. Pedig ott van a II. Vatikáni Zsinat döntéseinek „aranybányája” – az „intézményesített Isten bürokratái” (Kodolányi János) által kínosan agyonhallgatva. „Isten népe” ma már csak legenda – szerencsére az Ó- és Újszövetségben gyökerezik (Zsolt.82, 6., Ján. 10, 34. – „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan.”).
Azt hiszem: Mindszenty bíboros személyes tragédiába torkolló sorsát – az emócióktól áthatott megközelítéstől végre kissé eltávolodva – annak az intézményi kényszerpályának a kereteibe kellene állítani, amelyek között az említett szimbiózis folytán ő maga kénytelen volt mozogni. Sorsa éppen azért nem lehetett más, mint ami lett, mert az első zászlósúr intézményesen nem volt elválasztható a katolikus egyházfőtől; a bíborosnak pedig hiányzott a személyes intellektusa és belátása a magyar katolicizmus szempontjából sorsfordító jelentőségű – a leváláshoz vezető – lépések megtételéhez. Nekünk azonban: a 21. századi keresztényeknek végre túl kellene lépni a személyhez kötött vitán, amely szükségképpen a mártír-tárgyalásképtelen ellentétpárjából akarja magyarázni a Mindszenty-jelenséget. Azokat az okokat kellene végre szemügyre venni, amelyek miatt sem neki, sem Barankovicsnak, sem a mai mérlegelőknek nem volt-nincs választási lehetősége: vagy vele, vagy ellene. Ebből a hibás körből való kilépéshez mindenek előtt a napi politikáról való határozott leválás, és attól a lehető legnagyobb távolság tartása ajánlatos. Szakolczai György írásai ehhez az újra gondoláshoz felmérhetetlenül fontos kiindulópontul szolgálnak.
VÖRÖS IMRE JOGÁSZ, EGYETEMI TANÁR