Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában
2008-as első számunk súlypont rovata az egyházak ökumenikus dokumentumaira és törekvéseire fókuszál. Ennek több oka van. Talán a legfontosabb, hogy ezek a dokumentumok léteznek és mindezidáig jelentőségük ellenére magyar nyelven alig kerültek bemutatásra, holott nagymértékben járulhatnak hozzá a hazai egységtörekvés lendületben tartásához, a szociális és gazdasági kérdések keresztény értelmezéséhez. Másrészt idén lesz hatvan éve annak, hogy Amszterdamban megalakult a nem római katolikus egyházakat tömörítő Egyházak Világtanácsa. Harmadrészt lezárult a római katolikus – evangélikus bilaterális párbeszédeknek az egyház apostolicitását tárgyaló fázisa, mely 1995-ben kezdődött és tizenegy évig tartott. Miközben sokan az ökumené fagyos korszakáról beszélnek, éppen a közös tanúságtételben megjelenő gazdagságról és erőről tesznek bizonyságot a közreadott írások.
A szerk.
„HISZEM AZ EGY, SZENT, EGYETEMES-KERESZTÉNY ÉS APOSTOLI EGYHÁZAT”
TIZENEGY ÉV TEOLÓGIAI PÁRBESZÉDÉNEK EREDMÉNYE (1995–2006)
A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után az ökumenikus közeledés jegyében párbeszédek kezdődtek a római katolikus egyház és más egyházak, elsősorban a protestáns egyházak között.[1] A helyi és egy-egy országra kiterjedő dialógusok növekvő számán túl különös jelentőségre tettek szert a globális szintű teológiai megbeszélések. Ezek közül kiemelkednek a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa (Vatikán) és a Lutheránus Világszövetség (Genf) között alakult Munkacsoport (Lutheran – Roman Catholic Working Group) által kezdeményezett dialógusok 1967-től.[2] Az 1967–1972 között végzett teológiai munka eredményét közreadó első, ún. „Máltai Riport” (Az evangélium és az egyház) után a dialógusok második fázisa (1973–1984) az Úrvacsora/Eucharisztia és az egyházi szolgálat kérdéseivel, a harmadik fázis (1986–1993) pedig az egyház és a megigazulás témájával foglalkozott.
Igen jelentős eseménye volt a dialógusok sorának, hogy 1999. október 31-én, Augsburgban, hivatalosan is aláírásra került „Az evangélikus – római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról”. A teológiai munka negyedik fázisa az 1995–2006 közötti eredményeket foglalja össze. Ez az egyház apostoliságáról folytatott párbeszéd anyagának a kiadványa: „The Apostolicity of the Church. Study Document of the Lutheran – Roman Catholic Commission on Unity” (Lutheran University Press, Minneapolis, 2006). A párhuzamos német kiadás az Otto Lembeck és a Bonifatius Kiadónál (Frankfurt/M) jelent meg. A nemzetközi párbeszédben ugyanis két nyelvet, angolt és németet használtak a résztvevők.
A megadott téma a 381-ben a konstantinápolyi egyetemes zsinaton véglegesített szövegű Nikaiai-konstantinápolyi Ökumenikus Hitvallásnak az egyházról, mint apostoli egyházról szóló tanúságtétele volt: „hiszem az egy, szent, egyetemes-keresztény és apostoli egyházat”. A szerteágazó feladat mellett azt vizsgálták, hogy mit jelent ma, az ökumenikus közeledés idején, mindkét egyház számára az apostoliság. Az első két évben a Bizottság foglalkozott az etika, a morál egyházainkon belüli tanításának kérdésével és ennek ökumenikus jelentőségével, valamint az Úrvacsora/Eucharisztia kérdéseiről szóló korábbi dialógusokkal. Ezeket a témákat azonban, szerteágazó voltuk miatt, a későbbi megbeszéléseikben mellőzték.
A Bizottság üléseire általában évente egyszer, 1995-től kezdve a következő helyeken került sor: 1995-ben Lärkulla/Turku, Finnország; 1996-ban Rottenburg, Németország; 1997-ben Dobogókő/Budapest; 1998-ban Opole, Lengyelország; 1999-ben Tutzing/München, Németország; 2000-ben Bose, Olaszország; 2001-ben Smidstrup Strand, Dánia; 2002-ben Würzburg, Németország; 2004-ben Baltimore, USA; 2005-ben Cassano delle Murge/Bari, Olaszország. Az üléseket előkészítő, szerkesztő megbízottak megbeszélés szerint évente többször is találkoztak. Katolikus részről a társelnök Walter Kasper Rottenburg-Stuttgart püspöke volt, majd, amikor ő 2002-ben, bíborosként, a Vatikáni Egységtitkárság vezetője lett, helyét Alfons Nossol Opole érseke (Lengyelország) vette át. Evangélikus részről Harmati Béla budapesti püspök volt a társelnök.
Mind római katolikus, mind pedig evangélikus oldalról igyekeztek változatosan reprezentatív nemzetközi munkatársi gárdát mozgósítani. A munkában a következő személyek vettek részt: Római katolikus egyház: Dr. Walter Kasper püspök, társelnök, Németország (1995-2001); Dr. Alfons Nossol érsek (1995-től bizottsági tag, és társelnök 2002 és 2006 között); †Dr Robert Eno professzor, USA (1995–1996); Dr. Polykarp Chuma Ibebuike professzor, Nigéria; Dr. Margaret O’Gara professzor, Kanada; Dr. Eberhard Schockenhoff professzor, Németország; Dr. Gerhard Schwenzer püspök, Norvégia; Dr. Lothar Ullrich professzor, Németország (1995–2003), Dr. Thomas Söding professzor, Németország (2003–2006). Konzultánsok: Dr. Angelo Maffeis professzor, Olaszország; Dr. Jared Wicks S.J. professzor, USA (1998–2006). Stáb a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa részéről: †Msgr. Dr. Heinz-Albert Raem, társtitkár (1995–1996); Msgr. Dr. John Radano (1995–1999), Dr. Matthias Türk, társtitkár (1999–2006).
Az evangélikus résztvevők a következők voltak: Dr. Harmati Béla püspök, társelnök; Dr. Kristen Kvam professzor, USA; Dr. Samson Mushemba püspök, Tanzánia; Dr. Ricardo Pietrantonio professzor, Argentína; Dr. Turid Karlsen Seim professzor, Norvégia; Dr. Yoshikazu Tokuzen professzor, Japán; Dr. Pirjö Työrinoja teológiai kutató, Finnország; Dr. Gunther Wenz professzor, Németország; Konzultánsok: Dr. Theo Dieter professzor, Ökumenikus Intézet, Strasbourg; Dr. David S. Yaego professzor, USA (1997–2000); Dr. Michael Root professzor, USA (2001–2002); Stáb a Lutheránus Világszövetség részéről: Dr. Eugene L. Brand, társtitkár (1995–1996); Sven Oppegaard társtitkár (1997–2006). Titkárság: Antonia Bossart (1995–1999), Sybille Graumann (2000–2006). Tolmácsok: Donata Coleman, Anglia; Ursula Gassmann, Németország.
Az évi plenáris bizottsági ülések 7-8 napos megfeszített tempójú munkát jelentettek. A nap mindig eucharisztiával, úrvacsorás istentisztelettel kezdődött, felváltva végzett liturgiával, de mindegyik résztvevő jelenlétével. A vendéglátó egyházak vezetői, gyülekezetei a közbeeső vasárnapokra ökumenikus egyházi programokat szerveztek, így a világ más részéről érkező vendégek tájékozódhattak az egyes országok egyházi életéről és kultúrájáról. A Vatikáni Egységtitkárság és a Lutheránus Világszövetség genfi központja elkötelezett ökumenikus közeledésének a dialógusok során megtapasztalt valósága több országban, ahol a konferenciákra sor került, indítást adott a helyi-országos dialógusok megszervezésére.[3]
A tömören fogalmazott kétszáz lapos összefoglaló jelentés négy fejezetre tagolódik. Az első rész az Újszövetség üzenetének összefoglalása arról, mit hagyományoztak reánk az evangéliumok és az apostoli levelek Jézus legszűkebb tanítványi körének, a „Tizenkettőnek” elhívásáról, szolgálatukról és életükről. Ők voltak az „első tanuk”, akik közvetlenül, személyesen kapták az apostoli elhívást. Tanúságtételük, igehirdetésük, szervezési munkájuk nyomán alakultak meg az első gyülekezetek, és formálódott ki az ősegyházi struktúra (1-64).
A második rész „Az apostoli evangélium és az egyház apostolisága” címmel végigkíséri az egyház történelmi fejlődését a bibliai kortól kezdve a nyugati kereszténységben Róma püspöke hatalmának, a pápaságnak a kialakulásán keresztül a reformációig, majd a Tridentinumon keresztül a II. Vatikáni Zsinatig és a mai ökumenikus közeledésekig (65-164).
A harmadik fejezet az apostoli szolgálat továbbadásával, szukcessziójával foglalkozik, a hármas papi-lelkészi rend, azaz a püspökök, papok és diakónusok rendje kialakulásával az egyházban. A lutheri reformáció összefüggésében a megkeresztelt hívők egyetemes papsága, a lelkészi ordináció és a püspökök hivatalának kérdései kerülnek elő (165-293).
A befejező negyedik rész az egyház apostoli tanítása igazságának megőrzése és annak továbbadása kérdéseit vizsgálja a Szentírás kánonja, a hitvallások és az egyház hivatalos tanítása történeti kialakulása során (294-460).
A korábbi párbeszédek gyakorlatát követve az összefoglalás először is a mindkét fél részéről együttesen vallott tételeket fogalmazta meg. A résztvevők többször megtapasztalt meglepetése volt, mennyire sok hitigazság, történeti tény és ezekből kötelezés és feladat adódik, amelyeket egyformán értünk. Itt is megismétlődött az, amiről W. A. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsa első főtitkára számolt be. A XX. század közepén az ökumenikus mozgalom hatása abban is megmutatkozott, hogy az ún. „Renouveau biblique” (Biblical Renewal – Bibliai megújulás) áthatotta a különböző egyházakat. A teológiai oktatáshoz kötődő bibliai szövegkutatás-értelmezés és a bibliai kortörténet tanulmányozása azt eredményezte, hogy a különböző egyházak bibliai tudományokkal foglalkozó kutatói felekezeti hovatartozást nem számítva igen szoros kölcsönös tapasztalatcserét építettek ki.[4]
Az együttesen vallható tételek ismertetése után azon feltárt különbségek tanulmányozása következett, amelyek a „megbékélt különbségek” (reconciled diversity) jegyében további megbeszélést igényelnek. Végül, befejezésként, őszintén megfogalmazásra kerültek azok a tételek is, ahol nem látszik lehetőség a közeledésre.
Mindegyik hasonló dokumentummal kapcsolatban az a nagy és sok problémát felvető kérdés, hogy hogyan működik a két bizottság háttér-egyházában az eredmények elfogadási, recepciós folyamata. Hivatalosan a párbeszédnek az írásba foglalt tételeit a vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsának és a genfi Lutheránus Világszövetség Tanácsának kellett benyújtani. Szerencsés személyi összefüggések segítették a világszervezetek figyelmét ráirányítani a végzett munkára, hiszen Edward Idris Cassidy biboros, majd utóda, Walter Kasper bíboros még inkább, mint néhány éven át társelnök, figyelemmel kísérték a dialógus menetét. A másik oldalon pedig Harmati Béla társelnök és a bizottság több munkatársa is tagja volt a Lutheránus Világszövetség Tanácsának. Mindkét oldal teológusai helyi-országos szinten is tagjai a megfelelő dialógusoknak, és ezeken a szinteken képviselni szokták, és tovább adják az elért eredményeket. Mivel elsősorban teológiai oktatásban feladatokat vállaló professzorok voltak a tagok, tanári-előadói-nevelői munkájuk során hatást tudnak gyakorolni a következő nemzedékek gondolkodására.
Hadd emlékezzünk arra, hogy hazánkban is az ökumenikus dialógus új kezdetét jelentette, amikor 1976-ban megjelent Gál Ferenc „Ökumenikus teológia” c. katolikus teológusokat képző intézmények számára írott műve, benne Berki Feriz ortodox és Harmati Béla evangélikus teológiai összefoglalójával, és ezt követte a hetvenes évek talán első nyilvános dialógus alkalma.[5]
Az ökumenikus „klíma” változásai természetesen összefüggtek és összefüggnek a mindenkori pápai-vatikáni vezetés által meghatározott ökumenikus irányvonalakkal, ahogyan ezt jól láthatjuk XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál példájától kezdve a mai napig. Egy-egy kiemelt esemény, mint például II. János Pál pápa 1991-ben történt magyarországi látogatása, s benne a debreceni református nagytemplomban tartott ökumenikus istentisztelet, a protestáns gályarabok emlékműve előtti tiszteletadás, meghatározó volt az ökumenében gyakorolt „Gyógyító emlékezés” (Healing of Memories – Heilendes Erinnern) program számára a következő évtizedekben és nemcsak Magyarországon.[6]
1. AZ EGYHÁZ APOSTOLISÁGA – ÚJSZÖVETSÉGI ALAPOK
Két előzetes megjegyzést kell tennünk. Először arra figyelt a Bizottság, hogy elkerülje a korábbi korokban alkalmazott módszert, amikor a kiragadott bibliai idézetek az egyháztörténeti vagy dogmatikai tételek igazolására szolgáltak. Az újszövetségi kutatás egészének összefüggésében vizsgálták az apostolok életét és szerepét, figyelve a különbségekre karizmájuk és szolgálatuk terén. Másodszor az a tény mutatja a bibliai megalapozás fontosságát, hogy a bevezető nagy fejezet után következő mindegyik fejezet bibliai tájékozódással kezdődik.
Az egyes szakaszok részletezésére itt nem térhetünk ki, azonban a dialógus irányát mutatják a témák: Jézus követése és a Tizenkettő missziója; A Feltámadott Krisztus megbízása és a Szentlélek ígérete; Az apostoliság terminológiája és Pál leveleinek, valamint a lukácsi Apostolok Cselekedetei hagyományok összefoglalása; Egyházi struktúrák és szolgálati minták kialakulása, a lelki ajándékok és szolgálatok sokféleségével, benne a püspökök tisztsége és a „hármas rend”, a püspök–pap–diakónus rendje kialakulásának kezdeteivel, és a kézrátétel szertartásával. A fejezet lezáró szakasza arra mutat rá, hogy hogyan segítette az élő tradíció az igazságban való megmaradást a tévtanítások ellenére a „depositum fidei” és a „depositum vitae” őrzésével (1-64).
2. AZ APOSTOLI EVANGÉLIUM ÉS AZ EGYHÁZ APOSTOLISÁGA
A bevezető szakasz szerint a dialógus résztvevői igyekeztek elkerülni azt a leegyszerűsített képet, amely alapján az evangélikusok az egyház apostoli szukcessziós legitimációját egyedül az evangélium hirdetése és tanítása összefüggésében értik, és nem törődnek az egyházi hivatal (ministry – Amt) jelentőségével. A másik oldalon pedig a katolikusok azt gondolták, hogy az apostoli-püspöki szukcesszió folyamatos, töretlen vonala egyedül is garanciája az egyház apostoliságának. A bibliai tájékozódás és a történeti elemzés azt bizonyította, hogy katolikusok és evangélikusok nagyobb egyetértést tudnak felmutatni az apostoliság egyházi megvallásában, mint azt általában mindkét oldalon feltételezték (69).
A bibliai tájékozódás fejezete a Jézustól jövő és Jézusról szóló evangélium, mint „húsvéti evangélium”, jelentőségét húzza alá az első gyülekezetek és az egyház szervezésében.
Lukács négy pontot említ, mint az ősegyház jelentős ismérveit: apostoli tanítás, közösség, a kenyér megtörése és az imádság. Az Újszövetség nem tár elénk egységes meghatározást arról, mit jelent pontosan az apostoli hivatal. Lukács abban látja szerepüket, hogy bizonyítják: a Feltámadott Úr ugyanaz, aki itt a földön velük élt, és nekik prédikált, és elküldte őket az evangéliumot hirdetni Jeruzsálembe, Júdeába, Samáriába és a föld végső határáig (ApCsel 1,8).
Pál számára az apostoli misszió a feltámadott Úr neki személyesen történt megjelenéséhez kapcsolódik (Gal 1,15-16; 1Kor 15,1-11). Mivel Krisztus minden ember üdvéért halt meg (Rm 6,10; 2Kor 5,14), a misszió nem csupán Izraelnek szól, hanem egyetemes, és „nincs más evangélium” (Gal 1,7) a Jézusról szólón kívül (1Kor 15,11; Gal 1,1.4; 1Kor 15,3-5). Ez az evangélium teremt közösséget (Ef 4,4-5), és építi az egyházat (1Kor 15,2).
Az Újszövetségben Jézus egy evangéliuma (Mk 1,1) négy kanonizált evangéliumi könyv formájában adatott számunkra, és ezek a beszámolók kritikai vizsgálaton is átestek (Lk 1,1-4). A Cselekedetek könyve leírja, hogyan jut a Jézusról szóló tanúságtétel egyre tovább. Lukács beavatja Theophiloszt az eseményekbe (Lk 1,4). A Negyedik Evangélista a könyve végén mondja el a szándékát (Jn 20,31). A páli levelek mutatják, hogy hogyan találkozik velünk az apostoli evangélium és Róm 16,25-27 nem hagy kétséget arról, hogy az egyház apostolisága az apostoli evangéliumban teljesedik ki.
2.1. AZ APOSTOLOK ÉS AZ EGYHÁZ A KORAI ÉS KÖZÉPKORI ÉRTELMEZÉS SZERINT
A korai századok poszt-apostoli tanúi közül az 1 Kelemen levél, azután pedig Polükarposz, Szmürna püspöke jelentős. A gnosztikusok tévtanításai elleni küzdelemben érvként használták, hogy mennyire eltérnek azok a tanítások az apostoloktól kapott „igazság kánonjától”. E kánon egyik fontos pontja volt, hogy „Izrael Istene” ugyanakkor „Jézus Krisztus Atyja” is, amit Markión tagadott, és ez az exkommunikációjához vezetett (Róma, 144). A korai századok hitvallásai, az Apostoli Hitvallás, több keresztelési formula, de még inkább a Nikaiában (325) és Konstantinápolyban (381) elfogadott hitvallás azt vallotta, hogy az egyház „apostoli”, azaz a Szentlélek a híveket az apostolok hitének, tanításának és intézményi rendjének folyamatosságában őrzi meg (82-85).
A patrisztika korában azon egyházak, gyülekezetek, amelyeket az apostolok alapítottak (sedes apostolicae) meghatározó szerepet töltöttek be abban, hogy mi a Krisztusban való igaz hit. A II. századtól kezdve Péter és Pál apostolok egyháza, Róma és annak püspöke, fontos szerepet kapott a nyugati egyházrész zsinatain. Viták és konfliktusok esetén Kelet és Nyugat egyházai többször fordultak segítségért Rómához.[7] Nagy Gergely pápa (590–604) magát „servus servorum Dei” néven nevezte, és Antiókhiát és Alexandriát is Apostoli Széknek ismerte el, velük együtt gyakorolva az egyházi „communio” péteri autoritását (§87). A korai középkorban a kollegiális egyházi vezetés struktúrája, a tartományi zsinatokkal együtt, eltűnt, és a XI. századtól kezdve a gregorián reform pápái kiterjesztették hatalmukat Nyugat-Európa felett. A pápai hatalommal szemben álló személyeket, Ockham (1347), Wycliffe (1384), Husz János (1415) a reformkísérletekkel együtt félreállították, és a Konstanzi Zsinat után J. Torquemada O.P. fogalmazásában kiadott „Summa de Ecclesia” (1452) a zsinatok és a reformok fölé emelte a pápát ( 88).
Az egyház apostoli vonásai a nyugati egyházban, a középkorban, a hierarchián kívül jelentek meg, az ún. „vita apostolica” mozgalmakban, közösségekben gyakorolva a prédikáció és imádság apostoli hagyományait. A valdensek mozgalmát 1182-ben elítélte az egyház; a dominikánusok és a ferencesek mozgalma viszont az egyházon belül maradt.
Jelentősnek kell tartanunk, hogy az ikonográfiában, a fali freskók, a szobrok, az illusztrált liturgikus könyvek ábrázolásaiban, a liturgikus naptár ünnepeiben, állandóan az egyház népe előtt voltak az apostolok, akikre a mise liturgiájában, imádságban emlékeztek (Római Kánon, Communicantes ima). Gabriel Biel kommentárja (Canonis misse expositio), amit Luther is sokat forgatott, nagy hangsúlyt tett az apostolokra, mint Krisztus szenvedésének és feltámadásának első tanúira (§91). Megemlítendő, hogy a XV.-XVI. század fordulója körül több felhívás próbálta kezdeményezni az egyház reformját, a visszatérést az apostoli hagyományokhoz. Ezek azonban nem jártak sikerrel a nagy gazdagságot és hatalmat birtokló hierarchiával szemben (Krakkói Mátyás, 1404; Pierre d’Ailly, 1414; D. Capranica, 1447; R. Sánchez de Arévalo, 1469; T.Giustiniani & V. Quirini, 1513; és ide sorolható Savonarola firenzei reformja is, 1498) (92).
2.3. A REFORMÁCIÓ KORA ÉS AZ UTÁNA KÖVETKEZŐ FEJLEMÉNYEK
Luther egyházreformjának bibliai alapja az Újszövetség apostoli iratai voltak. Apostol az, aki Isten igéjét hozza, és az apostoli megbízást az evangélium hirdetése felől érthetjük meg (Ubi est verbum, ibi est Ecclesia – ahol Isten igéje, ott az egyház). Az egyház az ige teremtménye (creatura evangelii), és annyiban apostoli, amennyiben azok gyakorlatát folytatja az evangélium hirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával, a kulcsok hatalma gyakorlásával, a nyilvános istentisztelet hálaadásával és hitvallásával, illetve a kereszt hordozásával. Az apostoli megbízást Isten Krisztusban adott kegyelméről a hit általi megigazulás tanításában érthetjük meg, és adhatjuk tovább. Az evangélium az alapja minden egyházi hatalomnak, így ez nem függ a személyek rangjától ( 93-97).
A reformáció helyre kívánta állítani a korabeli egyház kontinuitását az apostolok egyházával. Elutasították Isten kegyelmének jócselekedeteinktől való függését, az Úrvacsora áldozati jellegét, a pápai hierarchia igényét arra, hogy új hittételeket alkosson, és megkösse a lelkiismeretet. Luther elismerte, hogy a pápaság is ismeri a Szentírást, kiszolgáltatja a szentségeket, bírálta azonban, hogy az evangélium kikerült a középpontból. Az Ágostai Hitvallás szerint ott van egyház, ahol az evangéliumot tisztán és igazán hirdetik, és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki (98-102).
A Tridenti Zsinat 1546-ban kimondta, hogy az apostolok által hirdetett krisztusi evangélium a forrása az egyház üdvözítő tanításának és élete normáinak. Az evangélium által létrejött egyházban a „Szentírás és a tradíció együtt” alkotják azután az alapját a tanításnak és a normáknak.[8]
A Tridentinum megerősítette, hogy a római katolikus egyház a „vera ecclesia”, azaz az egyedüli igazi egyház a maga tanítói hivatalával és a legitim pápai-püspöki apostoli szukcessziós hierarchiájával (103-105).
2.4. MEGOLDÁS ÉS KONSZENZUS IRÁNYÁBA MUTATÓ FEJLEMÉNYEK
A XX. század közepén ökumenikus fejlődés jelentkezett a katolikus egyháztanban, amint azt a II. Vatikáni Zsinat konstitúciói (Lumen gentium és Dei Verbum) az evangéliummal kapcsolatban, annak szoteriológiai összefüggéseiről kijelentették (LG 1; DV 2,4). Ezek a felismerések voltak azok, amelyek többek között lehetővé tették, hogy 1999. október 31-én, Augsburgban, a két egyház aláírta a megigazulás tanításáról szóló Közös Nyilatkozatot.
Új hangsúlyt jelentett, hogy Róma apostoli primátusát a püspökök kollégiuma egészének részeként, mint az apostolok missziói és pasztorális, kormányzó és tanító hivatala folytatásaként értelmezték. Az egyház egysége partikuláris egyháztestek „communio”-ja, ahol a püspökök egységben vannak Rómával. A püspökök és a pápa feladata, hogy evangélisták legyenek, és a „successio verbi” (igei szukcesszió) vonalán csatlakozzanak az apostolokhoz és egymáshoz (106-111).
A reformációval folytatott vita a Sola Scriptura-elv és a tradíció viszonyáról óvatossá tette a Zsinatot, és nem hoztak doktrinális döntést az ún. „íratlan tradícióról”, hanem a hangsúly a „depositum vitae”, az egyház életének tanításban, életmódban és istentiszteletben történő továbbadására került (112-116).
Az Unitatis redintegratio dekrétum és a II. Vatikáni Zsinat több más kijelentése elismeri a Rómához nem tartozó egyházak bizonyos „apostoli” elemeit, megőrzött tradícióit (LG 8; UR 3). A korábbi, ökumenikus dialógusokat elutasító pápai megnyilatkozások, mint pl. a Mortalium animos enciklika (1928) után kialakult ökumenikus helyzet, a XX. század hatvanas éveitől változott „dialógus-éretté”, XXIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat nyomán (117-123).
Evangélikus részről az ige, mint „Isten ereje” (Rm 1,16), a hangsúlyos. Az ige hitre hív és ezért a tanítási-hittani elemek mellett a személyes bizonyságtétel, az élet a fontos.[9] Ugyanakkor az egyházi apostoliság nem csak azt jelenti, hogy számba vesszük az apostoli „jeleket”, „elemeket”, hanem vizsgáljuk azok megjelenését, konfigurációját. Így pl. a reformátorok felismerték a késő-középkori egyházban az apostoliság egyes jeleit, de azok helyes megértése, kibontakoztatása hiányt szenvedett. A reformáció azt jelentette, hogy ezeket az elemeket ismét egy központhoz kellett rendezni és viszonyítani, és ez maga az evangélium volt ( 124-130).
A mai evangélikus teológia számol azzal, hogy az evangélium történetileg meghatározott „hordozókon” keresztül ér el minket. A bibliai textusok, a kánon kialakulása, a hitvallások, a liturgiák magukon hordják keletkezésük korának jeleit.[10] Az egyháznak folyamatosan kész kell lennie a reformra, ez azonban nem azt jelenti, hogy elő kellene állítanunk valamiféle absztrakt „tiszta evangéliumot”, és ezt adjuk tovább a megváltozott egyházi-társadalmi környezetben. Az apostoli kontinuitáshoz hozzá tartoznak az első tanuk óta ismert továbbadási keretek, melyek reformja megengedhető és szükséges, figyelve az evangéliumra (131-134).
Az egyházak egymás közötti teológiai ellentétei abban a megbékélési folyamatban oldhatók fel, amit a „megbékélt különbségek” (reconciled diversity – versöhnte Verschiedenheit) kifejezéssel jelölhetünk. Látjuk, és számon tartjuk különbségeinket, de az, amit közösen vallunk és hiszünk, legyőzi megosztottságunkat és ellenérzéseinket. Felismerjük, hogy a másik közösség is hitelesen kapta az apostoli küldetést, és hogy az elkülönült egyházak is egyházak (135-138).
Összefoglalva a lutheránusok és a római katolikus egyház viszonyát, emlékeztetni kell arra, hogy hosszú ideig az evangélikusok elvitatták Rómától az apostoli küldetés megvalósítását, mert az apostoliság nem mutatkozott meg a tanításban, a szentségek kiszolgáltatási gyakorlatában és az egyházkormányzási struktúrákban. A II. Vatikáni Zsinat után új ökumenikus helyzet teremtődött (DV 7), és noha továbbra is maradtak meg különbségek, a „Máltai Riport” (1972) megállapítása érvényes: „Az egyház apostoli, amennyiben …megáll az apostoli hit mellett. Az egyház szolgálata, tanítása és szervezete apostoli, amennyiben tovább adja és aktualizálja az apostoli tanúságtételt” (The Gospel and the Church, 52).
A Lutheránus Világszövetség a Közös Nyilatkozat (1999) aláírásával bizonyította, hogy megmaradó különbségeik ellenére a Római Katolikus Egyház a megigazulás kérdésében összhangban van az apostoli tanúságtétellel. Ezzel elismerték, hogy az az alapvető valóság, amelyik az egyházat apostolivá teszi, jelen van a katolikus egyházban. A történeti apostoli szukcesszió és a pápai primátus kérdésében viszont változatlanul nincs egyetértés (139-143).
2.5. KÖVETKEZTETÉSEK AZ EGYHÁZI APOSTOLISÁGRÓL
Közös alapvető hitbeli meggyőződések: Együttesen erősítjük meg a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatot. Együtt valljuk meg hitünket a Szentlélekben, amint a Közös Nyilatkozat szól róla, aki a világ számára Jézusban üdvösséget hoz, egyházat teremt, apostolokat hívott el misszióra, és ma is szól egyházához. Valljuk, hogy minden idők egyháza „apostoli”, és ez normatív kezdetet és maradandó alapot jelent (146-148).
Közös megértések felfedezése: Az előzőkre alapozva (különösen is Church and Justification – Egyház és megigazulás, 1994) rámutatunk az evangélikusok és a katolikusok közötti alapvető megegyezésre arról, hogy az apostoli örökségben az evangélium központi jelentőségű és meghatározó. A reformáció előtti egyház az apostoliság bizonyítékát az Apostoli Hitvallásban őrizte. A lutheri reformációban az evangélium Jézus Krisztus személyéhez kapcsolódik az isteni üdvtervben, mint viva vox. A Tridentinum reformáció-ellenes megfogalmazásai után a II. Vatikáni Zsinat megerősítette az evangélium központi szerepét. Amíg a tridenti és a vatikáni zsinatok közötti időben az apostoliságot a pápai és püspöki szukcesszióban, mint nota ecclesia (az egyház jele) látták, a II. Vatikáni Zsinat az apostoliságot, mint az evangélium hirdetése, a szentségek, az egyházi szolgálat (ministry – Amt) különböző formái, az istentiszteleti rendek liturgiái objektív összességeként értették, ami arra szolgál, hogy segítse Isten Népe életét. A katolikus ökumenizmus feltételezi más keresztények hitét, de nem ez az alapja, hogy dialógusokban találkozzanak, és látható keresztény egységre törekedjenek. Sokkal inkább a többi egyházban megtalálható és működő „elemei a megszentelődésnek és igazságnak” (UR 3) lényegesek, amint a reformáció sem akart új egyházat kezdeni, hanem visszaállította azon „elemek” jelentőségét, amelyek jelen voltak az egyházban: a Szentírás, a keresztség, az oltári szentség, a kulcsok hatalma, a katechetikai komponensek, a Miatyánk, a Tízparancsolat (Kiskáté, Nagykáté). Ma a két egyház kölcsönösen elismeri az apostoliság jeleit egymás életében a meglévő fontos különbségek ellenére is (149-160).
További vizsgálatra indító különbségek: Az egyházi apostoliság alapvető kölcsönös elismerését mindkét oldalon jelentős fenntartások korlátozzák a tanítás és az egyházi élet vonatkozásában. Az első az ordináció, az apostoli szukcesszióban történő szolgálat (ministry – Amt) és a püspöki hivatal értelmezése terén található. A második, amikor megegyezünk abban, hogy a Szentírás az igehirdetés, a tanítás és a keresztény élet normája, különbözünk abban, hogyan történhet az Írás autentikus interpretációja, és hogyan használja a Tanító Hivatal a Szentírást az egyházi tanítás és életgyakorlat tanácsolásában (161-164).
3. AZ APOSTOLI SZUKCESSZIÓ ÉS ORDINÁLT SZOLGÁLAT
Az egyház apostoliságának „elemei” vizsgálata során felbukkan a kérdés, mi az emberi tényezők szerepe, hiszen nincs tanúságtétel tanú nélkül, prédikáció igehirdető nélkül, és szükséges a gyülekezet is, mint igehallgatók és az apostoli tradíció hordozói (Közös Nyilatkozat, 16). Mindkét egyháznak meg kell vizsgálnia, mit jelent a megkeresztelt hívők egyetemes papsága, és az ordinációban adott szolgálat viszonya. Egy további kérdés a hivatalos szolgálaton belüli különbség a pap, a presbiter és a püspök között. Katolikus és evangélikus egyházi gyakorlatban egyaránt összefüggést találunk a szentségek kiszolgáltatása és a hivatal között. A kérdés, milyennek kell lennie a lelkészi és a püspöki hivatalnak, hogy az apostoliságot autentikusan és törvényesen képviselje? (165-171).
Az újszövetségi iratok gazdag variációit mutatják meg annak, hogyan élték hitüket az első nemzedékek, és hogyan adták tovább az evangéliumot. A különböző karizmatikus „ajándékok” különböző szolgálati formákban jelennek meg – apostolok, püspökök, presbiterek, próféták, diakónusok, evangélisták, pásztorok, tanítók, vezetők vagy elöljárók –, mindegyik Jézus Krisztus egyháza építésére. A szolgálatba történő elhívás kézrátétellel történik (ApCsel 6,6; 1Tim 1,18 és 4,14; 2Tim 1,6-7), és olvasunk ennek problémáiról is (1Tim 5,22). Katolikus és protestáns teológusok eltérnek abban, mennyire lehet az apostoli levelekből valamilyen „szukcessziós láncot” kikövetkeztetni (172-183).
Kelemen első levele (Kr. u. 96) említi először kifejezetten az apostoli szukcessziót és Antiókhiai Ignatiosz leveleiben (kb. 110) találjuk a presbiterek említését, mint külön hierarchikus fokozatot a püspök és a diakónus között. Római Hippolütosz (kb. 215) Traditio apostolica c. műve ordinációs liturgiai formulái szerint a III. század kezdetén a püspök–presbiterek–diakónusok alkották az egyházi szolgálati rendet. A II. századtól kezdve adódtak viták a tévtanítások ellenében az evangélium hiteles tartalmáról, ezért Irenaeus, Tertullianus és Cyprianus egyházatyák az apostoli tradíciót a püspöki szukcesszió vonalához kötötten látták biztosítva (184-189).
A IV. századtól kezdve, az egyház nagy térhódítása miatt, megnövekedett a presbiterek szerepe, mert nem volt minden gyülekezetben püspök. A szolgálatokat végzők az egyházi „koinonia” tagjaiként egy közösség, „communio” tagjaként szolgáltak. Az összetartozást szolgálta a Nikaiai Zsinat 4. kánonjának a rendelkezése, hogy minden püspök ordinálásánál a tartomány összes püspöke, de legalább három vegyen részt (190-193).
A lutheri reformáció az egyházi szolgálattal kapcsolatban sok problémával került szembe (a miseáldozat bemutatására felhatalmazó ordináció, a régi rendhez ragaszkodó püspökök lutheri tanítványokat sújtó ordinációs elutasítása, választófejedelmi rangban uralkodó püspökök, mint egyházi és világi hatalom). A reformáció számára az egyházi szolgálat (ministry – Amt) és az ordináció az egyház látható jelei közé tartoztak (195). Luther szerint egyedül Krisztus lehet számunkra a fogalom bibliai értelmében „pap”; az 1Pt 2,9 szerint pedig, a hívek a keresztség által részesei lehetnek az egyetemes papságnak. Az ordináltak különbsége a hivatal maga. Minden keresztény „pap”, de nem mindenki „pásztor” (minister), mert pásztornak, igehirdetőnek lenni nem csupán papságot jelent, hanem ordinációs felhatalmazást a munkára, az igehirdetésre (198).
A megkereszteltek egyetemes papsága és az ordinált szolgálat (ministry – Amt) feltételezi egymást, amint arról Luther több helyen beszél.[11] Abban a „vészhelyzetben”, amikor az egyház püspökei megtagadták a reformációhoz tartozók ordinálását, Luther megengedhetőnek tartotta, hogy az egyház vagy a gyülekezet a hívek egységes akaratával szolgálatba állítsa őket (200-206). Luther szukcessziós egyházi tradíciót félretevő gyakorlatát lehet elégtelennek nevezni, ő viszont arra hivatkozott, hogy Lk 10,16 szerint Jézus mondta: „aki titeket hallgat, engem hallgat”; tehát maga Jézus az, aki a prédikációban, a szentségek kiszolgáltatásában szolgál, így egység teremtődik a Szentlélek tevékenysége és a lelkész tette között (194-210).
A reformáció kora világi hatalmat is birtokló püspökei és érsekei tevékenységét Luther és követői erős kritikával támadták (Ágostai Hitvallás, 28. cikk). Hangsúlyozták, hogy az evangélium szolgálata egységes hivatalt jelent, ahogyan az evangélium is egy, kapcsolódva az istentiszteleti gyülekezetek úrvacsorai közösségéhez. Luther hivatkozott az újszövetségi nyelvhasználathoz, ahol „episzkoposz” és „presbüterosz” felcserélhető fogalmak, de egy a szolgálat (Tit 1,5.7; 1Tim 3,1-7; ApCsel 20,17.28). Idézte Jeromos egyházatyát is, aki azt írta Evangelus presbiternek, hogy az apostolok idejében „presbiter” és „felvigyázó – episzkoposz” ugyanazt jelentette[12] (211-218).
Az apostoli szukcesszió elméletét a reformáció korában Róma oldaláról Johannes Gropper (1538) fejtette ki (Enchiridio christianae institutionis). A reformátori felfogást a wittenbergi gyakorlat mutatta, mert 1535-től kezdve, a választófejedelem rendelkezése szerint, a vizsga és az ordináció a wittenbergi teológiai fakultás feladata volt, és Bugenhagen városi lelkészként, teológiai tanárként és tartományi püspökként végezte, mégpedig Wittenbergben. Ezzel követni akarták az ősegyházi hagyományokat, és meg akarták különböztetni az ordinációt a helyi-gyülekezeti lelkészi beiktatástól (219-224).
A Tridenti Zsinat (1545–1563) részletesen kidolgozta a római katolikus ordinációs tanítást a püspök–pap–diakónus hármas szolgálatra, figyelve a reformáció ellenében szükségesnek látszó tanítási és egyházi életre vonatkozó szabályokra; megerősítve a püspökök szerepét a szolgálatot végzők személye, hite, tanítása és élete megvizsgálásában. Az ordinált szolgálat kettős megközelítése került elő a zsinaton, egyrészt a papság, másrészt pedig a püspöki tisztség felől (225-234).
A II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) széles egyházi tradíciót ölelt át, amikor Aquinói Tamás, illetve XII. Pius pápa Mediator Dei (1947) kezdetű enciklikája nyomán a megkereszteltek egyetemes papságáról tanított (Lumen Gentium 10-11, 34), és aláhúzta az apostoli misszió és apostoli szolgálat (ministry – Amt) szukcesszióját (LG 20). Az egyházi szolgálatban az apostolok utódai a püspökök, akik hármas hivatal (munera) hordozói, mint tanítók, papok és pásztorok (LG 20,25), és együtt alkotják a püspökök közösségét (communio episcoporum), képviselve saját egyházuk közösségét egységben a többi püspökkel és a pápával (235-244).
Az isteni rendeltetéssel (divinitu institutum) létrehozott egyházi szolgálat különböző fokozatokban (diversis ordinibus) működik ősidők (iam ab antiquo) óta, mint püspökök, papok és diakónusok (LG 28). A papi szolgálat lényegét a zsinat dekrétuma (Presbyterorum Ordinis) az evangélium hirdetésében látta, és a szolgálat hasonló a püspökök szolgálatához; a papok azonban a püspökök szubordinációja alatt állnak. A diakónusok a kézrátétellel nem papságot, hanem szolgálatot kapnak (non ad sacerdotium sed ad ministerium, LG 29) (245-251).
Az evangélikus tanítás a megkereszteltek egyetemes papságát hangsúlyozza. A lelkészi szolgálathoz külön elhívás és ordináció szükséges, hogy valaki nyilvánosan prédikálhasson, és szolgáltassa ki a szentségeket. Ez az elhívás az egész egyházra és az egész életre szól, tekintélye Isten igéje tekintélyéhez és erejéhez kapcsolódik (2Kor 4,5). A szolgálat szokásos helye az istentiszteletre összejött gyülekezet, amelyik közösségben van a többi gyülekezettel. Ezért szükséges egy gyülekezetek feletti hivatal, felügyelet. Ez a felügyelet az egyes területi egyházak szervezeti rendje szerint különböző lehet (esperesség, püspökség, zsinat). A szolgálati tagozódás kérdésében több evangélikus egyházban foglalkoznak a diakonátus bevezetésével. A püspökök szolgálata kerületükön kívül kapcsolódhat országos püspöki konferenciákhoz, és nemzetközi viszonylatban, a Lutheránus Világszövetségen keresztül, a többi evangélikus egyházhoz. Több helyi egyezmény kapcsolja össze az evangélikus egyházakat az anglikán egyházzal (Porvoi Egyezmény), és az evangélikusok elismerik az apostoli szukcesszió fontosságát a püspöki szolgálat történeti folyamatosságában, de nem látnak ebben garanciát az apostoliságra (252-269)
3.1. Következtetések: apostoli szukcesszió és az ordináltak szolgálata
Katolikusok és evangélikusok megegyeznek abban, hogy az egyház apostoli az apostoli evangéliumhoz való hűséges ragaszkodásban. Megegyeznek abban is, hogy minden megkeresztelt hívő részese Krisztus papságának, és feladatuk hirdetni „nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” (1Pt 2,9). Az ordináltak viszont speciális szolgálatra hivattak el az egyház egésze missziójában. E két szolgálat nincs ellentétben egymással, a speciális egyházi szolgálatnak a megkereszteltek egyetemes papságát kell szolgálnia. Megegyeznek abban is, hogy Isten rendelte a szolgálatot, és ez szükséges az egyház léte számára. A szolgálatra indítás ordinációval, imádsággal és kézrátétellel történik az evangélium nyilvános hirdetésére szóban és a szentségeken keresztül, életre szólóan, és az egész egyházra szólóan a Szentlélek segítségül hívásával. Az egyházi szolgálat lokális és regionális kiterjedésű lehet, és szükségszerűen alakult püspöki és lelkészi szolgálatként (270-280).
Katolikusok és evangélikusok különböznek a következőkben: A katolikusok a hierarchia hármas tagozódását vallják, a „ius divinum” alapján: püspök–pap–diakónus. Evangélikus vélemény szerint a püspöki apostoli szukcesszió a hármas tagozódással nem biztosítja az apostoliságot. A katolikus vélemény szerint az evangélikusoknál nincs jelen az ordináció szakramentális jele (defectus sacramenti ordinis, UR 22). Az evangélikusok számára a helyi gyülekezet egyház a maga teljességében; a katolikusoknál viszont a püspök vezette lokális egyház. Evangélikus felfogás szerint a helyi gyülekezet istentiszteletében benne vannak az univerzális egyház elemei – a Szentírás, hitvallások, Miatyánk –, az egyes területi egyházak közötti összetartozás kiépítése azonban a gyülekezetek istentiszteletében hiányos (281-287).
Ökumenikus kitekintés: A Közös Nyilatkozat a megigazulásról alapvető hitbeli egyezéseket mutatott meg (1999), és ez jelentős mind az apostoli szukcesszió, mind pedig a hitbeli szukcesszió számára. A történelem azt mutatja, hogy az egyházi hivatal strukturális változásokon ment keresztül az egyházban, de a katolikus felfogás szerint, ezen változások nem érintették annak lényegét. Ugyanezt kellene feltételezni az evangélikusoknál is a történeti változásokkal kapcsolatban. Katolikus vélemény, hogy az egyes püspökök úgy hordozzák az apostoli szukcessziót, hogy benne állnak az apostoli-püspöki közösség egészében, egyetemesen, azaz „katolikusként”. Így a „katolikus” jele lesz az apostoliságnak, és az apostoliság feltétele a katolicitásnak. Így tartozik össze a „traditio, successio, communio”. A katolikusok nem zárhatják ki más egyházak „elöljáróit” ebből a közösségből, mert a „tanítás apostolisága” dolgában együtt vagyunk. Létrejöhet tehát a „megkülönböztető egyetértés” (differentiated consensus) (288-293).
4. AZ EGYHÁZI TANÍTÁS, AMELYIK MEGMARAD AZ IGAZSÁGBAN
A korai századoktól kezdve tanítóhivatal gondozta az apostoli üzenetet és tanítást az egyházban. Az Újszövetségben János evangélista Jézusról, az igazságról beszél (Jn 18,37; 14,6; 5,31-38; 8,32), és a szinoptikus tradíció, az apostoli tanúságtétel, mindkét egyház számára irányadó (294-313). A dialógus során részletesen foglalkozott a bizottság az óegyházi tanukkal és Markión tévtanításával is. Fontosnak tartottuk az ún. „regula fidei” összefoglalásokat, a különböző hitvallásokat és a kánon kialakulását (314-335). Az első nyolc évszázad zsinatai, az egyházatyák és a teológiai iskolák áttekintése Aquinói Tamás és Gabriel Biel elemzésével zárult (336-354)
A reformáció első konfliktusa Rómával a búcsú tanítása és gyakorlata körül robbant ki, de hamarosan követte ezt a kérdés, hogy hogyan bírálhatók el az egyházi tanítási, teológiai kérdések. Amikor Luther a Szentírás mellett az egyházi atyák és a kánoni dekrétumok, zsinati rendelkezések tételeit idézte, hamar látta, hogy a korábbi egyházi rendelkezések sokszor nem állnak összhangban a Szentírással, ezért a zsinathoz fellebbezett.[13] Rómával való küzdelmében, teológiai előadásaiban, a vitákban és írásaiban az bizonyosodott be, hogy számára az egyházi tanításban a Szentírás volt az egyedüli mértékadó (355-375).
Az evangélikus egyháznak nincs külön tanítói hivatala, mint a római katolikus egyháznak. A tanítás az apostoli evangélium normatív dokumentációjához, a Szentíráshoz igazodik. A keresztény tanítás közvetve vagy közvetlenül szentírási magyarázat. Az evangélikus egyházak a Lutheránus Világszövetség tagjaiként az Ágostai Hitvallást (1530) és Luther Kiskátéját ismerik el a Szentírás világos magyarázatának, míg több evangélikus egyház elismeri az egész Egyezség Könyvét (Book of Concord) a többi evangélikus hitvallási irattal.
A megigazulásról szóló tanítás fontos helyet foglal el az evangélikus hittételek között arról, hogy hogyan üdvözíti Isten a bűnöst, Krisztusról, mint egyedüli közbenjáróról, a kegyelemről és a hitben történő elfogadásról.
A nyilvános tanítás az ordinált szolgálat fontos feladata, de nem monopóliuma az egyházban, ahol a megkeresztelt hívek egyetemes papságát éljük meg. Püspökök feladata, hogy felügyeljék az ige szolgáit, és területi-országos szinten gyakorolják a nyilvános tanítást. Az evangélikus egyházak szervezetileg különbözhetnek és lehet, hogy a püspököt vagy egyházelnököt zsinat is segíti, amelynek nem-ordinált tagjai is lehetnek. Külön felelőssége a püspöknek, vezetőnek, hogy felvigyázzon a teológia művelésére, és az ordinálandók kiképzésére (376-389).
A katolikus tanítás reformáció utáni megerősítése a Tridenti Zsinaton történt. Emlékezve Luther és Eck vitájára a 2. Makkabeus iratról, elfogadták az apokrifusokat deuterokanonikus könyvekként, és a latin Vulgata kiadást ismerték el hitelesnek. Később az I. Vatikáni Zsinat (1870) és a II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott a kánon kérdésével, elutasítva a reformációs tételeket (pl., hogy a Szentírás önmagát magyarázza, 410) (390-410).
A tanítói hivatallal kapcsolatban a katolikusok megegyeznek az evangélikusokkal abban, hogy a korrekt tanítás, doktrina, szükséges az Istenhez fűződő hitünk számára; valamint ugyancsak fontosnak tartják a tanítás területi felügyeletét, kapcsolva ezt Péter utódjának univerzális püspökségéhez, kérve a Szentlélek segítségét, és felajánlva hivatalos tanítók közreműködését (411-412).
A katolikus tanítói hivatal (magisterium) fontos ismérve, hogy a két Vatikáni Zsinat megerősítette a magiszteriális pápai csalatkozhatatlanság tanítását, említve a püspöki kollegialitást, és a „sensus fidelium”-ot is (413). A szakramentális hatalom (potestas ordinis) megkülönböztetendő az egyházi kormányzástól (potestas iudictionis) és a tanítói hatalomtól (potestas magisterii). Az I. Vatikáni Zsinat Pastor aeternus konstituciója felruházza a pápát a csalatkozhatatlansággal, ha „ex cathedra” tanít. A II. Vatikáni Zsinat ezt a magisztériumot Isten igéje szolgájának, nem annak felettesének mondja (DV 10). „Isten népe”, az egyház tagjai kijelentések részesei és tradíciók hordozói lehetnek a „sensus fidei” segítségével. A zsinat nagy lépést tett a korábbi zsinatokkal ellentétben a reformok bevezetésére (411-428).
4.1. AZ IGAZSÁGBAN MEGŐRZÖTT EGYHÁZ: KÖVETKEZTETÉSEK
Közös alapvető hitbeli meggyőződések: Isten Krisztusban megjelenő kegyelmének evangéliuma; Az evangélium és az egyház; Az evangélium, a Kanonikus Iratok, és az egyház tanítása és élete.
Megbékélt különbségek: A Szentírás Kánonja és az egyház; Szentírás és Tradíció; A Tanítói Hivatal: szükségessége és egyházbeli kontextusa; A nyilvános tanítás szolgálata: tanítás helyi-lokális és szupra-lokális területen; A Tanítói Hivatal Isten Igéjéről való tanúságtételünk különböző példái között; A Tanítói Hivatal a maga konstruktív és kritikai funkcióival.
HARMATI BÉLA[14]
[1] Unitatis redintegratio 4; 9; 11.
[2] Growth in Agreement – Reports and Agreed Statements of Ecumenical Conversations on a World Level. Edited by Harding Meyer and Lukas Vischer (Ecumenical Documents II), Paulist Press, New York –– World Council of Churches, Geneva, 1984, 168-275. old.
[3] From Federation to Communion – The History of the Lutheran World Federation. Edited by F. H. Schjoorring, P. Kumari and N. A. Hjelm, Fortress Press, Minneapolis, 1997, 248-285. old.; A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 811skk.
[4] The Ecumenical Advance – A History of the Ecumenical Movement, Vol. 2: 1948-1968. Edited by Harold E. Fey, London, S.P.C.K., 1970, 3-39. old. „At a World Council meeting in Oxford 1949, biblical scholars from many confessions issued a statement concerning ‘guiding principles for the interpretation of the Bible’ and said: ‘We have found a measure of agreement that surprised us all…” Az említett mozgalom Susanne de Dietrich „ Renouveau biblique” (WCC, 1945) c. művével indult.
[5] Katolikus Teológiai Tanárok Tanulmányi Napjai, 1977. január 26. Harmati Béla előadása: „A keresztség és az eukarisztia kérdése a legutóbbi ökumenikus beszélgetésekben”, Magyar Kurir, 1977. március 25, 133-134. old.
[6] Debrecen, 1991. augusztus 18: emlékezés az 1675-ös nápolyi gályarabokra; Esztergom, 1993. január 20: emlékezés az 1619-es kassai mártírokra; Csepreg, 1996. január 6: emlékezés az 1621-ben megölt 1223 evangélikus mártírra.
[7] „Prima sedes a nemine iudicatur, nisi deprehendatur a fide devius” (az Első Széket senki sem ítélheti el, hacsak az nem hajlik el a hittől). Hormisdas pápa (515): Róma normatív a tanításban, „quia in Sede Apostolica immaculata est semper catholica servata religio (mivel az Apostoli Szék a katolikus vallást mindig tisztán őrizte meg).
[8] DS 1501 in: Enchiridion symbolorum. Ed. H. Denzinger & A. Schönmetzer, ed.XXXIII, Herder, Freiburg i. Br., 1965; Decrees of the Ecumenical Councils Edited by N. P. Tanner, London & Washington D.C., 1990. 663. old.
[9] A teológiai megfogalmazás szerint különbséget teszünk „fides qua et quae creditur” között.
[10] Textus – kontextus viták.
[11] A német nemzet keresztyén nemességéhez, WA 6,441, 24f , Prédikáció a gyermekek iskoláztatásáról, WA 30/II, 526, 34-527, 8 és 528, 1-2,8; De instituendis ministris Ecclesiae, 1523., WA 12,169-195.
[12] Jeromos, CXLVI. levél Evangelusnak, in: Migne, Patrologia Latina XXII, 1192-1195; Luther, WA 2,227-230.
[13] Appellatio F. Martini Luther ad Concilium, 28 November 1518. WA 2,36-40.
[14] Evangélikus püspök.