Megjelent az Egyházfórum 2008/4. számában
A FEJLŐDÉSELMÉLET ÉS A FÖLDÖN KÍVÜLI ÉLET KÉRDÉSEI
(Manréza Szimpózium, Dobogókő, 2006. szeptember 22-24.)
A tudományos-technikai forradalom megindulásakor az ember meg volt elégedve magával, az elért fejlődéssel, és elbizakodottságában úgy képzelte, hogy az elért eredmények annyira bámulatra méltóak, hogy önmagukban is elegendőek világának fenntartásához; hogy nincs szüksége Istenre. Ekkor keletkeztek azok a nézetek, hogy a tudomány (főleg a természettudományok) és a vallás ellentmondanak egymásnak. Ezekkel a nézetekkel elveszítettük a harmóniát, holott teljesen világosnak tűnik, hogy Isten léte a teremtett világból felismerhető. Ahogy bonyolultabbá váltak a tudományos rendszerek, úgy merült fel annak szüksége, hogy az összetartozó dolgokat összekössük, és az egymáshoz tartozó dolgokat egymáshoz közelítsük. Nagy szükség van arra, hogy a rész tegye az egészet, az egyén építse fel a közösséget, s így az alkotásból végre felismerjük az Alkotót.
Aki megtanul rácsodálkozni a világra, a maga kicsinységét a Mindenséghez mérni, a tudomány eredményeit Isten ajándékának tekinteni, az olyan harmóniára talál, amely magába foglalja mindazt, ami a modern keresztény embert jellemzi. Az evolúció-elméletet sokáig felhasználták a vallás elleni támadásra azon az alapon, hogy úgy gondolták: nincs szükség teremtésre, az élővilág fejlődés útján alakult ki. Ennek a tévhitnek az volt az oka, hogy nem értelmezték helyesen a Szentírás szövegeit. Amikor a Teremtés könyve így ír: „Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett.” (Ter 2,1-2) Tudomásul kellene venni, hogy a Szentírásban említett napok nem 24 órát jelentenek, hanem olyan időszakot, amely akár több ezer év is lehet! Egyébként értő szemmel olvasva a Teremtés könyvének földtörténeti, a levegő, a föld és az élővilág kialakulására vonatkozó részeit, meglepő az egyezés a tudomány mai álláspontjával.
Teilhard de Chardin volt az, aki antropológiájában és fenomenológiájában meglátta, hogy a világ teremtése nem fejeződött be, hanem mind a mai napig folyamatos. Elindult egy bizonyos Alfa ponttól, és a fejlődés végső magyarázatát a transzcendens Ómega adja meg, amely a világfolyamat mozgatója. Miután a fejlődés az emberi szintre érkezett, csak egy végtelen személy tudja fenntartani életlendületünket, és ez nem más, mint a végtelen Szeretet. Az Ómega pont pedig maga a megtestesült Ige (Kol 1,15-17; Ef 1,4-14). Így alakul ki a tudomány és a keresztény hit összhangja, mint az igazság kritériuma. Teilhard de Chardin természettudós volt, gondolkodásában szorosan kapcsolódtak a reáliák és a teológia. Nagy eredmény, hogy meg tudta teremteni e kettő szintézisét. Így alakulhat a tudomány és a vallás egymásra hatása, bár mindkettőnek alapvetően más a feladata, segíteni tudja egymást, és nem gátolni. Amikor a Teremtő így szólt: „Hajtsátok az uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön” (Ter 1,28), tulajdonképpen meghatározta a tudomány céljait és feladatát a megismerésben és szabályozásban. Amikor úgy éneklünk, hogy: „Krisztus világ megváltója”, ezen a teremtett világot kell érteni, vagyis a „világmindenséget”, nem csupán a mi szűk Földünket. Így kell elérkeznünk a célhoz, ami Teilhard de Chardin szép kifejezésével élve a Megváltó Krisztus, az Ómega pont, és életkedvünknek fenntartója csak a Benne való örök élet lehet.
Kairosz Kiadó, Budapest, 2007.
RADNÓTI RÓBERT