Megjelent az Egyházfórum 2007/4. számában
1. Wittgenstein szerint vannak fogalmak, amelyeket ki kellene vonni egy ideig a forgalomból, mert, főleg a demagógia, politika már annyira lejáratták őket, kifordították eredeti jelentésükből. Kertész Imre is idézi Wittgenstein ezen mondatát. Illyés Gyula az ilyen fogalmak újra-definiálását követeli; nő az igény újra definiálni: ki a köztolvaj, és osztály-, népáruló, a demagóg. – Ki az inter-, s ki a sovén- (és infra nacionalista?). Ilyen újra-meghatározásra szoruló szavaink manapság pl. a „jobb-bal”, „fasiszta”, „antiszemita”, „nacionalista”, „szocialista, „demokrácia” stb. De ide tartoznak a „haza, nép, nemzet, magyarság, hazaszeretet” fogalmak is.
2. Ahhoz, hogy népről, nemzetről, hazáról beszéljünk, múltra, történelemre van szükség. Amerika pl. még nagyon fiatal állam ahhoz, hogy igazi hazáról beszélhessünk. Mégis az amerikai elnökök állandóan csak mint a „nation”-ről beszélnek az amerikai népről. A busmannok 25-30 emberből álló világa esetében nehéz lenne „hazá”-ról beszélni. Az afrikai száz meg száz, nyelvben, szokásokban annyira különböző törzsekre is nehezen alkalmazható a „nemzet” kifejezés. Ugyanígy a régi amerikai indián törzsek esetében is. A cigányok, kurdok, bár sok-sok millióan vannak, nem ország, nem nemzet, hanem inkább törzsek meglehetősen laza, néha ellenséges világa. A baszkok, székelyek már világosan felismerhető, elkülönült közösséget alkotnak, azonos nyelvvel, hagyományokkal, összetartozási öntudattal, esetleg büszkeséggel. Ám ezek csak példák.
A magyarság esetében egészen biztosan beszélhetünk magyar népről, magyarságról, hazáról, már csak több mint ezer éves közös történelmünk címén is. A történelem a legjobb magyarázat egy nép, nemzet, a haza fogalmához és megértéséhez. Sokat segít ebben az illető népcsoport irodalma (énekek, dalok, költészet stb.).
3. Ezek szerint a nemzeti öntudat, pl. magyarság, nem egyéb mint az „identitás-tudat”. Ez természetes és normális is mindaddig, amíg más, hasonló csoportokkal egyetértésben, harmóniában, mások másságának, identitásának elismerésében, megbecsülésében jut kifejezésre. Sovinizmusról akkor beszélhetünk, amikor más, hasonló közösségeket nem ismerünk el, lenézünk, megvetünk, akadályozunk. A nacionalizmus szintén mások rovására történik. Németh László is így fogalmaz. De ez áll az emberi kapcsolatokra is. Ami az önző egoizmus, mások megvetése, kizárása, lenézése a magánszférában, az a sovinizmus, fanatikus nacionalizmus nemzetközi síkon. Erre is sok példa van a történelemben (pl. a nemzeti szocializmus, a franciák ismert sovinizmusa vagy az amerikai arrogancia, a japánok, kínaiak más népeket mélységesen megvető büszkesége stb). A magyar is belekeveredhet az ilyen fajta nacionalizmus hibájába.
4. A nép, a nemzet, a haza, hazaszeretet mentes ezektől a betegségektől. Mert úgy viszonylik a vallási vagy nemzeti fanatizmus, elfogultság stb. az egészséges, tiszta hazafiassághoz, nemzeti öntudathoz, mint a mindenféle ártalmas és csúf betegség (testi vagy lelki-szellemi) a kívánatos és áldott egészséghez! A hazafiasság nemcsak, hogy nem bűn: egyenesen szükséges, örvendetes ajándék, amiért hálásaknak kell lennünk, s amiért felelősek vagyunk.
Igaza van az úgynevezett „szocialista” líra egyik ismert előfutárának, Palágyi Lajosnak: „Magyar, ki honát megveti – S mindent, ami nemzeti, – Mindegyre szid, mindegyre mar. – Oh, az még nem nemzetközi – Csak rossz magyar.” (Idézi Illyés Gyula a „Hajszálgyökerek”-ben).
5. Sokan az állammal, köztársasággal, s ki tudja még mivel szeretnék a hazát pótolni, kicserélni. A politikusok leleményesek az efféle fogalmi-akrobatizmusban. Ám igaza van Márainak: nem az államot kell szeretni, hanem a hazát. Az államtól jogosan elvárhatjuk a polgárjogokat, állást, kenyeret s egyéb fontos és hasznos szolgáltatásokat. Ezért van, ezért támogatjuk, fizetjük az adót. A hazától nem várunk semmit. Azért tenni kell. Vállalni a vele való sorsközösséget jóban-rosszban. A mi dolgunk a hazával szemben a hűség és a hazaszeretet. S talán a szerény büszkeség, hogy fiai lehetünk, s érte szenvedhetünk, vele örülhetünk. A haza csak van, egyszerűen adva van, mint a szülők, a szülőföld. Ez áll „mutatis mutandis” az Egyházra is: nézheti valaki az Egyházat úgy, mint az államot: mi csak adófizető, törvénytisztelő és -tartó tagok vagyunk. Pedig az Egyház is olyan mint a haza: szeretni kell, és késznek lenni minden áldozatra érte, s így „építeni Krisztus Testét”, mondja szent Pál.
Nem csoda, hogy legszebb dalaink, énekeink azokból az időkből valók, amikor a haza nagy veszélyben forgott (török kor, Rákóczi kora).
6. Nálunk magyaroknál már az Árpádok alatt is megvolt egész bizonyosan a magyarság identitás-tudata, a „nemzeti” összetartozás érzése. S addig megvolt, míg hatott az Árpádok szelleme. A Szentkorona némileg ennek a kifejező szimbóluma. Mohács után azonban csak a vészes időkben lobbant nagyot, hogy kialudjon. Végleg?
A szocialista ország, a demokratikus Köztársaság már más világ szelét ébreszti; normális embertől nem lehet elvárni, hogy „szeresse” a Pártot, a Köztársaságot, még ha mindjárt az Európai Unió tagja is. „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret, aki a hazát szereti, egy végzetet szeret” (Márai). Igazat adok neki. Én mégis másként fogalmaznék: tiszteljük az államot, és szeressük hazánkat, ahogy a szülőket szeretjük. Aki ezt nem érti, azzal kár vitatkozni.
7. Jézus, mint ember, „vállalta a zsidóság szolgálatát”, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket (Zsid 15,8). Mi se teszünk mást, csak vállaljuk, ki-ki a maga hazájának hűséges szolgálatát. Hisszük, hogy a haza is Istentől kapott ajándék. Küldetés és hivatás egyben.
8. Tamási Áron Ábel-trilógiájában van egy felejthetetlen jelenet. A „rengetegből” kiszakadt Ábel a neki idegen Amerikába sodródik. Közben három felfedezést tesz. Az egyik: ne tanuljon idegen nyelvet az, aki még a sajátját sem beszéli tisztességesen. Ezt a helybeli székely paptól hallotta. A második felfedezés: azért vagyunk a világon, hogy valahol „otthon” legyünk benne. Ezt egy epileptikus négertől tanulta, ott Amerikában. A harmadikra már magától jött rá: nagyobbra született az ember, sem hogy potya jeggyel kivándoroljon Amerikába. A másodikról írta XXIII. János pápa szépséges enciklikájában (Pacem in terris): Ez az emberiség álmának beteljesülése, ha minden embernek lenne végre „otthona” valahol a földön. Isten Országát a földi hazához való hűséggel érdemelhetjük ki. Nem érdemli meg Isten Országát, aki elárulja saját hazáját, holmi evilági előnyökért, „potya” szolgáltatásokért.
9. Jézusról kétszer olvassuk, hogy sírt: egyszer barátja, Lázár sírjánál; másodszor meg, mikor látomásban látta népének komor jövőjét, Jeruzsálem pusztulását, az újjáépített heródesi templom hatalmas kontúrjait szemlélve. Őt nem tévesztette meg az állam ereje és pompája, a nemzetköziség, a Római Birodalom. Ő csak egyszerűen népét, hazáját siratta pár nappal halála előtt.
Talán ezért olyan kedves a hazáját szerető magyar hívőnek a „Boldogasszony Anyánk” patinás dallama, fénytelen, de igaz szavaival. Még ma is.
Béky Gellért SJ
Béky Gellért SJ
Haza a „magasban”? (Illyés)
„Mi gondom – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.”
„Dörmögj, testvér egy sor Petőfit,
köréd varázskor terítődik.”
„Futó homok, népek, házak
Magyarországgá összeállnak”
„Akkor is, ha mint délibábot,
Fordítva látom a világot”
Gondom ez: Vaj’ hol áll hazám már?
Védtelenebb a bedőlt háznál…
Dörmöghetsz, testvér Illyést, Adyt:
mint Tiszán hagyott lyukas ladik.
Multik, bankok, vásárcsarnokok,
érdek-haszon-nép lesz nászotok.
Nem délibábot pislog szemem:
magasból zuhant reményeket.
Ha egyáltalán van még haza:
itt „lent”, e földön, mint valaha.
István, Margit, Balassi, Kodály,
Erdély, Pázmány: a többi hodály.