Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában
„Hitvallók és ügynökök” – ez a címe Petényi Katalin és Kabai Barna filmjének, amely az idén tavasszal került bemutatásra az Uránia Filmszínházban, majd ezt követően a televízióban. A dokumentumfilm drámai sorsokon keresztül mutatja be a kommunista hatalom egyházüldözését Magyarországon. Fölfedi, hogyan működött az egyházon belüli besúgó gépezet, hogyan vált „ügynökké” sok hívő, pap és püspök, de emléket állít a „hitvallóknak” is, azoknak, akik a hűség erejével szálltak szembe a gonosszal. Legtöbben azonban nem voltak sem hitvallók, sem ügynökök, hanem „szürke egérként” lavíroztak. Alább egy ilyen „szürke egér” személyes visszaemlékezését közöljük. (A szerk.)
HARMADIK ÚT „HITVALLÓK ÉS ÜGYNÖKÖK” KÖZÖTT
EGY „SZÜRKE EGÉR” LAVÍROZÁSA A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁBAN
1956-ot a Kádár-korszak követte. Az ’56-os hősök és áldozatok állnak az egyik oldalon, a hóhérok és árulók pedig a másikon. A két kis csoport között számszerűleg a legtöbben voltak a túlélők. Nagyon sokan próbálták magukat felszínen tartani anélkül, hogy behódoltak volna. Mindenki sajátos, egyéni módon igyekezett a kommunizmust túlélni, ki több, ki kevesebb szerencsével és sikerrel. Közéjük tartoztam én is.
1976-ig Magyarországon éltem, és szürke kis egérként egy voltam a sok millió lavírozó magyar sorstársam közül. Az ilyenek akkor sem voltak túl érdekesek, és ma sem azok. Ezzel a visszaemlékezéssel fel szeretném hívni a figyelmet arra a sokmillió „szürke” magyar kisemberre, akik nem feltűnő hősök, szörnyeteg hóhérok vagy összeroppant árulók voltak, hanem akik próbáltak és akartak túlélni. Akik negyvenévi elnyomás után megérték a – ha nem is paradicsomi, de mégis valós – szabadság felvirradását. Ezeknek a szürkéknek a „harmadik” útját szeretném az alábbiakban saját emlékeim felidézésével érzékelhetővé tenni. Felhasználom ehhez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából (ÁBTL) kikért rám vonatkozó anyagot (összesen 350 oldal). Egyben ajánlom az olvasónak Tabajdi-Ungváry: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy (2008) című több, mint négyszáz oldalas művét, amely nyolcvan oldalon keresztül foglalkozik a belügyi hatóságok egyházzal kapcsolatos tevékenységével.
1956 őszén a budapesti Központi Szemináriumban negyedéves bentlakó teológus voltam, utána pedig katolikus papként működtem egészen 1976-ig, amikor is Hollandiába emigráltam. Életmenetemet az a ma már ismert gondosság határozta meg, amivel a Belügyminisztérium (BM) és Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) tartott szemmel, illetve akadályozta újból és újból az egyház megújítása érdekében tett próbálkozásaimat és kezdeményezéseimet.
RÉSZVÉTEL A FORRADALOMBAN, LETARTÓZTATÁS ÉS SZABADULÁS
Legjelentősebb 56-os tevékenységem az ÁEH-ban őrzött titkos iratok megszerzésének megszervezésében és lebonyolításában vállalt kezdeményező részvételem volt, amit Mindszenty bíborosnak az akkori kormánytól elnyert meghatalmazása birtokában november 3-án hajtottunk végre. Mindezt a Vigília 2008. januári, valamint az Új Ember 2008. október 26. számában megjelent cikkeimben, valamint a Lénárd Ödön alapítvány „Magyar Katolikus Egyház 1956” című évkönyvében (2007) megjelent tanulmányomban (Az Állami Egyházügyi Hivatal elfoglalása 1956. november 3-án) részletesen leírtam.
A „Hívő” fedőnevű ügynök (aki a Központi Szeminárium rektorhelyettese volt) 1957. május 3. jelentése (ÁBTL-3.1.5.-O-9969) alapján tartóztattak le június 17-én. A Gyorskocsi utcai politikai vizsgálati börtönbe vittek, ahol szerencsémre egy cellába zártak egy a rákosista 50-es évek idején már börtönt viselt újságíróval. Tépelődéseimre, hogy mit tegyek, ha társaimról faggatnak, azt tanácsolta, hogy mindent tagadjak. Akármit vallasz, mindent ellened fognak felhasználni, mondta. Hallgattam rá, és ez valóban nagyon is előnyömre szolgált. Amikor egyik társammal szembesítettek, ő bevallotta, hogy együtt voltunk az ÁEH épületében, én viszont letagadtam. Akárhogy is kiabált a nyomozó, a szembesítés eredménytelen maradt. Az sem került a vádiratba, hogy egy másik társam – nyilván tájékozatlanságból – bevallotta: ’57 februárjában megmutattam neki az ún. „Péter levél” nevű brosúrát, melyben az ún. „ellenforradalmi” események naplószerűen le voltak írva (ÁBTL-V-142296). Persze ezt is letagadtam, és kitartottam amellett, hogy társam rosszul emlékezik. Ez a tagadás annyiban vált előnyömre, hogy november 4. utáni cselekmények nem súlyosbíthatták helyzetemet.
A népbírósági kihallgatásom előtti napon, december 10-én, a Markó utcai fogházban váratlanul két BM nyomozóhoz vezettek le. Mire számítok, kérdezték? Fel fognak menteni – mondtam – mert a törvényes kormány jóváhagyásával hajtottam végre Mindszenty utasítását. Majd felébredek naivságomból, válaszolták, mert négy évre bevágnak a szegedi Csillag börtönbe. (Ez tényleg nem tűnt lehetetlennek, hiszen negyedrendű vádlott voltam a 17 közül.) Ők tudnak segíteni, mondták, ha én is adok valamit. Mit kérnek, kérdeztem. Hát nem hajas babát, válaszolták ingerülten, hanem hogy adjak jelentéseket a társaimról. Erre nem vállalkoztam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, másnap a tárgyaláson az ügyész szólította fel ügyvédemet, hogy kérje szabadlábra helyezésemet. Négy vádlottat félrevezetőnek bélyegeztek, akik életfogytiglant, ill. 10, 5, és 4 év börtönt kaptak, a többi tizenhárom „megtévesztettre”’ azonban csak enyhe ítéleteket szabtak ki, és szabadlábra helyezték őket. Velem szemben pedig megszüntették az eljárást.
Hogy mindez nem volt véletlen, azt csak itt Hollandiában tudtam meg. Aggódó szüleim, akik 1956-ban Hollandiába menekültek, kapcsolatba kerültek a Nijmegeni Katolikus Egyetem nemzetközi jog professzorával, a ferences Pater Dydimus Beaufortal, aki a felsőház tagja is volt, és Hollandiát az ENSZ általános közgyűlésein képviselte. Csendes diplomáciával elérte a magyar ENSZ képviselőnél, hogy a második Mindszenty pernek készülő kirakatperben a legtöbben viszonylag könnyű büntetéseket kaptunk amit ennek a szerencsés közbenjárásnak köszönhettünk.
A Markó utcai börtönben együtt voltam a harcokban részt vett corvinistákkal, a Csepeli Munkástanács, a Keresztény Front, a Nemzetőrség vezetőségének tagjaival és egyszerű forradalmi vagy nemzeti bizottsági vagy keresztény párti tagokkal is. Rajtuk keresztül ismertem meg belülről a forradalom sokféle arcát és lefolyását. Igen gazdag élettapasztalatot gyűjthettem össze ezen a pár hónapos „rácsos akadémián”. Kiszabadulásom után felkerestem börtöntársaim hozzátartozóit, többek között azokat a katonatiszteket is, akik Mindszentyt szabadították ki és őrizték, valamint a mi ÁEH-s akciónkat is biztosították. Mély nyomot hagyott bennem Tóth József százados csalódott kijelentése: „Mi kiálltunk az egyház mellett, de a püspöki kar most körlevélben támogatja az államot, amely erőlteti a parasztokat, hogy birtokukat adják be a közösbe, pedig az egyház – tudtommal – védi a magántulajdont. Nagyon kiábrándító, hogy megalkusznak.“ Az ilyen élmények miatt döntöttem úgy, hogyha az erőszak és túlerő miatt már nem bölcs dolog aktívan ellenállni, akkor legalább hallgatok, és passzívan tiltakozom. Ezen álláspontom mellett húsz évig tartó lavírozásom során mindvégig kitartottam.
NEHÉZ ÉVEK: 1958-1963
Kiszabadulásom után békés úton igyekeztem helytállni. A Kádár-diktatúra az ismert kollaboráns békepapi rendszer támogatásához a papnövendékek együttműködését is meg akarta szerezni. 1958 májusában az ún. „békegyűlésre” passzív résztvevőként még elmentünk volna, de három társunktól aktivitást is kívántak, amit ők megtagadtak. Megtorlásként ki akarták őket zárni a szemináriumból. Amikor ezt az ebédlőben vacsora után kihirdették, felálltam, és azt mondtam, hogy én sem érzem magam kevésbé hibásnak, mint ők, s ha nekik menniük kell, akkor én is bejelentem távozásomat. Erre felzúdult az egész ebédlő, odajöttek hozzám, Szabi nem menj, vagy pedig mi is megyünk, mondták. Ezután az egyes évfolyamok tiltakoztak a rektornál, aki végül is visszavonta a büntetéseket és három társunk maradhatott.
Persze az ÁEH és a békepapság ebbe nem nyugodtak bele. 1959. január végén újabb békegyűlést tartottak, amire a legtöbben már el sem mentek. Erre tizennégy ún. „hangadót” távolítottak el. A többiek tiltakoztak ez ellen, és tiltakozásukat a fenyegetések ellenére sem voltak hajlandók visszavonni. Erre 62 teológust tettek ki az utcára. A szeminárium szinte teljesen kiürült. Itt újból szerencsém volt, mert egy héttel a békegyűlés előtt vidékre helyeztek káplánnak és megúsztam az eltávolítást. A kirúgottak továbbképzését és titkos felszentelését Tabódy István szervezte meg, akit ezért 1961-ben 12 évi börtönre ítéltek.[1] Az egyik oktató, Hrotkó Géza osztálytársam, pesti lakásomban lakott nagyszüleimmel együtt, onnan vitték el és ítélték 3 évre. Minderről tudtam, de már nem vettem benne részt, csak vészjeleket továbbítottam időnként kirúgott osztálytársaimnak.
Túlélésem történetében ebben az időszakban különböző szálak kapcsolódtak össze. Miközben én egy nógrádi faluban voltam káplán, a BM figyeltette pesti lakásomat, ahol a kirúgott központista osztálytársam is lakott, és aki a titkos teológiai képzés egyik vezetője volt. A megfigyelési jelentéshez meglepő módon egy kézírásos melléklet van csatolva: “Kapcsolatai: Sas-őrs“ címmel. E mellékletben pedig azoknak a középiskolai osztálytársaimnak a nevei olvashatók, akikkel az 50-es évek elejétől illegális ifjúsági csoportmunkában, cserkészetben vettem részt. Az egyik csoport neve Sas őrs volt. A jelentésben név szerint felsorolt társaim Báldi Tamás, Ginter Károly, Kádár Ágoston, Alföldy Géza ennek szintén tagjai voltak (ÁBTL 3.1.5.-O-11522/4). De hogyan jutott a BM arra a gondolatra, hogy a Vigh Szabolcs lakásában folyó illegális teológusképzést összefüggésbe hozza azzal az illegális Pilis nevű cserkészcsapattal, melyet az ötvenes évek elején Ördögh János volt piarista hittanár szervezett meg? A választ Pomogáts Béla piarista diáktársam 1959. május 6-án tett tanúvallomásában találtam meg. Ebben elmondta, hogy Ördögh második csoportját Vigh Szabolcs vezette, tagjai pedig Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly stb. voltak (ÁBTL „Árulók” c. dosszié 3.1.5.-O-10847).
Tomka Ferenc (Halálra szántak mégis élünk, 176. o.) és Mészáros István (…Kimaradt tananyag… II., 180. o.) egyaránt beszámolnak arról, hogy a BM „Fekete Hollók” fedőnevű akciója során 1960 novembere és 1961 februárja között ezer lakásban tartott házkutatást, és nyolcszáz személyt vett őrizetbe, hogy az összes illegális egyházi csoportot felszámolják. Az akció előkészítése során, 1960. március 31-én Pomogáts Bélától egy újabb huszonegy oldalnyi kézzel írt önvallomást csikartak ki, mely a „Fekete Hollók” c. csoportdossziéban található meg. Pomogáts ebben két oldal terjedelemben részletesen ismertette az Ördögh által vezetett csoportmunka szervezetét, az ott folyó hittanoktatást és világnézeti képzést. Azt is leírta, hogy értesülései alapján Alföldy Géza, Báldi Tamás, Ginter Károly és Vigh Szabolcs továbbra is kapcsolatban és barátságban vannak egymással (ÁBTL 3.1.5.-O-11802/2). Megjegyzem, hogy ekkor már nem kiskorú középiskolás diákok voltunk, hanem mindannyian végzett diplomások. Érthető tehát, hogy a Nógrád Megyei Rendőr Főkapitányság Politikai Osztálya mindezek alapján 1960 novemberében figyelő dossziét nyitott rólam (ÁBTL V 142296).
Az említett országos „nagy begyűjtést” egyenlőre megúsztam, de jött helyette más. 1961 tavaszán az endrefalvai plébánián falbontás közben találtak egy rozsdás világháborús orosz géppisztolyt, ún. „davaj-gitárt”. Kiszállt a rendőrség, kihallgattak. Tudtam a pesti házkutatásokról, meg több központista társam letartóztatatásáról. Gondoltam, hogy a géppisztoly most jó ürügy lesz arra, hogy engem is elvigyenek fegyverrejtegetés miatt. A BM tervezte is, hogy 1961. július 14-én 13 órakor ki fognak hallgatni „beszervezés és megismerés céljából”, de erre nem került sor, mert Szeifert J. rendőr őrnagy saját szignójával kihúzta a nevemet a kihallgatandók listájáról (ÁBTL 3.1.5.-O-11522/3). Így aztán nem hallgattak ki sem a régi Pilis-ügyek, sem a Tabódy-féle titkos papképzés miatt. Gondolom azért, mert az illegális Pilis-cserkészet Pomogáts első vallomása és Ördögh János kihallgatása után már 1959-ben leállt. A Tabódy-ügyben pedig nem vettem részt aktívan, csak a lakásomat használták.
Miért nem mentem szüleimmel 1956-ban Hollandiába, hiszen apám többször bejött a szemináriumba és próbált erre rábeszélni? Akkor úgy éreztem, hogy mint jövendő papnak most éppen Magyarországon van a helyem, ahol az embereknek nehéz a sorsuk. Hiszen ma is vannak diplomás fiatalok, akik önként vállalkoznak arra, hogy például orvosokként fejlődő országokba menjenek, és hivatásukat ott igen nehéz, sokszor veszélyes körülmények között gyakorolják. Mint „szürke kisegér” szolidáris akartam maradni bajtársaimmal, forradalmi harcostársaimmal. Bíztam abban, mint akkoriban sokan mások, hogy békés úton sikerül majd lassacskán valamit megvalósítani a forradalom célkitűzéseiből.
KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ENYHÜLÉS AZ 1963-AS AMNESZTIA UTÁN
Elhatároztam, hogy az akkori törvényes keretek között próbálok a lehető legtöbbet elérni, de nem működök együtt a békepapokkal és beszervezni sem hagyom magam. Tudtam, a BM továbbra is állandóan szemmel tart. Tabajdi-Ungváry állapítják meg, hogy a BM 1968-ban kb. 5500-5700 személyről szóló figyelő dossziét tartott nyilván. Ezek 90-92%-a passzív személyekből állt, akik múltjuk miatt kerültek a listára, de már nem voltak aktívan rendszerellenesek. A megfigyeltek között 427 volt az egyházi személy, közülük pedig 113-an éltek Budapesten (i.m. 180-181. o.) Azt is elmondják, hogy a kb. 5500 beépített ügynökből 380, ill. 1977-ben már 421 az egyházi reakció elhárítására volt ráállítva (i.m. 191. és 286. o.).
Az 1963-as amnesztia után már sokan kaptak útlevelet, hogy 56-ban disszidált rokonaikat meglátogathassák. Az én útlevélkérelmemet minden indoklás nélkül újból és újból elutasították. 1964. október elején behívattak az útlevélosztályra. A „beszélgetés” négy óra hosszat tartott és a lényege az volt, hogy a nyomozó tudna nekem segíteni, ha én is segítek neki. Ezt a második beszervezési kísérletet is kerek perec elutasítottam. Önbizalmat adott az a tapasztalat, amikor a bírósági tárgyalás előtti napon a nyomozók négy évvel fenyegettek, másnap mégis szabadlábra helyeztek. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy még a kisujjamat sem szabad odaadni. Mondanom sem kell, hogy fellebbezésemet újból elutasították, vagyis nem kaptam útlevelet.
1964. október 27-én „Tóth Péter” fedőnevű hálózati ügynök utasítást kapott, hogy igyekezzen adatokat szerezni Vigh Szabolcs tokodi káplán tevékenységéről, jelenlegi magatartásáról és Budapesten lévő kapcsolatairól (ÁBTL 3.1.2.-M-37113). Egy év elteltével a Komárom Megyei Rendőr Főkapitányság megállapította ugyan, hogy „ellenőrzését hálózati úton és körzeti megbízotton keresztül végeztük. Magatartása ellen politikai szempontból jelenlegi tartózkodási helyén kifogás nem merült fel”. Ennek ellenére „Figyelő dossziéban történő ellenőrzését továbbra is szükségesnek tartom” (ÁBTL V 142296). Útlevelet azonban 1965-ben, és a következő években sem kaptam.
Apám különböző összekötetései révén újból és újból közbenjárókat keresett, hogy az ún. enyhülés jegyében nekem is adjanak útlevelet. A készségesen segítők próbálkozásai azonban éveken keresztül eredménytelennek bizonyultak. Zágon József prelátus 1965-ben például a következő választ írta Rómából: „Kedves Doktor Úr! Sajnálattal olvastam, hogy kedves fia fellebbezését is elutasították. Július folyamán itt járt egy esztergomi pap, aki azt a bizalmas információt hozta az apostoli adminisztrátortól (Schwarz-Eggenhoffer Artúr), hogy ne tegyek több lépést ebben az ügyben, mert a helyzet reménytelen”.
1968-ban virágnyelven végül azt az ötletet adtam apámnak, hogy bécsi útja alkalmával keresse fel Kőnig bíborost, aki rendszeresen tárgyal a magyar kormánnyal. Kőnig fogadta apámat, aki garantálta neki, hogy nem fogok disszidálni. Kőnig Cserháti püspököt, a püspöki kar titkárát, s egyben a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagját kereste meg. Cserháti 1968 tavaszán négy fellebbezésem után újból és újból jelezte, hogy most már meg fogom kapni az útlevelet, de közbenjárása eredménytelen maradt, fellebbezéseimet rendre elutasítottak. Ezután április végén apám egy nagyon keményhangú levelet írt annak a bécsi ismerősének, akinek Kőnig bíboros diákkori évfolyamtársa volt. Apám levelében ostorozta „azt a propagandát, mely az enyhülés látszatával csalogatja nyugatról a turistákat, de igazi arca a kulisszák mögött nem változik. A magyar megbízott az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában jogegyenlőséget követel mindenki számára Afrikától Európáig, de fiam még 12 év után sem látogathatja meg külföldön élő családját”. Ismerőse eljuttatta apám levelét a bécsi magyar sajtóattaséhoz. Ezután megkaptam az útlevelet.
Hollandiai látogatásom után ígéretemhez hűen visszatértem Magyarországra abban a reményben, hogy most már megtört a jég, hiszen bebizonyítottam, hogy nem akarok Nyugaton maradni. Csalódtam. Két év múlva újból elutasították kérvényemet azzal az indoklással, hogy „kiutazásom közérdeket sért”. 1971-ben ugyan kiengedtek húgom esküvőjére, de 1972-ben öt évre újra eltiltottak minden külföldi utazástól. Több szinten fellebbeztem, végül egy magas rangú rendőrtiszt hivatott be. Meghallgatott, és az volt a válasza, hogy most már más idők járnak, és oda fog hatni, hogy megkapjam az útlevelet. 1973 tavaszán feljött a pozsonyi úti lakásomra, letette az útlevelet az asztalra, és azt mondta, hogy egy kis személyes kérése volna még. Ha visszajöttem, akkor neki személyesen számoljak majd be hollandiai benyomásaimról. Ezt azzal hárítottam el, hogy ő sokkal többet tudhat meg a sajtóból és hírügynökségi jelentésekből, mint én egy utazáson. Erre meglepődött, de otthagyta az útlevelet.
ÚJ STRATÉGIA
Hollandiából újból visszatértem Magyarországra. Miért is? Azért, mert a magyar egyház megújításán akartam dolgozni a II. Vatikáni zsinat szellemében. Ez a célkitűzés lelkesített. Úgy gondoltam, hogy most már bebizonyítottam, hogy nem vagyok ellenség, és szentül hittem, hogy lehetőségem lesz egy „harmadik útra”. De újra tévedtem!
Tabajdi-Ungváry rámutatnak arra, hogy a 70-es évektől kezdve a BM új stratégiát vezetett be. Mellőzte az olyan kirakatpereket, amelyben az egyházi reakció a volt gróffal és katonatiszttel fog össze a nép ellen. Ehelyett a BM az ÁEH-n keresztül adott utasításokat a konzervatív és félénk egyházi vezetőknek, hogy saját belső intézkedéseikkel ők valósítsák meg a BM céljait (Tabajdi-Ungváry i.m. 285-86., 301. és 319. o.). Két személyes tapasztalatomat osztom meg az olvasóval, hogy lássa, hogyan akadályozta a kommunista párt, ill. a BM-ÁEH vonal az egyház belső megújítását.
1. A családtervezés és születésszabályozás erkölcsi megítélése
1968-ban a „Humanae vitae” kezdetű pápai enciklika kifejezetten megtiltott mindenféle mesterséges fogamzásgátlást. Lelkipásztori tapasztalatból tudtam, hogy ez a rendelkezés az egyházhű és lelkiismeretes katolikusok mindennapi életében igen nagy teher és sok belső konfliktus forrása. Ennek felismerése késztetett arra, hogy doktori értekezésemet erről a problémáról írjam. Disszertációm kiindulópontja Karl Rahner neves zsinati teológus gondolata volt: „Az ember egy változó világban él. A világ változása visszahat az emberre és ő maga is megváltozik. Feladata pedig az, hogy a változásokat felismerve ezek következményeit beépítse egyéni és társadalmi életébe. Más szóval, hogy erkölcsi eszméit és normáit a változásoknak megfelelően fejlessze tovább.” (Rahner: Theologisches Wörterbuch 126. o.).
Disszertációm lényegét a Vigília egy 1972-es számában „A családtervezés lelkiismereti válsága” címmel tettem sokak számára elérhetővé. Mondanivalóm lényege az volt, hogy nem az eszközök megválasztása, hanem a szeretet gondozása és megőrzése a legfontosabb feladat. A szeretet kölcsönös ápolása, mind lelkileg, mind érzelmileg és testileg magasabb érték, mint a pápai előírás követése. A megtermékenyítést döntően a szeretet minősíti erkölcsileg is, melyhez a megválasztott módszer csupán eszköz és nem fordítva.
1973-ban egy papi továbbképző összejövetelen kifejtettem: az is a lelkipásztor feladata, hogy szempontokat adjon a házastársaknak szeretetük fenntartására és ápolására, aminek érdekében személyes helyzetükben tudatosan, jó lelkiismerettel, félelem és bűntudat nélkül mellőzhetik a pápai előírás betartását. Ezt azután 1974-ben a Teológia folyóiratban megjelent cikkemben (A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban) részletesen is megmagyaráztam. Ennek megjelenése után Lékai László püspök rendre utasított, és felszólított, hogy vizsgáljam felül nézeteimet. Levelemre azonban nem válaszolt, és személyes meghallgatáson sem fogadott, pedig ebben az időszakban az ilyen közérdekű kérdésben már lehetőség volt a dialógusra.
Kósa Erzsébet szociológus a Világosság nevű materialista világnézeti folyóiratban a Vigiliában megjelent cikkemre reagálva például a következőket írta: „….tudom, hogy Vigh Szabolcs cikkében kifejtett álláspont ma még korántsem egyértelműen elfogadott a katolikus egyházon belül…Hogy ennél a felfogásnál továbbmenni, és következetesebb álláspontot elfoglalni a katolikus egyház mai dogmatikai álláspontjának keretei között aligha lehet….Vigh Szabolcs alapjában azt az álláspontot képviseli, hogy ha a konkrét helyzetben két lényeges érték csak egymás rovására érvényesíthető a cselekvésben, ilyenkor a fontosabbat kell választani…. …..én magam is anya vagyok – nem mindegy nekem, hogyan vélekedik a családtervezés kérdéseiben a katolikus egyház… …Ezért örülök a cikkíró álláspontjának, mert hozzájárulhat belső görcsbe merevedett gátlások csökkentéséhez és egyenrangúbbá váló nőtípus kialakításához“ (Világosság, 1972. 407-408. o.). A konzervatív egyházi vezetőség sajnos ellenezte a valódi dialógust, ezzel a belső megújítást. Így a vizet a BM malmára hajtotta, amely az ilyen, egyházon belüli „lefejezéseket” örömmel vette tudomásul.
A következő hónapok eseményei a leírt tapasztalatot erősítették:
- szeptember 12-én a budapesti érseki helynök felkérésére a Hittudományi Akadémia dísztermében a budapesti papságnak előadást tartottam a hollandiai katolikus egyház helyzetéről. A terem zsúfolásig tele volt, nagy volt az érdeklődés. Az előadásról „Fekete Mihály” fedőnevű ügynök már október elején részletes beszámolót juttatott el a Budapesti Rendőr Főkapitányságon Haraszti őrnagynak (ÁBTL 3.1.2-M-36243).
- Ugyancsak 1973-ban holland közvetítéssel lehetőségem nyílott arra, hogy ösztöndíjjal részt vegyek a washingtoni George Town egyetem etikai intézetében egy nemzetközi kutató csoport munkájában, amely a születésszabályozással és a demográfiával összefüggő erkölcsi problémákat tanulmányozta. Október 19-én engedélyt kértem, hogy erre a kutató munkára kiutazhassak. Kisberk püspök elutasító válasza igen hamar, tíz nap után megérkezett.
- Közben Haraszti őrnagy október 23-án újabb megbízatást adott „Fekete” ügynöknek, hogy készítsen jellemzést Vigh Szabolcs káplánról és baráti köréről (ÁBTL 3.1.2.-M-36243).
- Szabó Csaba-Soós Viktor Attila Világosság (2006) című munkájukban szakszerűen mutatják be, hogy a BM egy szigorúan titkos megbízottat épített be a Magyar Külügyminisztériumba, akinek az volt a feladata, hogy „felderítse” azokat, akik ösztöndíjas teológusként többek között Hollandiába vagy Belgiumba készülnek kiutazni, hogy alkalmasak-e „hírszerzői” feladatok ellátására (lásd 32-33., 98.,105.,108. és 114. o.).
A mozaikkockák alapján összeáll a kép: 1973 tavaszán az útlevél átadásakor nem vállaltam, hogy a rendőrtisztnek személyes beszámolót tartsak hollandiai tapasztalataimról, ezért a BM az ÁEH-n keresztül Kisberk püspöknek megtiltotta, hogy a kért külföldi tanulmányutamat engedélyezze.
Nem lepődtem meg, amikor az 1966 és 1976 közé eső időszakból 28 rólam szóló jelentést kaptam kézhez az ÁBTL-ból.
2. Hitoktatás a vasárnapi diákmisék alkalmával
A 60-as években az iskolai hitoktatás Budapesten gyakorlatilag megszűnt. Az 1971-es hollandiai tartózkodásom alatt szerzett tapasztalatok hatására 6-8 káplántársammal együtt egy munkacsoportot hoztam létre abból a célból, hogy a hitoktatást a vasárnapi diákmise keretébe helyezzük át. Két okunk is volt erre. (1) 1971 őszén Mindszenty bíboros elhagyta Magyarországot és ennek alapján bizonyos egyházpolitikai enyhülést feltételeztünk. (2) Megjelentek bizonyos belső egyházi rendelkezések a vasárnapi istentiszteletek szertartására vonatkozóan. Ezek szerint azt a vasárnapi misét, amelyen a gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy lehetett már végezni, hogy az a gyerekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.
Munkacsoportunk felosztotta a hitoktatás anyagát négy iskolaévre és annak megfelelő számú vasárnapra. Minden vasárnapra más és más dolgozta ki a prédikációt és választotta ki a témához illő bibliai részt, valamint állította össze a témával szervesen összefüggő igeliturgiát. Az elkészített anyagot közösen átbeszéltük, majd legépelve szétosztottuk. Ez a munkamegosztás nemcsak időmegtakarítást jelentett, hanem minőségi javulást is hozott. Új kezdeményezésünket és munkamódszerünket részletesen ismertettük egy a Teológia folyóiratban 1974-ben megjelent cikkünkben, valamint a budapesti papságnak tartott ismertető előadásban. A lelkes fogadtatás hatására a püspöki karhoz fordultunk, hogy támogassa a négy éves anyag kiadatását, azaz közkinccsé tételét. Kérésünket eleinte érdeklődéssel fogadták, de egy idő után elfektették, és végül nem merték felvállalni.
A BM-nek ebben az esetben is sikerült egy az adott kereteken belüli és kizárólag belső egyházi megújulást célzó kezdeményezés elterjesztését meghiúsítani, amely pedig nem lépte túl az állam és egyház közötti megegyezések kereteit. Az állami felügyeletet bizonyítja, hogy 1971-74 között tíz ügynöki jelentés foglalkozik a diákmisékkel kapcsolatos tevékenységemmel. Sőt még 1978-ban is készült egy jelentés, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Egy bizonyos „Pákozdi János” fedőnevű titkos megbízott jelentette: “Hajnal Róbert és Vigh Szabolcs hosszú éveken át dolgozott a 3-10 éves gyerekek vallásos nevelésének, oktatásának kérdésein….egy elméletileg nagyon megalapozott és gyakorlatban sok részletében kipróbált módszert dolgoztak ki, amelynek irányelvei korszerűnek, vonzónak mondhatók. A pap-gyermek kapcsolata ebben a rendszerben megváltozott. Új a gyerek igényeihez alkalmazkodó formákat kerestek. ….az elkészült anyagot nemcsak a magyar püspöki karnak küldték el, hanem Rómába is. Nagy elégtétel volt számukra, hogy munkájuk egy részét hivatalos vatikáni anyagban is viszontláthatták. Itthon sajnos még ma sem kaptak lehetőséget a bizonyításra. Vigh Szabolcs Hollandiában telepedett le, egyházi engedéllyel megnősült. Valószínű, hogy ott szabad kezet kap a munkában, hiszen a holland egyházi vezetés eddig is példamutatóan járt el az egyházi munka megújításában, korszerűsítésében“ (ÁBTL 3.1.2-M-37857/3). Az említett anyagot, amit kivándorlásomkor engedéllyel vittem magammal, valóban én küldtem el Szabó Ferenc jezsuita szerzetesnek Rómába, segítségét kérve a kiadatás előmozdítására.
1979-ben még egy három oldalas levelet írtam Lékai bíborosnak, de erre sem érkezett érdemi válasz. Ma már nem csodálkozom ezen, mert tudom, hogy a sokat hangoztatott egyház és állam közötti jó viszony azt is jelentette, hogy frissen kreált bíborosként neki már 1976 őszén véghez kellett vinnie a BM-ÁEH által előírt újabb egyházellenes megszorításokat. Ez persze nem zárta ki, hogy VI. Pál pápa 1977 júniusában személyes audiencián is fogadja Kádár Jánost. A megfigyeléseket azonban folytatták, az én dossziémat a BM például csak 1987 júliusában (fiam születési évében) zárta le véglegesen (ÁBTL V-142296).
MÉGIS EMIGRÁCIÓ?
A II. Vatikáni zsinat után a magyar egyház megújítását olyan feladatnak tartottam, amiért a nehézségek ellenére is nagyon szívesen és odaadóan dolgoztam. Bár 1968-75 között négyszer jártam Nyugaton, a magyarországi egyház megújulását fontosnak tartottam, ezért mindig visszatértem. Lassan azonban tudomásul kellett vennem, hogy erőim végéhez értem. A BM-ÁEH vonal a konzervatív egyházi vezetőséggel karöltve minden kezdeményezésemet meghiúsította. Az állam és az egyházi vezetőség malomkövei között őrlődve egyedül maradtam. Feletteseim cserbenhagytak. A BM taktikája győzött (Ld. Tabajdi-Ungváry i.m. 170.o.). A harmadik úton, amelynek kiépítésével újból és újból próbálkoztam, mindig „megfúrtak”. Betelt a pohár: pontot kívántam tenni papi pályafutásomra és megragadtam a lehetőséget, hogy áttelepüljek Hollandiába. Szerencsés körülmény volt ehhez, hogy a magyar állam 1975-ben aláírta azt az emberi jogokról szóló Helsinki egyezményt, amely családegyesítés alapján lehetővé tette, hogy kivándoroljak szüleimhez Hollandiába. 1976 februárjában utaztam el. Lékai érseket hamarosan kinevezték bíborossá, neki már 1976 őszén – a BM-ÁEH hűséges vazallusaként – 120 aktív lelkipásztorral szemben kellett büntető rendszabályokat alkalmaznia. Ezt nekem sikerült megúsznom, de egyik legjobb barátom, Pauka László káplán, aki tőlem a diákmise-csoport vezetését átvette, ennek a hajszának következtében lett „úgymond” öngyilkos 1977. elején.
BEFEJEZÉS
Ennyi az én húsz éves „szürke” lavírozásom története a magyar kommunista diktatúrában. Most pedig élvezem a szabadságot és elfogadom a szabadsággal együtt járó terheket is.
Végül köszönetet szeretnék mondani mindazoknak a sorstársaknak, akik lavírozásomban segítő kezet nyújtottak, akikkel bizalmasan meg tudtam beszélni az önmagukban talán kis, de nekem égetően fontos problémákat. Van közöttük nagybácsi, orvos, megbízható kolléga, régi jó barát, osztálytárs, később külföldről visszalátogató szülő, testvér és jó érzésű világi munkatárs vidéken és Pesten egyaránt. Nekik is köszönhettem, hogy nem őrlődtem fel az említett malomkövek között. Az ideálisan megálmodott harmadik út építése közben, a viharzó tengeren sem tudtak víz alá nyomni, hanem sikerült végül is egészségesen partot érnem és testben-lélekben újjászületnem.
VIGH SZABOLCS[2]
[1] Ld. Székely Tibor: A nagy kirúgás. Ötven éve történt, in: Egyházfórum 2009/1. 28-30. old. II. rész: A Központi Szeminárium benépesítése az Állambiztonsági Szolgálatok jelentései tükrében, in: Egyházfórum 2009/2. 31-34. old. III. rész: Kispapok a csonka szemináriumban és a szétszóratásban az Állambiztonsági Szolgálatok jelentései tükrében, in: Egyházfórum 2009/3, 23-28. old. (A szerk.)
[2] Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete 2006-2007-ben életinterjút készített velem az Oral History Archiv számára. Az interjú szerkesztett változata honlapjukon található meg (www.rev.hu) MAGÁNTÖRTÉNELEM címszó alatt.