JÉZUS ALAKJA INDIAI SZEMMEL
Néha a saját könyvtárában is meglepetések érik az embert. Még évekkel ezelőtt az Egyházfórum raktárában akadtam rá Hanna Wolff könyvére, amelyet nem mi adtunk ki, mégis ott porosodott belőle néhány csomag a polcokon. Talán még az előző főszerkesztő ideje alatt került hozzánk, aztán valahogy elfelejtődött, és kínálatunkba sem vettük fel. Elhoztam egyet, hogy majd megnézem, de én is csak félretettem. A 2014-es pécsi könyvhéten egy érdeklődő hívta fel rá újra a figyelmemet. Elhatároztam, hogy most már tényleg elolvasom. A könyv aztán igazi meglepetést okozott: egy új és izgalmas világ tárult föl előttem, könnyed, olvasmányos stílusa pedig kifejezetten élvezetes volt. Az egyetemes Jézus az utóbbi idők egyik legérdekesebb olvasmánya lett számomra.
Hanna Wolff német teológus, később mélypszichológus (az Egyházfórum gondozásában jelent meg 1995-ben Jézus, a pszichoterapeuta című műve) a német evangélikus egyház misszionáriusaként férjével együtt 1937-től több mint húsz évig élt Indiában. Nőként kettős előítélettel kellett megküzdenie: egyrészt saját egyházában, amely annak idején még nem volt fölkészülve a női teológusokra, másrészt Indiában, ahol a nőket házasságkötésük után szinte bezárták a házba, bár a háttérből az anyák irányították a család sorsát. Missziós társasága eretnekséggel vádolta meg, el akarták távolítani tanári állásából, ami végül is nem járt sikerrel, de ez az élmény meghatározóvá vált későbbi teológiai fejlődése szempontjából. A férjezett hindu és mohamedán nők elzárását pedig jól érzékelteti azon mondata, hogy a benáreszi egyetem – ahol tanítottak – „egyetlen ünnepségén vagy rendezvényén sem volt soha jelen egyetlen professzor vagy tanár felesége sem” (95). Azóta persze Indiában is nagyot változott a világ, de a szerző témái, tárgyalási módja és nem utolsósorban következtetései mind a mai napig aktuálissá teszik a könyvet.
A hinduk a názáreti rabbi személyében általában egy indiai Jézust látnak. Ezen csak a nyugati keresztények akadnak fönn, akik az egyház „latin fogságá”-ban élnek, pedig minden földrész, sőt nép megalkotta a maga Jézus-képét. „A szászok Üdvözítője, Dürer és Grünewald Megfeszítettje, Bach passiói, Luther és Paul Gerhardt énekei bizonyosságot nyújtottak nekünk: Jézus német férfi volt.” Az afrikaiak szerint „Jézus fekete férfi volt”, Gandhi pedig az első világháború szörnyűségei láttán azt mondta, hogy „Jézus, a Béke Fia üzenetét Európában kevéssé érették meg, s hogy Keletről kell rá helyes fényt vetni” – tehát „Jézus indiai férfi volt” (17). Ezek a megközelítések azonban csak történelmi vagy nemzeti, „ruhák”, a lényeg ugyanis nem ez, nem a nyugati civilizáció, még csak nem is a latin dogmatizmus, hanem maga Krisztus (15).
Az indiaiak szemében Jézus szanjaszi, guru és jógi. Wolff e hármas megközelítésben mutatja be, hogy egyrészt az evangélisták jó néhány beszámolója tökéletesen beleillik az ottani társadalmi miliőbe, másrészt a hindu látásmód segít a bibliai történetek megértésében. A szanjaszi megjelölést ’vándorprédikátor’-okra, ’vándorszerzetes’-ekre alkalmazzák, akik még a huszadik században is meghatározták India képét. A szanjaszik minden családi kötődéstől megválnak, „kötetlenül és hazátlanul kóborolnak keresztül-kasul Indián, templomtól templomig, jámbor emberek adományaiból élve és istenük dicséretét hirdetve. Igen, Jézus valódi szanjaszi volt, annak látják őt az indiaiak ma is” (23). A szanjaszik nem írják elő, hogyan kell hinni, hogyan kell azt kifejezni, bár „az individualizmus olykor furcsa virágokat hajt, de egyúttal táptalaja a nagy személyiségeknek” is (24). Elvileg a kereszténységben is tudjuk, hogy a Lélek ott fú, ahol akar, ezért a „prófétáló Saul” mellett megfér „a Szövetség Ládája előtt táncoló Dávid, Keresztelő János furcsa alakja, a nyelveken beszélő Pál, a látomásokban prédikáló János” és „a vándorprédikátor Jézus” is (25).
A szanjaszik közül is kiemelkednek azok, „akiknek különleges ismereteket és kinyilatkoztatásokat tulajdonítanak. […] Ezeket a személyiségeket nevezik guruknak” (31). Történelmének kezdete óta India jobban tisztelte őket, mint nagy államférfijait vagy tudósait. Ezek a bölcsek szemléletes példázatokba ágyazzák mondandójukat, hogy az egyszerű emberek is megértsék őket, sőt a mindennapokban ez utóbbiak is egy-egy történettel vagy élménnyel teszik világossá saját álláspontjukat. Indiában gyakran még ma is „a férfiak ott mennek a faekéjük mögött”, és „megtörténnek azok a dolgok, amelyekről Jézus példabeszédei mesélnek. […] Jézust, a gurut, ma közvetlenül megértik Indiában, ahogy akkoriban Izraelben; szívesen hallgatják történeteit, amelyek itt még megőriztek valamit eredeti világító erejükből” (33). A következőkben a szerző lebilincselő stílusban meséli el a bibliai példabeszédek indiai változatait a hűtlen intéző (a piacon bevásárló szakács), a homokra épült és viharban összedőlt házak, az irgalmas „szamaritánus” történetein, a szúnyogok megszűrésén és a rituális tisztasági előírások kicsinyes betartásán, az eladósodáson és adósság elengedésén, az özvegyek és árvák kifosztásán keresztül egészen a lakodalomba meghívottak kötelező ünnepi ruhájáig.
„A racionalista Nyugatnak sok fejtörést okozott Jézus, a csodatevő” – vezeti be Wolff a jógi-fejezetet. India ma is a csodák országa, állítja. „Itt még elevenek azok a szellemi erők, amelyeket a modern európai ember sem képes megmagyarázni, de létezésüket sem tudja egyszerűen letagadni.” Hangsúlyozza, hogy nem az indusok között is föllelhető színpadias „bűvészmutatványok”-ra gondol (113). „India nagy jógijai azonban olyan titokzatos erők birtokosai, amelyek vallási életük részét képezik, ez viszont a meditáció és az Isten felé fordulás révén különleges módon hozza őket kapcsolatba az egész univerzumban hatékony isteni erőkkel. Csodatévő erejük a hit ereje, amelynek – úgy látszik – »semmi sem lehetetlen«” (113–114). A szerző több, „szellemi akaratbevetés”-sel kezelt esetről is beszámol, és néhány – nemegyszer visszataszító – példán szemlélteti a hit jelentőségét. Igaz, az sem a mi higiéniai értelmezésünk mintapéldája, ahogyan Jézus saját köpetéből sarat készített, és azt a vak szemére kenve meggyógyította őt. Ma ezért a „kuruzslás”-ért hamarosan a börtönben találná magát.
A kereszténységnek nem versenyezni kell a hinduizmussal, véli Hanna Wolff, hanem együtt kell munkálkodnia vele. Az indiai látásmód ugyanis az ökumenikus párbeszédnek új impulzusokat adhat, a Kelet világának és irodalmának megismerése pedig abban segíthet bennünket, nyugatiakat, hogy jobban megértsük a Bibliát.
Budapest, Elpídia Kiadó, 1997,
150 oldal (Fordította Nádas Orsolya)
WILDMANN JÁNOS