A magyar diákok tüntetései – mint minden tömegmegmozdulás – mögött jól meghatározható érdekek húzódnak meg. Ma még nem világos, hogy mennyiben sikerül ezeket a felsőoktatási intézmények mai és jövőbeni hallgatóinak és oktatóinak érvényesíteni, és milyen területeken kényszerülnek a reformokkal szükségszerűen együtt járó kompromisszumokra. Mindennek tisztázása persze rendkívül fontos, különösen néhány héttel a felvételi határidő lejárta előtt.
A magyar diákok tüntetései – mint minden tömegmegmozdulás – mögött jól meghatározható érdekek húzódnak meg. Ma még nem világos, hogy mennyiben sikerül ezeket a felsőoktatási intézmények mai és jövőbeni hallgatóinak és oktatóinak érvényesíteni, és milyen területeken kényszerülnek a reformokkal szükségszerűen együtt járó kompromisszumokra. Mindennek tisztázása persze rendkívül fontos, különösen néhány héttel a felvételi határidő lejárta előtt. Mégis úgy vélem, hogy a diákok jól szervezett és ismétlődő megmozdulásai ma már túlmutatnak a felsőoktatás átalakítását érintő kérdéseken. Sikerült zavarba hozniuk a kormányt, az öntelt pártelitet, és ami még ennél is fontosabb, (egyelőre) meghátrálásra kényszeríteni az elmúlt fél évszázad egyik önszántából (mert nem külső hatalmi kényszer alatt cselekvő) legkártékonyabb miniszterelnökét.
Az elmúlt két és fél év politikai ámokfutása egy dologban volt eredményes: Orbán Viktor és sleppje hatalmi struktúráinak kiépítésben és megszilárdításában. Ez valóban sikersztori! Az „unortodox” intézkedésekért viszont óriási anyagi, erkölcsi és politikai árat fizet az ország. Nem szükséges ezeket sorolni, mindenki bőven tud példát mondani. A kárvallottak többször és több formában tiltakoztak, sőt az egyes tüntetéseken résztvevők száma néha jóval meghaladta a mostani diákmegmozdulások létszámát. A Nemzeti Együttműködésre-képtelen Kormányt azonban mindez hidegen hagyta. Miért? Mert az elbocsátottakkal, a meghurcoltakkal, a kárvallottakkal, a demokráciát védőkkel szemben többségben voltak azok, akiket (még) nem bocsátottak el, akiket (még) nem hurcoltak meg, akik nem akartak még több kárt elszenvedni. Ők féltek, mert volt és van vesztenivalójuk. Azok a kevesek pedig, akiknek a „fülkeforradalom” pénzt, birtokot, pozíciót és hatalmat hozott, mindent megtettek annak érdekében, hogy elhitessék az irracionális ideológiákon szocializálódott emberekkel: mindez az ő érdekük. A nemzeti és keresztény kártya cinikus kijátszásával pedig tömegeket nyertek meg NEK melletti „békemozgalomnak”.
Ne legyen kétségünk: ezt újra meg fogják tenni, megpróbálva szembeállítani, sőt egymás ellenségeivé tenni szülőt és gyermeket, nagyszülőt és unokát. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy ez a trükk most is sikerül. A legtöbb ember ugyanis legkésőbb akkor kilép az irracionális kollektivizmus bódító ködéből, amikor saját családján csattan az ostor. Ha nem a szülőket és nagyszülőket, akkor kiket lehet a diákok, oktatók, a kultúra művelői és az egészségügy igavonói ellen az utcára vinni? Talán a Fidelitast? A Mária szobrocskát szorongató asszonyokat? Vagy az agresszív ideológiákba menekülő férfiakat? A kormány meg fogja próbálni az egymásra talált szervezeteket megosztani. Mivel azonban a jövő a tét, talán erősebb lesz a szolidaritás igénye, mint a júdáspénz kísértése. Billy Graham szavait kissé átírva: ha a diákok a sarkukra állnak, talán az idősebbek gerince is kiegyenesedik.
Wildmann János, egyetemi docens