Hogyan lehet úgy megújítani a püspökök kinevezésének folyamatát, hogy közben megmaradjon az egyház hagyományos egyensúlya? Gilles Routhier teológus történelmi példákon keresztül mutatja be, miként szorult háttérbe a helyi egyház és Isten népének szerepe, miközben a kinevezések egyre inkább Róma köré összpontosultak. Gilles Routhier katolikus pap, a kanadai Laval Egyetem teológusa szerint a jövőben három szempontot kell összehangolni: Isten népének részvételét, a helyi és a szomszédos egyházak közösségi megkülönböztetését, valamint a pápa kinevezési vagy megerősítési jogát. Az Egyházfórum 2026/3 számában megjelent tanulmány elejét tesszük közzé.
A püspökszentelés összetett folyamat, amely természetszerűleg különböző szereplőket kapcsol össze, és olyan ekkleziológiai egyensúlyokat érint, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. A hagyomány szerint vasárnap, a nép színe előtt történik. Szervesen illeszkedik tehát a helyi egyház életébe, és nem választható el tőle. Az apostoli hagyomány megköveteli a szomszédos egyházak püspökeinek részvételét is, amely a Niceai Zsinat 4. kánonjában is tükröződik: eszerint egy helyi egyház főpásztorának megválasztásához az egyháztartomány püspökeinek, vagy közülük legalább háromnak a közreműködése szükséges.
A hagyomány megköveteli továbbá, hogy a püspökök közösségi leveleket (litterae communicatoriae) küldjenek egymásnak, amelyek kifejezik egy új tag felvételét a püspökök közösségébe, miközben a kiközösítő és letételi levelek azt állapítják meg, hogy egy püspök megszakította a hitbeli közösséget.
A fenti egyensúlyok azonban nem pusztán eljárásrendi természetűek. Érintik ugyanis az egyházi tanítást, mindenekelőtt a püspöki szolgálat teológiáját, amely a püspököt egy helyi egyházba illeszti, és a szomszédos egyházak élén álló püspökökkel közösségbe állítja. Így érintik a hitbéli közösség tanítását is, amely mindig egy megfelelő gyakorlatban fejeződik ki, hiszen a közösség joga olyan eljárásokat kíván meg, amelyek a rájuk jellemző kapcsolatokat érvényre juttatják és kifejezik.
Máris megállapíthatjuk, hogy a teológiai egyensúlyok egyetlen pólusa sem válhat kizárólagossá, ugyanakkor egyetlen szereplőt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezek a szereplők a helyi egyház, a szomszédos egyházak püspökei – közülük is elsősorban a metropolita –, továbbá tágabb értelemben az egész egyház hitbeli közössége, amely ma a Szent Péter apostol utódjával való közösségben nyilvánul meg.
Ami egy püspök szentelésére és elismerésére érvényes, annak természetszerűen a püspök megválasztására is érvényesnek kell lennie. A püspökválasztás tehát olyan mozzanatokat kell magába foglaljon, amelyek megőrzik a hagyományos tanbeli egyensúlyokat és azok összjátékát.
1. Hogyan neveznek ki püspököket?
A püspökök kinevezését szabályozó eljárások az évszázadok folyamán változtak, részben a politikai, a társadalmi-kulturális és az egyházi helyzettől függően. Annak ellenére, hogy az eljárások olykor esetlegesek és kulturálisan is eltérők, nem hagyható figyelmen kívül mindaz, amit Hervé Legrand a különféle eljárások mögött érvényesülő „doktrinális állításoknak” nevez. A különféle eljárások ugyanis egyfajta beszédmódot jelenítenek meg a püspökség teológiájáról, a püspök és az Isten által rábízott nép közötti kapcsolatról, valamint az egyházak közötti közösségről. Más szóval, a történelem – az „élet tanítómestere” – nem ment fel az alól, hogy figyeljünk a teológiai tényezőre, amelynek bármely reform koordinátáit meg kell határoznia, és amelynek meg kell őriznie az alapvető ekkleziológiai egyensúlyokat. A püspöki kinevezések századokon átívelő eljárásainak áttekintése, amely e tanulmány első részét képezi, abból a törekvésből fakad, hogy tanuljunk a történelemből.
Ehhez fel kell tárni a különböző korokban érvényesített folyamatokat, és azt, hogy mennyiben tartották tiszteletben a nagy ekkleziológiai egyensúlyokat, továbbá azonosítanunk kell a történelem során felmerült kihívásokat és nehézségeket, hogy azután reálisan megfogalmazhassunk néhány javaslatot a jelenleg érvényes kinevezési folyamatok tökéletesítésére. A történelmet végigjárva mindenekelőtt a múlt tanulságait kell levonni. A hagyományos egyensúlyok megőrzése az évszázadok alatt többféle formát öltött, és természetesen nem az ókori egyházban érvényes eljárások visszaállítására törekszünk, hiszen ez archaizmushoz vezetne.