Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban
A történelemben többször előfordult, hogy a hatalmi gyakorlat fölülbírálta a legtisztább vallási inspirációt, amint az ideológiákról később kiderült, hogy a politikai gyakorlatban használhatatlanok. Megesik, hogy pl. reformok címén, „dialektikusan” éppen az ellenkezőjét próbálják tenni annak, amit addig hirdettek, mert kénytelenek visszatérni a realitások talajára. Amikor a kereszténység birodalmi egyházzá változott, tehát hatalomra jutott több évszázados állami üldözés és saját békés, alternatív közösségépítése után, valami hasonlónak lehetünk a tanúi. A politikai elnyomás, a törvényenkívüliség belső, lelki szabadsággal volt túlélhető: a keresztények szerették és támogatták egymást, számos hitvédelmi, teológiai és liturgikus gondolat kapott friss szóbeli, majd írott formát. A szellemi kreativitás minden árnyalata mégis jól megfért egymás mellett, és a karizmák is érvényesülhettek egymás ösztönzésére. Ha akadtak szélsőséges nézetek, nem ezek jellemezték és tették lehetővé a fiatal kereszténység terjedését. Mindez azonban gyökeresen megváltozott a birodalmi egyházban. A külső nyomás megszűntével előtörtek a belső különbségek és feszültségek a szeretet és a szolidaritás kárára. Az ideológiai hatalomhoz jutott klérus zsinati viták során, a császár elnöklete alatt fölszámolta a sokszínű, karizmatikus előzményeket, hogy a birodalomhoz konformizálja és uniformizálja az egyházat. Türelmetlen igyekezetében a főpapság már nem tudta integrálni az átlagtól/többségtől eltérő nézeteket, mert a politikai hatalom kényszere erősebb volt a „szeretet hatalmánál”. Elindultak az eretneküldözések.
A mintegy 1000-1500 éves keresztény érát a teológia leegyszerűsödése, eltorzulása és megmerevedése, vagyis sokáig az erkölcsi megítélések kettős mércéje és a fundamentalizmus jellemezte. A világnak tett engedmények mellett a korakeresztény hagyományból lenyesegették, apokrifnek minősítették mindazt, aminek a megértése szellemi erőfeszítést, megérzése pedig lelki fogékonyságot kívánt volna. Beavatás és misztika nélkül viszont nemcsak ellaposodott a népi vallásosság, hanem szükségképpen el is veszett a lényeg: bemagolható hittan lett a mennyek országának a misztériumából. A keresztény mennyország hiteltelenségével, illuzórikus valószerűtlensége miatt az egyházi fundamentalizmus nemcsak formalizálódott, hanem részben közömbösséget, részben fanatizmust gerjesztett. Az igényesebb istenkeresők ekkor egyéni utakra (és tévedésekre is) kényszerültek, így belőlük lettek a kipellengérezett eretnekek, az igénytelenebbek pedig vagy elvilágiasodtak, vagy mindenütt az ördög működését föltételezték, keresték és meg is találták. Isten országánál így sokkal reálisabb lett a sátán elkerülhetetlen zsarnoksága, a keresztények testvéri szeretetét gyanakvás, kölcsönös megítélés, képmutatás és gyűlölködés váltotta föl. Természetesen a türelmetlen fanatizmus, formalizmus és fundamentalizmus egyházszakadásokhoz vezetett, így Jézus ügyének gyógyíthatatlan kórságára utalt.
Nem az a baj, hogy minden vallási rendszernek van/kialakul egy formális oldala, mely megtanulható és utánozható. Külső, mennyiségi szempontból minden megkövetelhető és mérhető. De mi lesz a vallás tartalmi minőségével? Elvész az egyháztörténet folyamán? Az a maximalista, aki még nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen részek között egy hagyományon belül, csak fundamentalista lehet? Nem tehet mást, mint hogy szívósan ragaszkodjék minden általa megismert részlethez? Ilyenekkel volt tele az egyháztörténet: ezért zsidó ellenfeleire gondolva már Pál is „tanúságot tett róluk, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a helyes megértés” belőlük (Róm 10,2). Ennek okát is megnevezi: „félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják helyettesíteni. (Azért) nem vetik alá magukat az Istentől eredő megigazulásnak” (Róm 10,3), mert formalizmusukból hiányzik az a belsőt is átalakító, közvetlen istenélmény, amely vallásuk lényegi, tehát rejtett minőségét adná. Ugyanaz ismétlődött meg a kereszténységben is, amire már Jézus figyelmeztetett: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítószékében ülnek. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik. Elviselhetetlen nehéz terheket raknak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükkel arra törekszenek, hogy föltűnjenek az emberek előtt.” (Mt 23,2-5)
A közvetlenül Istentől eredő megigazulást vagy megigazítást nem pótolhatja a formalisták fokozott buzgósága, melyet vallásuk terjesztése és önmaguk gerjesztése érdekében másokra próbálnak erőltetni. A végeredmény irgalmatlan fanatizmus, gyűlölködés lesz, sőt magának a fanatikusnak a meghasonlása is, hiszen nem érti, hogy mások miért nem értik meg az egyetlen igazságot, miért nem fogadják el annak ideális, általa hirdetett formáját. Hiába figyelmeztette Jézus a korabeli törvénytudókat: „Lefoglaltátok a tudás kulcsát, (de) magatok nem mentek be, az oda igyekvőket pedig visszatartjátok” éppen buzgóságotokkal (Lk 11,52). Fanatizmus tekintetében szívesen hivatkozunk az iszlámra, ahol a keresztények életveszélyben vannak, pedig közöttünk is akadnak még (szándékukban) hasonló fundamentalisták. Fiatalon, tapasztalatlanul magam is átestem a fundamentalizmus kísértésén, mert vonzott a szuperortodox szerzetesek minden világit, sőt főpapit elvető radikalizmusa. Amíg valaki nem jut (Pál szavaival) „helyes megértésre”, addig szent kötelességének fogja tartani a más véleményen lévők, a „hitetlenek” megtérítését. Minden áron, alkalmas és alkalmatlan időben. Később fokozatosan elvesztettem egyházi illúzióimat és ezzel együtt dogmatizmusomat is saját teológiai vizsgálódásaim következtében.
Azt is láttam, hogy a felekezeti rivalizálás, a keresztény missziók hatástalansága túl későn, csak a 20. sz. első felében ébresztett rá egyeseket, legelőször a protestáns teológusokat, kölcsönös felelősségükre. Missziós és pasztorális küldetésük egymást kiegészítő szükségességéből jött létre az ökumenikus mozgalom, amely mégsem ért el átütő sikert, főleg a „reformálatlan”, történelmi egyházak bizalmatlansága és ellenállása miatt. A hit papi letéteményeseiből hiányzott az a formai bátorság és tartalmi kreativitás, amellyel újrafogalmazhatták volna vallási örökségüket úgy, ahogy az koruk kérdéseire is választ adhatott volna. A megújulásra tett legígéretesebb kísérlet, a katolikusok II. Vatikáni zsinata, azért nem lehetett eredményes, mert a klérust ezúttal is jobban foglalkoztatta a laikusok tömegeinek a kordában tartása és megszokott igényeik kielégítése, mint az evangéliumok eredeti örömének a föltárása. A mennyiségi szempontok ismét elnyomták a minőségieket, mivel a római katolikusok hajlamosak csak magukat tekinteni „az Egyháznak”, a pápa abszolút monarchiáját pedig vallásuk nélkülözhetetlen föltételének, így nem voltak képesek igazi ökumenikus dialógusra.
Valamivel jobb helyzetben vannak az ortodoxok, akik liturgiájukat abszolutizálják, ami igazi lelki élményt tud nyújtani, viszont erkölcsi visszaeséseik, kritikátlanságuk letargiára vezeti őket. Passzivitásukat fokozza, hogy egyházszervezetük, klérusuk állandó politikai befolyásnak van kitéve. Isten közvetlen uralmát és annak szabadságát, igazi minőségét így csak azok a független, karizmatikus vezetésű közösségek tudják átélni, amelyeket nem gátolnak evilági/emberi akadályok, hanem radikális szegénység vállalására, tevőleges és nem verbális hitvallásra, vagyis önzetlen szeretetszolgálatra képesek. Őket csupán morális veszélyek fenyegetik, ha Isten Lelkének vezetése helyett egyéni ambíciók ösztönzik. A 20. sz.-i ökumenizmus eredménytelenségére tehát van magyarázat, jóllehet szándéka, alapgondolata helyes volt. Kioltották volna a Lélek tüzét? Klerikális rutinba, hatalomvágyba fojtották volna Isten igazi népének életösztönét? A kereszténység, az egykori legnagyobb világvallás mára önmagát számolja föl a lélektelen globalizálódással és az agresszív iszlámmal szemben? Kétségtelen, hogy a fanatizmus és a nihilizmus annyiban nem ellentétes egymással, hogy az egyik embertelen, a másik meg emberellenes. Egy igazi vallásnak pedig az élet teljességét kellene átfognia, vagyis az ember minden igényét ki kellene tudnia elégíteni, ha lelkileg a legtöbbet lenne képes nyújtani. És itt van a kereszténység gondja. Be kell vallania, hogy a világvallások közül az iszlám ma minden szinten jobban ki tudja elégíteni az emberek misztikus, erkölcsi, jogi és kulturális igényeit. Látjuk, hogy számos híve még életénél is többre becsüli vallása igazságait.
A keresztény egyháztörténetnek könyvtárnyi irodalma van, amelyben el lehet veszni, de aki a lényeget keresi, annak elég a történelmi korszakhatárokkal foglalkoznia: a konstantini fordulattal, a kelet-nyugati egyházszakadással és a protestáns hitújítással. A negyedik korszakhatár, a 20. sz.-i szekularizáció az előbbieknél annyiban fontosabb, hogy nemcsak a konstantini államegyházi kor zárult le vele többé-kevésbé mindenütt, hanem a „társadalmi” vallásosság is nem kötelező magánüggyé, egyéni vállalássá lett. Továbbá fokozatosan elveszíti jelentőségét a birodalmi egyház véresen komoly dogmatikai konstrukciója. Ma már a legtöbb teológus tudja, hogy a dogmatikus ortodoxiát föl kell váltania az ortopraxisnak, a helyes vallási tapasztalatnak és gyakorlatnak. Azelőtt a legszentebb életű, de eretneknek minősített embereket máglyára küldte a papság, viszont a legerkölcstelenebb hatalmi pozíció fölmentést kapott. Az is valami, hogy a jövőben csak hiteles morális tőkével fogadják el valakinek a vallásosságát (ld. Teréz anya, Böjte Csaba stb.).
Ahhoz, hogy megértsük ennek az új korszaknak a követelményeit, mindenekelőtt a hivatalos/intézményes kereszténységnek a lényegével és ellentmondásaival kell tisztában lennünk, hogy azoktól elhatárolódjunk. Mivel a keresztény éra politikai-hatalmi támogatással jött létre Európában, azt is kellett szolgálnia, ami állandó erkölcsi konfliktust, akár lelkiismereti válságot jelentett magában az egyházban. A katolikus főpapság barokk pompában élt és él sok helyen ma is, az egyre passzívabb és öregebb tömegeket pedig liturgikus látványosságokkal próbálták befolyásolni. A hivatalos tanítást csak elfogadni, hinni lehetett, azzal dialógusba lépni, annak kérdéseket föltenni, netán kritizálni, lehetetlen volt. Tudományos tételek, filozófiai koncepciók dőlhettek meg, de a dogmák soha, így a gondolkodó, teológia iránt érdeklődő emberek vagy visszavonultak és eltitkolták magánvéleményüket, vagy a misztika irracionális világába rejtőztek el, és költészettel, szimbolikával fejezték ki kódolt fölismeréseiket.
Az újkori protestantizmus kétségtelenül enyhített a középkori nyugati egyház hatalmi merevségén, de annak lényegi ellentmondásait nem tudta kiküszöbölni. Az anglikanizmus, a lutheránizmus és a kálvinizmus különböző mértékben fönntartotta szövetségét kora államával, csak a radikálisabb népi irányzatok (baptizmus és más szabadegyházak) vállalták az üldözés kockázatával függetlenségüket a politikai hatalomtól. Ezek a mozgalmak azonban csupán karizmatikus és nem hierarchikus vezetéssel voltak életképesek, így számtalan újabb irányzatra (szektára) szakadoztak és szakadoznak ma is. Az ortodox keleti kereszténység a rítusban találta meg integráló és konzerváló erejét, így bár elfogadja és megáldja az adott világi hatalom kereteit, afölé próbál emelkedni a liturgia sokszínű, szimbolikus, idealizált világával. A szertartások formális betartása nem kíván karizmatikus vezetést, mert a mozgalmas szertartások éppúgy tudják önmagukat magyarázni, mint a protestánsok számára a Biblia, csak lényegesen kevesebb szubjektivizmussal, bár a torz dogmatikai tradíció fényében.
Aki posztkeresztény korunkban a bizonytalan jövőt fürkészi, nem támaszkodhat a formalizmus és a fanatizmus egyik eddigi változatára sem, de a merev fundamentalizmusok üres keretét is teljesen új tartalommal kellene megtöltenie. Aki teljes emberként, jó lelkiismerettel akar megmaradni, annak tudnia kell, hogy a vallástörténetben sem létezhet „légüres tér”, amint egy kormány nélküli hajó sem juthat célba. Rosszabb esetben a céltalanság anarchiát és pusztulást okoz luxus-körülmények között is, mert szellemi értékrend nélkül az emberi lét belülről bomlik szét. A baj csak az, hogy puszta emberi erővel, „demokratikus konszenzussal”, választással vagy közfelkiáltással nem jöhet létre új vallás, amint a régi sem fog magától újjászületni. Ehhez egy fentről kiválasztott küldött kell. És vajon miért küldje Európába az isteni Atya egy új fiát/prófétáját, ha azt várhatóan éppúgy félreértik és meghamisítják, mint az előzőt? Talán könyörületből, hogy az ember megint esélyt kapjon, emberalatti tévelygéseiből, anyagi korruptságából ismét emberfölötti perspektívák fölszabadító hatása alá kerüljön?
De mi is tehetünk valamit Isten ügyéért és helyes megértetéséért. Mindenekelőtt ne higgyük azt, hogy ez vagy az a felekezet a legfőbb igazság egyetlen letéteményese, ezért őszinte türelemmel kellene megértenünk mások oktalan buzgóságát, de részigazságaik pozitívumait is, hogy egyáltalán dialógus indulhasson el a legextrémebb nézetek képviselőivel. Rokonszenvvel (magasabb szinten ellenségeink szeretetével) és persze a nélkülözhetetlen alkalmas idő (kairosz) segítségével bizalmat lehet kelteni a legtöbb emberben, ha ismerjük megértésük pillanatnyi határait. Eltérő nézeteinket szótlan jóindulattal is képviselhetjük, hiszen a viták rendszerint elmérgesednek és még a részleges belátások is visszavonhatók az eszmecserék során. Orvosi hozzáállással, pszichiátriai empátiával kellene megérteni mindenkit, ha valaki érdeklődéssel megnyílik a „kezelésre”. Amikor „füle lesz a hallásra”.
A türelmetlen elutasításokban és vallási fundamentalizmusokban az a közös, hogy nem ismerik a vallások közös gyökerét és tartalmi lényegét, mert nem látnak a föltűnő formák mögé. Pedig a merev rítusok és a kőkemény dogmák mélyén is másfajta élet lüktet. Arra a „röntgen-szerű” szemléletre kellene rávezetni, fogékonnyá tenni a formalistákat, amelyet ma is el kell sajátítania Jézus minden tanítványának. „Isten országának titkai”-ról van továbbra is szó, melyek „a kívülvalóknak példázatokban adatnak, hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek” (Mk 4,11-12) Fundamentalisták fülének hihetetlen, megbotránkoztató szavak! Pedig ennek legegyszerűbb oka az ő „megtéretlenségük”. Önkritika nélkül csak rögeszméik lehetnek, így nem jöhetnek rá Isten egyszerű, végső igazságára. A valódi misztériumok megnyílása csak kíméletlen önvizsgálatuk és megtérésük következménye lehet. A mindenkori tanítványság éppen arról szól, hogy tisztább, rugalmasabb és fogékonyabb lélekkel az örökérvényű jézusi példázatok színesedni, mélyülni kezdenek.
Első lépésben, allegorikus megközelítésben csak dupla jelentést kapnak a hasonlatok, éppen csak megéreztetnek valami mást szó szerinti értelmükön túl. Ezért a magvetőről szóló „őspéldabeszédet” Jézus allegorikusan magyarázta el követőinek. Későbbi paraboláinál ezt vagy nem tette, vagy nem maradt fönn allegorizálásuk. (A konkolyról szóló magyarázat apokaliptikus jellegével ókeresztény szemléletet árul el.). Amiből nem következik természetesen, hogy később Jézus nem élt ezzel a lehetőséggel, bár egyes exegéták teljesen kizárják példázatai magyarázatából az allegóriát. Valószínűbb azonban, hogy a fönnmaradt, széles körű, ősegyházi allegorizáláson túl a Mester egy-két lépéssel tovább ment szimbolikus tanításának értelmezésében, vagyis többszintű, többirányú hasonlatokkal segítette megérteni a „mennyek országának misztériumait”. De mivel sem a korlátlanul ismertethető/ismertetendő evangéliumok epikus tartalma, sem első hallgatóinak befogadóképessége nem kívánt többet a később kanonizált szövegnél, a beavatást igénylő titkok csak szűkebb körben kaphattak mélyebb értelmet. A róluk szóló apokrif (rejtett) szövegek viszont nemcsak többféle értelmezést tettek lehetővé az értőknek, hanem el is zárták megértésük útját azok elől, akiknek „nem volt fülük a hallásra”, még ha azok klerikusok is lehettek később. A hivatalos egyház mindenesetre nem foglalkozott az újszövetségi apokrifokkal, sőt eltüntette őket az igényesebb/leértékelt hívek elől. Primitívebb formában összemosták azokat gnosztikus teóriákkal és lélektanilag valószínűtlen legendákkal, hogy a birodalmi egyház eretnekséggel vádolhassa olvasóikat (ld. Tamás vagy Fülöp evangéliumának sorsát).
A végeredményt ismerjük: misztériumok, beavatók és karizmatikus tanítók nélkül csupán megcsonkulhat, igénytelenné hígulhat a vallás. Míg egy koherens teológiai rendszert egy jól működő, de bonyolult elektromos hálózathoz hasonlíthatunk, a türelmetlen fundamentalizmus szeretné azt úgy leegyszerűsíteni és szájba rághatóvá tenni, hogy két tetszőleges pontját közvetlenül összeköti egymással. A teljes rendszer ilyen lerövidítése egy-két vonatkozás kihangsúlyozásával természetesen komoly zavart, „rövidzárlatot” tud okozni. Sokkal jobb ezért a zárt, racionális konstrukciónál az a nyitott misztikus, akár rituális rendszer, amelyet a legfontosabb hittitkok mozgatnak és egyúttal, amint a villamos áramkört is, földeléssel lehet biztonságossá tenni. Teológiai szempontból ez teszi szükségessé állandó visszatérésünket a realitások talajára.
P. GÁBOR MÓZES