(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/3. számában olvasható.)
Német egyházi körökben előszeretettel tekintgetnek a Rajna túlpartjára. A francia katolicizmus még mindig meríthet jó hírnevéből, amelyet a második világháború után és a II. vatikáni zsinat idején ható számos iránymutató impulzusnak és meghatározó személyiségnek köszönhet. A német látásmód olykor meglehetősen szelektív. Egyes – kétségkívül roppant perspektivikus – kezdeményezések, helyszínek és főszereplők éles ellentétben állnak egy általános dinamikával – ami elgondolkodtató.
Emmanuel Macron jelenlegi elnökségének egyik jelentős mozzanata – amely a sok válság után már nagyrészt feledésbe merült – a francia püspökök előtt 2018. április 9-én elmondott beszéde volt. Ebben kifejtette, hogy Franciaország sokat vár a katolikusoktól. Ez azért lehetett meglepő, mert Franciaország nemcsak az „egyház legidősebb lánya”, hanem különösen egyértelműen szembehelyezkedik az úgynevezett exkulturációval (Danièle Hervieu-Leger), mely szerint: a katolikus a társadalomból fejlődik ki, a társadalom pedig a katolikusból. Az egymástól való távolodás, amely egymásra kölcsönösen hatva felgyorsul, a közösség egészére nézve mélyreható következményekkel jár. Jérôme Fourquet demográfus L’archipel français című könyvében leírja: a közös katolikus kultúra eltűnése az egyik fő tényezője annak, hogy Franciaország „szigetvilággá” vált, azaz olyan társadalmi szigetek egymás mellett létező területévé, ahol ezekben alig van valami közös, és ahol alig értik egymást. A katolicizmusnak, különösen egyházként, jelenleg nincs meg az ereje és a knowhow-ja ahhoz, hogy ezzel szemben bármi említésre méltó dolgot tudjon felmutatni – végső soron éppen az hiányzik belőle, ami a szó szoros értelmében „katolikus”. […]
Michael Quisinsky