XVI. Benedek pápa hirtelen, bár nem túl váratlan lemondása után egész családommal együtt izgatottan latolgattuk az esélyeket, és lelkesen imádkoztunk az új pápa személyéért. Úgy éltem meg, hogy Benedek pápa lépése bátor, történelmi tett volt. Laikusként, konkrét tények és adatok pontos ismerete nélkül is azt sejtettem, hogy az egyház szervezetének állapota, a hátrahagyott viszonyok komoly nehézségeket tartogatnak a következő egyházfő számára. A jelöltek között csak egyetlen jezsuita volt, és ő is az esélytelenek között. Megvallom, én csak azért szurkoltam, nehogy őrá essen a választás. Így amikor kiderült, hogy teljesen valószínűtlen módon ő kapta a kétharmadot, nagyon megijedtem.
Első mondatai megütközést váltottak ki belőlem, ahogy beszédét hallgattam, telve lettem szorongással: alkalmas-e egyházunk élére ez az ember? Nehéz volt eldönteni, hogy az apró és nagyon szimpatikus gesztusok mögött vajon tudatos imázsépítés van-e, avagy ő tényleg ennyire alázatos és szerény, de gondoltam, idővel majd kiderül, van-e valami „jezsuita ravaszság” abban, amit látok.
Úgy vélekedtem, hogy ha a pápa túlmegy majd a kétségtelenül vonzó és igen nagy népszerűséget hozó, jelzésértékű cselekedeteken, és például rendbe teszi a Vatikán pénzügyeit, vagy a Kúria jogrendszerét harmonizálja, nos, akkor tényleg megnyugodhatok. Mindvégig hittem azonban, első pillanattól, minden gyanakvásom és szorongásom ellenére és ezeknél sokkal erősebben, hogy a Szentlélek Úristennel akarati egységben zajlott le a választás – melyet számomra az is egyértelművé tett, hogy senki sem számított erre az eredményre, még a szakértők közül sem.
Nos, az azóta eltelt időszak engem tökéletesen megnyugtatott, erős és lelkes reménységgel töltött el – és megvallom – szíven is talált. Szerettem boldog II. János Pál pápát, aki atyai szeretettel és gondoskodással járta be a világot, és 104 ország földjét csókolta meg. Szerettem XIV. Benedeket, világos, szépséges teológiai gondolatait, szellemét, mely Isten titkaiba engedett bepillantást. Most azonban mintha Isten azért küldte volna Ferencet, hogy felmutasson az egyháznak – és a világnak is – egy embert, aki úgy aktív, ahogy előtte még senki ezen a pozíción. Aki nem csak szavakkal tanít, és nem csak politikusokkal és államfőkkel tárgyal, hanem a környezetében mindenkihez van egy-egy kedves, egyszerű szava és tette, melyekből mindenki azonnal ért, és melyeken át az Úr Jézus átragyog. Igen, Ő is ilyen lehetett, átölelt, vigasztalt, segített, körbejárt, és tette a jót, szavait mindenki értette, és Őt nem vezette vezetőknek, embereknek megfelelni és tetszeni vágyás, mint ahogy a pápa se keresgéli túl sokat a kifejezéseket, vállalva a támadási felület nyitását, rendszeresen improvizál, mondja, amit gondol.
Én akkor rendültem meg igazán először, és adtam fel gyanakvásom utolsó foszlányait is, amikor szeptember 7-ére imanapot hirdetett a Közel-Kelet békéjéért, és egymás után jelezték az államférfiak és a világvallások képviselői, hogy ezen ők is részt vesznek – a szunnita muzulmánok vallási vezetője, a főmufti együtt imádkozik a római pápával. Ez számomra annyira megrendítő volt, olyan erővel hatott, hogy máig boldog és büszke vagyok arra, hogy katolikus lehetek.
Persze, ez előtt is volt rengeteg dolog, ami nagy örömmel és egyetértéssel töltött el, kezdve attól a pillanattól, hogy busszal ment vissza a megválasztása után, a luxus következetes és szinte már makacs kerülése, a Szent Márta-házban maradása, a menzán való étkezése; hogy meredeken emelkedik a gyónók száma Olaszországban, és nagyon sok helyen a világon; az olyan mondatai, miszerint az egyház ne moralizáljon, kerülje az ideológiákat, lelkipásztorok kellenek és nem tisztségviselők, a szentmise nem társadalmi esemény; hogy nem téríteni kell, hanem odahallgatni másokra, ezek mind erős megkönnyebbülést váltottak ki belőlem: végre, valaki kimondja, valaki tanítja, akire odahallgatunk! Egyúttal reménnyel töltött el, hogy most a megújulást, amit Benedek pápa elkezdett, következetesen végigviszi majd valaki, mert Istenben van, Istennel van, és hagyja, hogy Ő cselekedjen általa.
Örömmel kiemelném filozófiájában azt, hogy látszik, híve a szubszidiaritásnak. Nem szolgálattevőket, „udvartartást”, hanem cselekvőképes, önálló egyéniségeket gyűjt maga köré és hallgat rájuk – a 8 bíborosból álló tanácsra gondolok elsősorban –, hogy elkezdte a decentralizáció megvalósítását, és így reményem szerint a Vatikán tényleg az lesz, amire való, nem egy óriási, nehezen mozduló, bürokratikus gépezet, hanem Jézus Krisztus egyházának szellemi központja.
Már látszik, hogy az egységtörekvések új lendületet kaptak, és soha nem éreztem még ennyire lehetségesnek a szeretetben való egységet, a Jézus Krisztusban való egységet a keresztények között, mint napjainkban. Szívemnek különösen kedves, amilyen szeretettel és aggódással fordul a nehéz sorsú, üldözött keleti egyházrész felé.
Pápánk elnyerte a más vallásúak és ateisták szimpátiáját is (a Time magazin mindössze 9 hónap kormányzása után választotta az év emberévé), mindeközben szót ért a fiatalokkal, Twitter-üzeneteit milliók követik és adják tovább.
Számomra szinte érthetetlen módon épp „belülről” ütközik ellenállásba. Egyetlen olyan mondatát sem sikerült felfedeznem, mely ne illett volna bele a Tanítóhivatal megnyilatkozásaiba, legfeljebb a megfogalmazás módja volt újszerű, mégis, mintha konzervatív részről kapna kritikát: egyesek még megválasztásának érvényességét is kétségbe vonják. Véleményem szerint az így gondolkodók maguk helyezik saját magukat a katolikus egyházon kívülre. (Megvallom, sokáig azt hittem, marginális jelenségről van szó – nem gondoltam volna, hogy sokan vannak…) Különösen a jövő októberre tervezett, családpasztorációval foglalkozó szinódust előkészítő kérdőív váltott ki ellenállást, indulatokat, mintha egyesek elfeledkeztek volna arról, hogy „a hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet” (II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 2. 3. fejezet, DH 4130; 4149-4150)”.
Erősen kívánom, hogy a pápa útmutatását püspökeink is kövessék, őket is érintse meg és járja át a Lélekben való megújulás szele, hogy minden egyházmegyében elkezdődhessen a megkülönböztetés, a kezdeti értékekhez, még inkább Jézushoz való megtérés, majd az ezt követő bűnbánat, megtisztulás és újrakezdés időszaka, melyet konkrét lépések és intézkedések egész sora kellene, hogy kövessen: az egyszerűsödés, a pénzhez való tiszta viszonyulás; hogy a múló javak használatában örök szempontok vezessenek minden keresztényt – egyben itt látom a legnagyobb akadályt és veszélyt. Egyes helyeken igen nagyfokú, hősies bátorság kell ezek meglépéséhez mind a vezetők, mind a hívek részéről, de mindig is kifejezetten veszélyes volt szembemenni egyesek vagy csoportok anyagi érdekeivel, és tenni a korrupció ellen – miért épp most lenne ez könnyebb?
Összefoglalva az eddigieket: két kép él bennem szeretett katolikus egyházamról: a Ferenc pápa előtti időkben mintha az a hely lett volna, mely a világban féltve őrzi a hit drága ajándékát, körbeöleli azt, mindeközben a világ, mint számára érthetetlen, idegen, irritáló jelenséget, egyre hevesebben és erőteljesebben támadja őt. Most ez a kép megfordulni látszik: Ferenc pápa vezetésével az egyház mintha lépéseket tenne a világ felé, aktív lett és kezdeményező, bátran rámutat az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokra és azok gyökereire, megtérésre hív és a javak igazságosabb elosztására, a szegények, peremre szorultak segítésére bíztat minden keresztényt és jó szándékú embert, ragyogóan és erőteljesen felmutatva mindenki számára a kincset, melyet Jézus Krisztus Urunk ránk hagyott.
GYERGYÓI GYULÁNÉ
görögkatolikus