Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában
Az evangélium paradoxona – a vezetés mint szolgálat, elsőség mint utolsóság – óta az egyházi vezetés szolgálata kapcsán számos vélemény született. Már a legelső, apostoli generáció idején körvonalazódott a két végletes állásfoglalás. A karizmatikus szemléletmód kétségbe vonta bármiféle hivatali, vezetési szerep jogosultságát, s az egyház létezését, fennmaradását, történelmi, kulturális valóságban való fejlődését teljességgel a Szentlélek spontán és kreatív kegyelmi működésére akarta bízni. Ezzel párhuzamosan körvonalazódott az az állásfoglalás, amely minden krisztusi hatalom- és hierarchia-ellenes kritikát kizárólagosan az ószövetségi vallásgyakorlatra korlátozott, míg az egyházban épp a hatalomnak és a hierarchiának teremtette meg a sajátos „újszövetségi” ideológiáját. Az első csoport kapcsán gondolhatunk a 2. század montanistáitól kezdve egészen a mai szabadegyházakig sok modellre; míg a második felidézi előttünk a közép- és barokk kori, majd újskolasztikus elméleteket az egyházi vezetés lelki és világi hatalmáról, jogairól és tekintélyéről. Mindazonáltal, karizma és intézmény klasszikus kettőse napjainkban mintha már nem a kizárólagos feszültségforrás lenne az egyházvezetés terén. Új kérdésként felbukkant az elidegenedés, a hivatal és a szubjektum kettős pólusa, amelyben az, ami személyes, mintha nem lehetne hivatali; s az, ami a hivatalra tartozik, szükségképpen szubjektum-idegen.
Mit tegyen hát ma az, aki az egyházban megvalósuló (és megvalósulandó) vezetésről gondolkodik akár mint hívő, akár mint maga is vezetési felelősséggel felruházott személy? Azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy az egyházban, mint emberi közösségben, amelyet kulturális, társadalmi, de akár még gazdasági és jogi faktorok is meghatároznak, szükségszerű tény a vezetés megléte. Milyen legyen tehát a jó vezető? A plébános legyen kultúrfelelős, a püspök médiaszemélyiség, az irodaigazgató menedzser? Meddig lehet az egyházon kívüli szövegkörnyezetben megfogalmazódott szerepköröket átvinni a keresztény közösségi lét szintjeire? Az emberi alkalmasság jelent egyházi alkalmasságot is? A totális és lehetőség szerint legjobb menedzsment megoldja a hívő létezés által napjainkban felmutatott nehézségeket? „Menedzselhető-e” úgy napjaink egyháza, hogy a templomok tele legyenek, megszűnjön a pap- és lelkészhiány, s közösségünk a társadalom erős és meghatározó eleme legyen? És egyáltalán: az evangéliumban elénk adott célok-e ezek?
Akit ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatnak, örömmel és haszonnal olvashatja a Kálvin Kiadó új kiadványát, a Fazakas Sándor szerkesztésében megjelent Vezetés és menedzsment az egyházban és a diakóniában című kötetet. Valóban lelkesítő látni, hogy miután a fenti kérdésekkel – elsősorban angolszász és német nyelvterületen – egyre többet foglalkoznak, már Magyarországon is találkozhatunk megalapozott, hiteles és tudományos szempontból is alapos eszmefuttatásokkal. A kötet tulajdonképpen előadások és tanulmányok gyűjteménye. Három német szerző (H.-J. Abromeit, M. Herbst és a legtöbbször szereplő A. Jäger) hat írása, valamint négy magyar szerző (Fazakas S., Hézser G., Környei I. és Fruttus I. L.) gondolatai találhatók a könyvben. Mind tartalom, mind pedig irányultság szempontjából sokszínű a gyűjtemény. Vannak biblikus és teológiai megfontolások (H.-J. Abromeit, Mit jelent a spirituális gyülekezetmenedzselés?; M. Herbst, Hivatalként igazgatni, vagy vállalkozásként vezetni az egyházat?; Fazakas S., Vezetés a Magyarországi Református Egyházban és teológiában), vagy éppenséggel a modern pszichológia, vezetéselmélet, illetve a közgazdaságtan elemeit felvonultató tanulmányok (Környei I., Vezető szerepek és egyházi intézményvezetők; Fruttus I. L., Egyházi intézményvezető szakirányú továbbképzés a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen). Ezekben nyilvánvalóvá válik, hogy egyfelől milyen személyes kvalitásokra van szüksége egy vezetőnek, másfelől mi is a jó vezetési stílus emberi kulcsa, működőképes modellje – és mindez miként alkalmazható az egyházi viszonyokra.
A szerzők közül külön kiemelést érdemel A. Jäger, a Bielefeldi Egyházi Főiskola tanára (A diakónia modern menedzselése – esélyek és veszélyek) és a szintén Bielefeldben tevékenykedő Hézser G. református lelkész, pszichológus (Vezetés – személyiség – hatalom). Írásaik valóban szintetikusak, és olykor meglepően frissek, hiszen képesek levetkőzni a vezetés és menedzsment kérdésére tapadt megannyi egyházi közhelyet (vagy akár az adott témák tárgyalása kapcsán a hierarchiában meglévő látens félelmeket). Az áttekinthető magyarázó ábrák, a jó összefoglalások, A. Jäger tézis-gondolatai lehetővé teszik, hogy a kérdéskör kapcsán a szavak ne a végtelenbe szaporodjanak, hanem világos és alapvető vonalak mentén haladjon előre az útkeresés, a III. évezred egyházvezetése és -vezetője hiteles és életképes modelljének megalkotása. Ennek kapcsán nagyon pozitívan értékelendő a tény, hogy bár a szerzők protestánsok, a katolikus gondolat ismeretéről is tanúságot tesznek (a kötet többször hivatkozik a II. Vatikáni Zsinatra).
Mi lesz hát a vezetés megújult modelljének kulcsszava? A kybernézis, amely – Schleiermachertől elindulva – a kormányzás (gör. kybernésis, lat. gubernatio) tana (és nem áll kapcsolatban a modern kibernetika tudományával), és amely a vezetés gyakorlatára összpontosít, segítve a vezetőt kettős funkciója, az előre gondolkodás és a tanácsolás (mikro-, mezo- és makro-vezérkoncepciók kidolgozása) terén.
Ha mindezt végiggondoljuk, máris túllendülünk karizma és intézmény, hivatal és személyesség klasszikus ellentétpárjain, és megértjük: a megoldás a szempontok sokféleségéből bontakozik ki, Krisztus nagy paradoxonja pedig örökre feloldhatatlan; jaj nekünk, ha feloldjuk. Zárásként álljon itt M. Herbst gondolata: „Egyszerűen jobban kell csinálni a dolgokat, az evangélium megérdemli: ”Let’s make things better!“”
Kálvin Kiadó, Budapest, 2008.
DR. TÖRÖK CSABA