Megjelent az Egyházfórum 2012/3. számában
„Igazi értékközösség nélkül nem létezik
megbízható jog-közösség sem”.
Hálásan köszönöm meghívásukat Düsseldorfba és a szíves fogadtatást. Örömmel jöttem, hogy „Az én Európám” sorozat keretében beszélhessek Önökhöz és Önökkel. Olyan időben kerül erre sor, amikor mindenki „Európáról” beszél – persze közel sem biztos, hogy olyan módon, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi is tapasztaljuk, amit a berlini politológus, Herfried Münkler professzor, néhány napja mondott a rádióban: „Hatalmas centrifugális erők lépnek működésbe. Európa támogatottsága jelentősen apad.”
I.
Ezek a centrifugális erők nem könnyítik meg, hogy ma este az európai szolidaritásáról és egységéről beszéljünk. Úgy tűnik, mindenki magára van hagyva, és egyedül kell boldogulnia. Különösen Spanyolország érezheti ma este, hogy Németországból kevés támogatásra számíthat. Most zajlik ugyanis a futball Európa Bajnokság, ahol a verseny és nem a szolidaritás számít. Önök ma este mégsem a foci rangadóra mentek, hanem úgy döntöttek, hogy inkább komolyan szemügyre veszik Európát, és eszmét cserélnek a nehézségekről és lehetőségekről. És valóban, három nappal a görög parlamenti választások előtt más és hosszabb távú tényezők határozzák meg az Európa jövőjéről folyó vitát, mint a nemzeti csapatunknak való szurkolás.
A jövő vasárnap tartandó görög választások előtt az Európai Unióban világosan elkülöníthetőek a szolidaritás különböző értelmezései. Azok, akik más országok államadósságáért kezeskednek, és ezért hatalmas mennyiségű pénzeket bocsátottak rendelkezésre, nem érzik szolidárisnak, hogy a görögök a legutóbbi választásokon többségében olyan pártokra szavaztak, amelyek megkérdőjelezik az eddigi megegyezéseket, és hazájuknak még több pénzügyi támogatást követlenek. Sok görög ellenben azt nem tartja szolidárisnak, hogy a közös valuta bevezetéséből jelentősen profitáló gazdag országok csak vonakodva segítenek nekik, és húsbavágó, fájdalmas szociális reformokat követelnek tőlük. A jelenlegi euróválság így hatalmas erővel és sürgősséggel vetette fel az európai szolidaritás kérdését. Két éve elvileg még szinte mindenki azt mondta volna, hogy Európa szolidáris. Most azonban a védőhálókról, adósság-elengedésekről és a valutaunióból való lehetséges kilépésről, mi több a valutaunió és az Európai Unió esetleges teljes felbomlásából folyó viták idején egészen konkrétan merül fel a kérdés, hogy mit is értsünk egy szolidáris és szabad Európán.
Ha egy pillantást vetünk az Európai Unió szerződésére, akkor láthatjuk, hogy annak létrehozói már a Preambulumban megfogalmazzák azt az óhajukat, „hogy elmélyítsék a népeik közötti szolidaritást, miközben történelmüket, kultúrájukat és hagyományaikat tiszteletben tartják”. Az Európai Unió célkitűzéseit összefoglaló fejezet 3. cikkelyének 3. bekezdése pedig kijelenti: az EU „előmozdítja a gazdasági, a társadalmi és a területi kohéziót, valamint a tagállamok közötti szolidaritást.” A jogi szöveg tehát nem hagy kétséget abban a tekintetben, hogy az Európai Unió egy szolidáris közösség. Ez érvényes az Unión belül, a tagállamok között, de az Unión kívül is. Ugyanitt az 5. bekezdésben azt olvassuk, hogy az Unió „hozzájárul a békéhez, a biztonsághoz, a Föld fenntartható fejlődéséhez, a népek közötti szolidaritáshoz és kölcsönös tisztelethez, a szabad és tisztességes kereskedelemhez, a szegénység felszámolásához és az emberi jogok, különösen pedig a gyermekek jogainak védelméhez, továbbá a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, így különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt alapelvek tiszteletben tartásához.”
II.
Idézzük fel röviden, hogyan is jött létre az egységes Európa! Vajon tudjuk-e, hogy milyen alapvető értéket hordoz az az Európa, amelyet szívesen neveznek a béke Európájának? Ha visszatekintünk kontinensünk történelmére, akkor megállapíthatjuk, hogy az itt található országok nem is olyan rég még háborúztak egymással, ősi ellenségeskedések mérgezték meg kapcsolataikat, és hogy mindenekelőtt Németországból szörnyű igazságtalanság, emberiség elleni iszonyatos gaztett és borzasztó népirtás indult ki. Azonban még a szájtépő, féktelen és vészterhes nacionalizmus idején sem tűnt el teljesen – hála Istennek! – a közösségi tudat és egy békés, testvéri európai együttélés utáni vágy – az egyházban sem. Nem kevesen voltak, akik a nemzetiszocialista rémuralom alatt is tiszta fejjel gondolkodtak, és – akár életük kockáztatásával is – bátran síkra szálltak egy békés és egyesült Európáért. Hadd emlékeztessek a Freiburgi Érsekség mártír papjának, Max Josef Metzgernek a példájára, akinek boldoggá avatása most van folyamatban. Max Josef Metzger két nagy célért, a békéért és az egységért küzdött, és végül ezekért adta az életét. Berlini cellájából ezt az örökséget hagyta ránk, és ez került Meitingenben sírkövére is: „Életemet Istennek ajánlottam a világ békéjéért és az egyház egységéért”.
Max Josef Metzger 1914-ben 27 évesen tábori lelkészként került a francia frontra. Itt közvetlenül szembesült az első világháború szörnyűségeivel és borzalmaival. Egy évvel később súlyos betegsége miatt hazatért. Innentől kezdve szenvedélyesen küzdött a népek megbékéléséért és egyetértéséért. 1917-ben kidolgozta Nemzetközi Vallási Békeprogramját, amelyet elküldött XV. Benedek pápának is, aki nagyon elismerően nyilatkozott róla. Metzger ugyanebben az évben megalapította a Fehér Kereszt Világbéke Szövetségét, majd 1919-ben vezető szerepet játszott a Német Katolikusok Békeszövetségének létrehozásában. Részt vett több nemzetközi békekonferencián és az 1920-as berni népszövetségi konferencia előkészítésében. A sztálingrádi katasztrófa után memorandumot fogalmazott meg Németország új állami rendjéről és a német nemzetnek egy békés világrendbe történő beilleszkedéséről. Az ilyen tézisek – amelyek manapság a jogállam magától értetődő tartópillérei – a hitleri rendszerben hazaárulásnak minősültek. Metzgert a Roland Freisler vezette népbíróság 1943. október 14-én halálra ítélte, és 1944. április 17-én a brandenburg-gördeni börtönben kivégezték.
Csodálatraméltó, szinte hihetetlen, hogy ez a pap milyen következetesen számolt a háború utáni és a nacionalizmus pusztító szellemétől megszabadult Németországgal egy egyesült Európában. Békekoncepciójának alapját a más népek önrendelkezési jogának tisztelete, a vallás gyakorlásának és a véleménynyilvánítás alapvető szabadságjogainak biztosítása és minden egyes ember személyi méltóságának sérthetetlensége képezte. Ezt az akkori időkben meglehetősen vakmerő víziót a második világháború borzalmai és pusztításai után egy sor kimagasló politikusszemélyiség is magáévá tette, gondolok itt többek között Robert Schumanra, Alcide de Gasperire, Jean Monnet-ra és Konrad Adenauerre. Ők valamennyien meggyőződéses keresztények és meggyőződéses demokraták voltak, akik ki akarták vezetni Európát történetének legmélyebb válságából, és a második világháború romjain egy új és egyesült Európát akartak építeni. Ebből fejlődött ki – az Európai Gazdasági Közösségből az Európai Közösségen keresztül az Európai Unióig – az az egyedülálló európai sikermodell, amely kontinensünknek nem csak békét és szabadságot biztosított, hanem növekvő jólétet és nem utolsó sorban közös valutát is hozott. A tagállamokban demokrácia és jogállamiság uralkodik: nem az erősebb joga, hanem a jog ereje biztosítja a békét és szabadságot; és reméljük, hogy az egymás közötti háborúk is a múlthoz tartoznak. Minden okunk megvan arra, hogy hálásak legyünk.
III.
Vajon mik voltak ennek az európai fejlődésnek a feltételei? Mely tényezők segítették, melyek határozták meg? Európai kultúránk évszázadok alatt alakult ki, identitásunk képletesen szólva négy dombon nyugszik: az athéni Areopágoszon a szabadság és demokrácia görög ideáljaival; a római Capitoliumon a jog és igazságosság klasszikus eszméivel; a Sínai-hegyen a tízparancsolattal és Isten törvényeivel; és végül a jeruzsálemi Kálvária dombon, amelyen Jézus Krisztus meghalt értünk, és mind a mai napig azt mutatja, hogy a szeretet és szolidaritás fontosabb mindennél.
Nyugati kultúránk átvette és integrálta az ősi antik eszméket és értékeket, amelyek Jézus Krisztussal és evangéliumával új előjelet kaptak. A szolidaritás és felebaráti szeretet teszik ugyanis igazán emberi értékekké a szabadságot, a jogot és az igazságosságot. Az értékek nem absztrakt dolgok, nem üres szavak, hanem meghatározzák mindennapjainkat és az emberi együttélést. Az értékekkel úgy vagyunk, mint az egészséggel: csak akkor vesszük észre, hogy mennyire szükséges és fontos, ha már nincs.
Aki arra a gondolatkísérletre vállalkozik, hogy a kereszténység minden lenyomatát kigyomlálja európai kultúránkból, az hamar egy halott csontváz vagy egy lélek nélküli halmaz előtt találja magát. Nem csak az emberi méltóság és szabadság, a szociális igazságosság és szolidaritás gyökerezik ugyanis a kereszténységben, hanem kezdettől fogva mind a mai napig a betegekről, gyengékről és szükséget szenvedőkről való gondoskodás is magán viseli a keresztény hit összetéveszthetetlen pecsétjét. Nem fér kétség ahhoz, hogy a bibliai emberkép meghatározó jelentőségű a modern jog- és szociális állam történetében. Vajon nem az evangélium hozta-e magával a sokak számára elérhető képzést és a föld sok országának a tudást? Kolostorok voltak a kultúra központjai, teológusok a tudomány úttörői, a kereszténység a mai iskolák és internátusok, nem utolsó sorban pedig a középkori egyetemek előkészítője és bábája. Közép- és Nyugat-Európa művészete, irodalma, zenéje és építészete lenyűgözően tanúskodik ezekről a szellemi és lelki gyökerekről. Joggal mondhatjuk, hogy azok az átfogó hatások, identitást biztosító erők, amelyek a közös – gyakran sajnos elég békétlen – történelemből, közös kultúrából és különösen is a közös vallási alapmeggyőződésből és ezzel egy közös értékrendből erednek, a konkrét európai egyesülési folyamatot jelentősen megkönnyítették, elősegítették, sőt talán egyenesen lehetővé tették. „Újra és újra – hangsúlyozta XVI. Benedek pápa – az identitás és lelki alapok kérdéséről van szó, amelyekre az európaiak állam- és népközössége épül. Sem egy többé-kevésbé jól működő gazdasági unió, sem egy, az együttélést szabályozó bürokratikus rendszer nem képes teljes egészében kielégíteni az európai emberek várakozásait. Egy tartós és válságot is átvészelő európai közösség sokkal inkább azokból az általános érvényű meggyőződésekből és értékekből merít, amelyek a kontinens keresztény és humanista történelmében és hagyományában gyökereznek. Igazi értékközösség nélkül nem létezik megbízható jog-közösség sem.”
Kétségtelenül hálásak lehetünk, sőt hálásnak is kell lennünk az országainkban és Európában uralkodó békéért. Nyugat-Európa népei között még sohasem volt ilyen hosszú ideig tartó béke, mint a második világháborútól napjainkig, ami elsősorban az európai egyesülésnek köszönhető. Lankadatlanul rá kell mutatnunk Európának erre a békét teremtő és megbékélést elősegítő szerepére. Semmi sem figyelmeztet bennünket jobban egy közös európai jövő szükségességére, mint saját múltunk. Világosan érezzük: Európa összenő. Amiről elődeink talán még álmodni sem mertek, ma valósággá válik. Valahányszor úton vagyok Európában, mindig eszembe jutnak azok az idők, amikor még nehéz volt az országok közötti határokon átkelni. Európa sokáig keleti és nyugat részre szakadt. Időközben azonban – hála Istennek! – nem csak az egykori lövészárkokat nőtte be a fű, és ellenségképek mállottak szét, hanem a vasfüggöny helyét is elfoglalták a párbeszéd hídjai. Egyre inkább megvalósult, amit elhunyt Szentatyánk, boldog II. János Pál pápa 1991-ben azzal a szép és sokatmondó képpel fejezett ki, hogy Európa két tüdővel lélegzik. Arra gondolt, hogy Európát nem csak a nyugati, hanem a keleti kultúrkör is alkotja. Az ortodoxia is az Európát alakító erőkhöz tartozik. 2007-ben, a Római Szerződés aláírásának 50. évfordulóján, mi, német püspökök, kifejezetten is utaltunk erre az „Európa: Isten és ember előtti felelősségben” című nyilatkozatunkban: „Az európai egyesülés műve mindaddig befejezetlen marad, ameddig minden európai ország, amely ezt igényli, nem lesz tagja az európai összetartozás legfontosabb intézményének, az Európai Uniónak. Nem lehet kétes politikai érdekek függvénye, hogy valamennyien, különösen is a nyugat-balkáni államok, az Unió tagjai lehessenek, ennek biztosítása ugyanis a jelenlegi tagok kötelessége. Ugyanez vonatkozik a belépni szándékozókra is. Nekik is fel kell készülni a csatlakozásra: a politikai és gazdasági reformok mellett idetartozik az is, hogy elfogadják saját örökségüket, még akkor is, ha az fájdalmas és dicstelen.” Világos: ha Európa egy értékközösség, akkor a jövőben csatlakozni kívánóknak sem csupán gazdasági és politikai természetű feltételeknek kell megfelelniük, hanem arra is kész kell lenniük, bármily nehéz is, hogy elfogadják azokat a fontos alapértékeket, amelyekben konszenzus alakult ki, és amelyek az Európai Unió megőrzéséhez nélkülözhetetlenek.
Ezért olyan fontos az európai ökumenizmus: anélkül, hogy a keleti és nyugati egyház megértenék egymást, aligha képzelhető el a Kelet és a Nyugat kulturális és politikai egysége. És még valami: a 20. század első felének szörnyű tapasztalatai döntő hatást gyakoroltak az európai egyesülésre, amint ezt Max Josef Metzger példáján láttuk. Ha az európai országok nem akarják magukat fölemészteni, akkor be kellett látniuk: így nem mehet tovább! Véget kell vetni a háborúnak és zsarnokságnak! Ennek lényegi feltételei voltak a megbékélés, a bizalomerősítő lépések és a kölcsönös közeledés. A bizalomnak azonban olyan struktúrákban is meg kellett jelennie, amelyek képesek voltak garantálni a belső európai békét. A hat résztvevő ország – Franciaország, Olaszország, a Benelux-államok és Németország – kezdetben pragmatikus megfontolásból döntött az Európai Szén- és Acélközösség, az ún. Montánunió megalapítása mellett, hogy így egyre inkább összefonódjon a gazdaságuk, és a hadászati szempontból fontos szén és acél fölött közösen gyakorolják az ellenőrzést, ezáltal első ízben nemzeti jogokat adva át egy nemzetállamok fölötti hatóságnak. Amikor 1950. május 9-én Robert Schuman előterjesztette javaslatát az Európai Szén- és Acélközösség megalapítására, és ezzel elindította Európa gazdasági integrációját, azt is világosan kifejezte, hogy ez csak egy első, bár döntő lépés egy európai föderáció megvalósítása felé. Szó szerint a következőket mondta: „Európa nem varázsütésre jön létre, nem is egy egyszerű összefogással, hanem konkrét tényekkel, amelyek lehetővé teszik az aktív szolidaritást.” A gazdaságpolitikai közösség nem öncél volt, hanem az európai népek összefonódásának az első fejezete. A valódi egység és integráció minden maradandó nemzeti sokféleségünk mellett közös alapot tételez fel. Ehhez természetesen szükség van a virágzó gazdaságra, hiszen szükségszerűen ebből élünk, de nem ez az élet teljessége. Az élethez szükségünk van kenyérre, de nem csak kenyérrel élünk. Ahhoz, hogy az emberek szíve lángoljon Európáért, szükség van vízióra.
Az egyházak határozottan támogatták, bátorították, tanácsokkal és tettekkel segítették ezt a belső egyesülési folyamatot. XII. Piusz pápa már jó három évvel a Római Szerződés aláírása előtt javaslatot tett egy unió létrehozására, amely az „az egymástól különböző, de földrajzilag és történelmileg összekapcsolódó” európai nemzeteket egyesítené. A pápa szenvedélyesen érvelt egy ilyen unió mellett: „Megérett az idő arra, hogy az elképzelésből valóság legyen. Miért haboznánk? A cél világos, a népek igényei nyilvánvalóak. Aki előre biztos garanciát szeretne arra nézve, hogy a dolog sikerülni fog, azt kell mondanunk: kockáztatnunk kell, a jelen lehetőségeinek megfelelő, ezért ésszerű kockázat azonban szükséges. (…) Aki abszolút bizonyosságot akar, az nem tesz jó szolgálatot Európának”.
Ezen a helyen arra is szeretnék emlékeztetni, hogy VI. Pál pápa Szent Benedeket Európa fővédőszentjévé, majd később II. János Pál pápa Cirillt és Metódot, Sziénai Katalint, Svéd Brigittát és Edit Steint Európa társ-védőszentjeivé nyilvánította. Ezek a szentek mindenkori élettörténetükkel és kultúrtörténeti jelentőségükkel talán jobban megjelenítik Európát, mint bármilyen alkotmányos preambulum: a zsidó és keresztény gyökereket, a nyugati és keleti, a latin és ortodox alapokat. Mindenekelőtt azonban nem csak a történelmi jelentőségük nagy, hanem védőszentekként utat mutathatnak nekünk egy élhető jövőbe is.
IV.
Eddig sok mindent elértünk! Hálásak lehetünk érte. Mégsem tehetjük elégedetten ölbe a kezünket. Az egyesülési mű még nincs befejezve. Az egyház ezért lankadatlanul arra buzdít, hogy haladjunk tovább a megkezdett úton, és természetesen korrigáljunk ott, ahol hiányosságok vagy egyensúlyeltolódások vannak. Épp ezért én is határozottan a Lisszaboni Szerződés mellett vagyok még akkor is, ha ezzel az egyház nem minden elvárása teljesült. Mint Önök is tudják, szerintünk jó lett volna, ha a preambulum hivatkozik az Istenre, és hitet tesz Európa zsidó-keresztény öröksége mellett. Ez nemcsak helyes, hanem előremutató is lett volna. Nem lehetünk ugyanis biztosak abban, hogy az olyan értékek, mint az ember méltósága, a szabadság és a szociális igazságosság – bármennyire is magától értetődőnek és meggyőzőnek tűnnek is nekünk – önmagukban helytállóak és hathatósak. Szabadság felelősség nélkül könnyen szabadosságba torkollik! Az ember méltósága a Teremtőhöz való kapcsolódás nélkül egoizmushoz és gőghöz vezethet. Erre a legjobb bizonyíték a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válság. Gyakran kérdem magamtól: hogyan lehet megmenteni a szociális jóléti államot, ha nincs felebaráti szeretet? Vajon nem válik-e viszonylagossá az emberi élet védelme, ha a gazdasági hatékonyság lesz a legfőbb rendezőelv, vagy ha a szépség, fiatalság és a munkaerő lesz az élhető élet mértéke?
V.
Ha én Önöknek ma Európáról beszélek, akkor ezt nem mint politikus vagy közgazdász teszem, hanem mint teológus és az egyház embere. De életutam is meghatároz ebben – ahogyan az előadássorozat címe is erre hív: „Az én Európám!”. Engedjék meg ezért nekem, hogy egy kissé személyes legyek! Néhányan Önök közül talán tudják, hogy népi németként és svábként az egykori Jugoszláviában születtem. Őseim Mária Terézia császárnő uralkodása alatt 1760- 1763 között vándoroltak ki a birodalom különböző területeiről – Lotharingiából, Pfalzból, Frankföldről, a Fekete-erdőből, Hohenzollerből és Felső-Pfalzból – Dél-Európába. Apai ágon „Zollitsch” a felső-pfalzi Tirschenreuth községből, anyai ágon „Geiger“ a Fekete-erdőből származom. Annakidején a magyar Alföldön német települések jöttek létre. Ilyen volt az én szülőfalum is, amely egy régi, Szent Fülöpről elnevezett kolostor körül épült. A községet ezért nevezték Szentfülöpnek, németül Philippsdorf-nak, a szerb környezethez idomult formában pedig Filipovónak. Lakosainak száma mintegy 5000 volt. Idősebb fivéremet 1943-ban 18 évesen behívták a német hadseregbe, édesapámat 1944 októberében úgyszintén. Október végén jöttek az oroszok. Emberi módon viselkedtek. Nem sokkal később azonban megjelentek Tito partizánjai is. Velük borzalmas időszak következett. 1944. november 25-én bestiális módon megöltek 212 tizenhat és hatvan év közötti férfit, közöttük az éppen 16. életévét betöltő József bátyámat is, majd három tömegsírba hányták őket, amelyeket előbb kiásattak velük. Akkor hatéves voltam, és sok részletre emlékszem. Még ma is hallom a lövéseket, amikor kihajtották őket a faluból. Ma is fülembe csengenek az anyák, a feleségek és a gyerekek aggódó kérdései, sírása és kétségbeesése. Édesanyámat munkatáborba zárták. Engem nagyanyámmal és három velem nagyjából egykorú unokatestvéremmel 1945. április 1-jén – épp húsvétvasárnap – a gakovói megsemmisítő táborba vittek. Unokatestvéreim édesapja katona volt. Édesanyjukat 1944 karácsonyán egy oroszországi szénbányába vitték kényszermunkára. A gakovoi megsemmisítő táborban időszakonként 18.000-23.000 német volt összezsúfolva, többségében idősek és gyerekek. Többször előfordult, hogy reggel fél négykor sorakoznunk kellett – csak, hogy egy példát mondjak –, hogy ellenőrizzenek bennünket. Ez mindig azzal kezdődött, hogy szemünk előtt lelőttek egy asszonyt, így félemlítve meg minket, és megmutva nekünk, hogy Tito hatalomgyakorlóinak szemében senkik vagyunk. Idősek és gyerekek tömegével haltak éhen. A holttesteket tömegsírokba dobták, amikor megteltek, betakarták földdel.
Miért mondom el mindezt? Azért, mélyen tisztelt hallgatóim, mert így talán jobban megértik, hogy a megsemmisítő táborban szerezett gyermekkori szörnyű tapasztalataim és borzalmas élményeim óta szenvedélyes ellensége vagyok minden diktatúrának; elkötelezett harcosa vagyok viszont a szabadságnak, az emberi méltóságnak és a civil kurázsinak. Aki átélte mindazt, amit én, az tud igazán értékelni egy demokratikus államot. Nem tudom megérteni, hogy hazánkban élnek emberek, akik nem mennek el szavazni, hogy sokakat már a rossz idő is visszatart, miközben más országokban az emberek életüket kockáztatják a demokratikus struktúrákért. Abban, amit az emberek a koncentrációs táborokban átéltek, rettenetes módon nyilvánult meg, hogy mire képes az ember az ember ellen, ha Isten nem áll „közöttük”, ha a lelkiismeretet hatályon kívül helyezik, ha az emberi méltóságot lábbal tapossák, és megszűnik az élet tisztelete, ha a hatalom és egoizmus kerekedik felül.
Kölcsönös tisztelet, felelősségteljes szabadság, szolidaritás, szociális igazságosság és béke – ezek az értékek, amelyeket Európa belélegez, elsősorban nem a modern gondolkodás szülöttei, mint sokan gondolják, hanem régóta benne rejlenek Európa kulturális és történelmi hagyományában. Ezek az értékek, amelyeket mi oly nagyra tartunk, és ezt másoktól is joggal elvárjuk, mély és tartós gyökerekkel rendelkeznek, és egy hosszú küzdelem és harc, egy egyedülálló szabadság- és szolidaritás-történelem gyümölcsei. Legmélyebb gyökerei az emberről alkotott zsidó-keresztény, azaz bibliai felfogásból erednek. Egy pódiumbeszélgetés alkalmával, amelyen magam is részt vettem, Norbert Lammert, a német parlament, a Bundestag elnöke egy találó képpel válaszolt arra a kérdésre, hogy „mi keresztény a kultúránkban?” Ezt mondta: „Nagy tévedés azt gondolni, hogy nem kell foglalkoznunk a gyökerekkel, mert a fáknak oly szép koronái vannak!” Ehhez nincs mit hozzátenni. Kijelentésével – talán önkéntelenül – Pál apostol szavait idézte, aki így figyelmeztette kortársait: „Nem te hordozod a gyökereket, hanem a gyökér téged” (Róm 11,18). Európára alkalmazva: ahhoz, hogy Európa ne csak valuta- és gazdasági unióként létezzen, hanem saját identitásunkat is jelentse, és egyre inkább közösséggé váljunk, jobban tudatában kell lennünk gyökereinknek, amelyekből táplálkozunk. Ápolnunk kell ezeket a gyökereket, az európai egyesülés alapjait, a közös értékeket, amelyeken Európa nyugszik, és amelyek naggyá és sikeressé tették. Ápolnunk és támogatnunk kell közös történelmünk és kultúránk emlékeit, és tovább kell adnunk ezeket a következő generációknak.
Ebből a tapasztalatból fakad egy egyesült Európa iránti felelősségünk, sőt az a kötelességünk, hogy részt vegyünk ennek alakításában. Épp ezért nagyon aggódom a jelenlegi euró- és adósságválság közepette az európai népek egymással való kapcsolatáért. A közmondás szerint a pénznél véget ér a barátság. De ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az eddigi kapcsolat ellentétébe forduljon át. Az előítéletek dédelgetése, a nemzeti sztereotípiákhoz való visszatérés nemcsak terméketlenek, hanem meg is osztják a népeket. Nagy fájdalommal tölt el, hogy az ilyen jelenségek a válság elmúlt hónapjai és évei alatt jelentősen megsokasodtak. Az egyik oldalon a görögöket szidják, hogy lusták, a másik oldalon a németeket nemzeti szocialistáknak ábrázolják. Mindkettő kikezdi a bizalmat, amit fáradságos munkával építettünk, és amelyre Európának oly nagy szüksége van. Az európai egység végső soron egy békeprojekt. Ezért nagyon fontos, hogy ne hagyjuk, hogy az adósságválság szétszabdaljon bennünket.
VI.
Kérem, ne gondolják, hogy valami hátratekintő romantikából az egykori keresztény Nyugatot vágyom vissza. Épp ellenkezőleg: az én szemem előtt a jelen és még inkább a jövő lebeg. Bízom viszont a keresztény hagyományban, hogy új erőt adhat fáradt kontinensünknek. Egy, az evangélium üzenetében gyökerező társadalom élhető és jövőképes. Ne feledjük: a modern társadalmak egyik jellemzője, hogy az individuális és a közösségi élet alakításában egyaránt függetlenednek az Istennel való kapcsolattól, és inkább a saját ész, a tudományos lehetőségek, a technika, a gazdaság és az orvostudomány erejében bíznak. Isten nemcsak idegenként, hanem hajléktalanként áll sok európai ajtaja előtt – ehhez hasonló egyetlen más kontinensen sincs. Erről tanúskodik a Lisszaboni Szerződés preambuluma is. Az Istenre való hivatkozás megóvja az embert attól, hogy mindig maga körül forogjon, mert a felelősséget nagyobb összefüggésbe helyezi, és egyben kijelöli az emberi és a politikai cselekvés határait.
Engedjék meg ezért nekem, hogy az Európai Unió további erősödésére gondolva fölvázoljam egy „szociális Európa” főbb vonásait. Az európai egyesülés minden kulturális és politikai dimenziója ellenére kezdetben funkcionális jellegű volt. Épp ezért az Európai Közösség, mint már említettem, elsősorban gazdasági közösség volt, amely gazdasági célokat és egy főleg technokrata, ordó-liberális politikát követett. A szociálpolitika nemzeti hatáskörben maradt; a piacgazdaságot az egyes tagállamoknak kellett szociálissá tenni. Idővel ugyan a gazdasági közösségben is teret nyertek bizonyos szociális elvárások, ezzel párhuzamosan azonban, különösen is a nyolcvanas évek közepétől kezdődő nagy átalakulások során, egyre inkább a gazdasági integráció lett az Európai Közösség mozgató ereje. Ennek hatása és a racionalitás – mindenekelőtt a belső piac kiépítésének befejezése céljából – a politika egyre több területét érintette.
Manapság az európai jogalkotás és politika – hol közvetetten, hol közvetlenül – a szakpolitikák egész sorát szabályozza, kezdve a gazdaság- és agrárpolitikától a klímavédelmen és családpolitikán keresztül egészen a kutatáspolitikáig. Becslések szerint az Unió befolyása a német jogalkotás mintegy 70 százalékára terjed ki, nem egyszer részletekbe menően. A közösségi jog iránya és eszközei azonban továbbra is nagyrészt gazdasági szemléletről tanúskodnak. Ez újra és újra veszélyezteti az egyensúlyt az egyik oldalon a gazdaságpolitikai szabadságjogok, a másik oldalon a szociális és munkavállalói jogok között. Az EU-nak kétségkívül vannak szociális dimenzió, de ezek már csak strukturális okokból sem tudnak mindig érvényesülni a gazdaságiakkal szemben. Jó példa erre a hivatás és család összeegyeztethetőségére törekvő családpolitika. A hangsúly ugyanis nem annyira a belső családi kötődések védelmén van, hanem a szülőknek a munka világába való minél gyorsabb visszatérésén és munkaerejük gazdaságilag hatékony kihasználásán. Sajnos már nem magától értetődő az a felfogás, miszerint a család a társadalom lényegi alapja, mi több, minden állam alkotó sejtje. Sok családra nem csak szociálpolitikai vagy anyagi nyomás nehezedik, hanem ideológiai is, amikor olyan véleményekkel találkoznak, amelyek kétségbe vonják a család alapvető szerepét és értékét. Különös kihívást jelent ez nekünk, hiszen itt már nem egy konkrét egyház sajátos érdekeiről, hanem a közjóról van szó. Egy társadalom akkor jövőképes, ha szívesen vállalja a gyerekeknek, és támogatja a családokat. Ha az Európai Unió politikája nyitott akar lenni a jövőre, és fölül akar emelkedni a napi gondokon, akkor nem is tehet mást, minthogy fokozottabban figyel a családok szükségleteire. A sürgető feladat ezért most nem annyira a családok visszavezetése a munka világába, hanem inkább fordítva, a gazdaság és munka világának fokozottabb emberközpontúvá és családbaráttá tétele.
VII.
Ha a további fejlődésről beszélünk, akkor más összefüggésben is érdemes felhívni az EU figyelmét a nagyobb érzékenység és körültekintés szükségességére. Olykor az az ember érzése, hogy kevéssé van tekintettel a tagállamok sajátos kultúrájára, hagyományára és jogrendszerére, holott az Európai Unió jövője végső soron a polgárok hozzáállásától függ. Az EU-nak ügyelni kell arra, hogy az integráció során ne korlátozza a nyelvi, kulturális, gondolkodásbeli és szociális nemzeti sajátosságokat, hanem respektálja és ápolja ezeket mint az európai sokféleség megnyilvánulásait. Az emberek mindenkori beágyazottsága erősítheti azt az európai identitást, amely hangsúlyozza a közöset, de nem tagadja az egyedi jelentőségét sem. Európa csak a maga gazdag sokféleségében lehet egységes, amint ezt az Európai Unió mottója is kifejezi: „Egység a sokféleségben”.
Egy másik szempont: az Európai Unió sok polgár támogatásából veszíthet, ha olyan szabályokat, előírásokat és törvényeket fogad el, amelyek minden további nélkül az egyes országok hatáskörében maradhatnának. Régóta tudjuk, hogy a szubszidiaritás elve megfontolandó. Egy szociális Európa céljai közé tartozik az is, hogy a túlszabályozás helyett fokozott mértékben önálló és felelős cselekvésre képesítse az embereket és kisebb csoportokat. Csak üdvözölni tudjuk, ha az európai politika és az eljárások átláthatóbbak lesznek, és Európa közelebb kerül az emberekhez.
Még valami a szolidaritás elvével kapcsolatban: az erősebb akkor szolidáris a gyengébbel, ha képessé teszi őt arra, hogy ő is hozzájáruljon a közjóhoz. A gyengébb viszont akkor szolidáris, ha megteszi mindazt, ami tőle telhető, és nem él vissza mások jóindulatával. A szolidaritás tehát felételezi, hogy komolyan vesszük saját felelősségünket. Ezért csak üdvözölni tudom, hogy Európában minden politikai intézkedésnél figyelembe veszik az önerőt, a saját felelősséget is. Helyesnek tartom, hogy ha valamelyik állam segítséget kap, akkor ezért ellenszolgáltatást nyújt. Hosszú távon csak úgy biztosítható a stabilitás, ha a saját felelősséget erősítő strukturális reformokat vezetnek be, és nem borul fel a döntés és a felelősség egyensúlya. A stabilitási és növekedési paktumok reformjánál például kívánatosnak tartom, hogy legyenek kötelező beavatkozási jogosultságok. A szabályok rövid távú politikai megfontolások miatti fölpuhítását – amint ez a múltban történt –, leginkább egy szankcionálási mechanizmussal lehet megakadályozni, amely a stabilitási kritériumok megsértésekor működésbe lép.
Ha az EU-ban sikerül kötelező szabályokat életbe léptetni, akkor meggyőződésem, hogy a jelenlegi válság az Európai Unió megerősödéséhez vezethet. A krízis ugyanis annak köszönhető, hogy az EU megalapításakor az 1990-es években nem tudtak megegyezni egy teljes politikai unió létrehozásáról. Ehhez Németországban sem volt meg a többség. Azt szeretném, hogy ez az annakidején végrehajthatatlan követelmény most megvalósuljon, mert ezáltal nem csak a pénzügyeket és gazdaságot lehetne stabilizálni, hanem a politikai integrációt is el lehetne mélyíteni. Az euróválság ezáltal az európai egyesülés erősödéséhez és az európai népek kapcsolatainak elmélyítéséhez vezethet. Ez méltó folytatása lehetne annak a béke- és egyesülési gondolatnak, amely hatvan éven keresztül az integráció hosszú útján vezetett bennünket.
VIII.
Szinte pontosan 14 évvel ezelőtt, 1998. június 20-án, II. János Pál pápa a bécsi Hofburgban a következő szavakkal fordult a politikusokhoz és diplomáciai testületekhez: „Tőlünk, keresztényektől függ, hogy Európa magába és egoizmusába zárkózik-e, ami által föladná történelmi hivatását és szerepét, vagy pedig az élet, a szeretet és a remény kultúrájában találja meg éltető erejét”.
Szeretném hozzáfűzni: nagyrészt tőlünk, keresztényektől függ, hogy Európa hogyan fejlődik tovább, hogy egységbe forr-e a sokféleségben, hogy stabil marad-e a jogállamiság, a szabadság, a jóléti állam és a demokrácia, hogy az emberek sajátjuknak tekintik-e az európai házat, és abban otthon érzik-e magukat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, Európának egy vallási dimenzióra van, egyfajta közös vallási valutára van szüksége. Ha egy igazságos és emberhez méltó világ fölépítésében reménykedünk, akkor nem felejthetjük, hogy hiábavaló az erőlködésünk, ha nincs velünk Isten segítsége. Amint a 127. zsoltár mondja: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak.”
Egy egyesült, demokratikus és szociális Európa megvalósításának is megvannak az előfeltételei, ezeket nem maga hozza létre. Létérdekünk és egyben a mi felelősségünk is, hogy ezek az előfeltételek megmaradjanak. „Nekünk európaiaknak – mondta egy hónappal ezelőtt dr. Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter Aachenben a Nemzetközi Karlspreis átvételekor – történelmünk, tapasztalatunk és jólétünk alapján az a felelősségünk, hogy a globalizált világ számára megoldásokat kínáljunk. Megoldásokat, amelyeket a demográfiai fejlődés, a technológiai innováció és az erőforrások végessége jelentette hatalmas kihívások közepette is kontrollálni tudunk. (…) Kinek, ha nem nekünk, európaiaknak kell foglalkoznunk az olyan kérdésekkel, hogy honnan ered és hogyan biztosítható az emberi méltóság tisztelete, a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság vagy a nyitottság és a tolerancia? Honnan nyerjük az internet anonimitásának korában az értékeket és iránymutatásokat, amelyek nélkül sosem volt lehetséges az emberi rend és a szabadság? Kérdés kérdést követ, és a válaszoknál szükség van az európai tapasztalatokra a világ érdekében, de nem utolsó sorban a viszonylag egyre kevesebb európai ember jövője érdekében is.”
Igen, nekünk európaiaknak adatott meg az a lehetőség, hogy Európát a remény kontinensévé tegyük. Olyan kontinenssé, amely tudatában van saját identitásának, és hozzájárul egy igazságosabb világ felépítéséhez. Ehhez bátor és nagykorú keresztényekre van szükség, akik az evangélium üzenetét a mai kérdések közepette értelmezik, hogy az európai ház stabil és időtálló maradjon. Az egyház ehhez hozzá fog járulni.
DR. ROBERT ZOLLITSCH
érsek, freiburgi püspök
a Német Püspöki Kar elnöke
Fordította:
WILDMANN JÁNOS