Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbeszéd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben?
A keresztény felekezetek közt az elmúlt évtizedekben különféle szinten és különféle formában már olyan sokféle „párbeszéd” folyt, hogy azt a mezei hívő fel sem tudja mérni.
Számos olyan fejlemény van, amiről csak kevesen tudnak: nem azért, mert titkolná bárki, hanem azért, mert az erről tájékoztató orgánumok kevésbé elterjedtek, az egyéb források, pl. az internetes honlapok pedig nem mindig frissek, nem is szólva a csak idegen nyelven olvashatóakról. Valami repertórium-féle jó lenne, azok számára, akik nem „szakmabeliek”.
Hányan tudják Magyarországon azt, hogy kidolgozták az ökumenikus házasságkötési liturgiát, tehát annak rendjét, hogyan lehet mindkét fél számára egyházilag is elfogadott módon templomi esküvőt tartani eltérő felekezethez tartozó párok esetében? (A katolikus vonatkozásokra a szentszéki jóváhagyást maga Erdő Péter bíboros érsek úr eszközölte ki.)
Az informáltság és az információforrások problematikája mellett azt is megoldásra váró kérdésnek tartom, hogy a felekezetek közti párbeszéd folyamatába jobban kapcsolódjanak bele a hívek is. Az ökumenikus imahéten egymás templomába ellátogatunk, de vajon azon túl, hogy ilyenkor testvéri kezet nyújtunk egymásnak, mennyire vagyunk „beszélő viszonyban?” Mennyit tudunk egymás hitvallásáról, mennyit tudunk az emberi társadalom kérdéseit illető válaszokról az egyes felekezeteknél? Keveset, valljuk be!
A Budavári Evangélikus Gyülekezetben az egyik bibliaórai csoportban pár éve sorozat volt a világvallásokról és a keresztény felekezetekről. Lelkészi vezetéssel áttekintettük hitvallásuk fő motívumait, vallásgyakorlásuk rendjét, forrásértékű írásos anyagaikat. Végül a lelkészünk feltette a kérdést: most keressük meg, hogy ennek a vallásnak/felekezetnek gyakorlatából mi az, amit jó lenne a sajátunkba is átültetni? Mindig volt egy-két ilyen elem! A zsidóknál a Tóra alapos ismerete és rendszeres olvasása, a muzulmánoknál a naponként többszöri ima, stb. Érzitek, milyen remek volt ez a sorozat így?
Alapdokumentum az európai kereszténység számára a Charta Oecumenica. Azokról a kötelezettségekről szól, amelyeket az európai keresztény egyházak vállaltak az európai együttműködés és a megbékélés érdekében. Egyik fejezete az iszlámmal, a másik a judaizmussal való párbeszéd során vállalt kötelezettségeket írja le. Én úgy örülnék, ha egyszer megismerhetném, mit vallanak és mit tesznek muzulmán testvéreink a teremtettség, az élő környezet megóvása terén, hogy mit vallanak és mit tesznek zsidó testvéreink a konfliktusok kezelése terén, stb! Jó lenne több efféle „párbeszéd” alkalom mezei hívek közt, persze, némi papi segédlettel, hogy a hitbéli kérdések pontosan legyenek említve. (Tudjátok-e, hogy az iszlám fanatizmus filozófiailag a Korán helytelen értelmezésén alapul? Hányan tudják, hogy a Korán első verse a kegyelmes és irgalmas Allahról szól?) Nem azt keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami a napi élet gyakorlatában is megmutatja a hívő emberek közösségét.
Jobban kell ismernünk egymást ahhoz, hogy a párbeszéd ne maradjon végtelen, terméketlen, hanem végre öltsön konkrét, egymáshoz közelebb vivő jelleget. A marseille-i főmufti kifakadt, amikor a katolikusokkal való párbeszédet említettem neki: – Már annyi párbeszédet folytattunk, és mégsem vagyunk sehol! – Csak annyit kérdeztem tőle: folytattak-e már párbeszédet a Charta Oecumenica egyes fejezeteiről? Kiderült, hogy sem ő, sem katolikus partnerei nem ismerték a dokumentumot. (Pár nap múlva megkapták.)
A vallás az emberi kultúra része, ezért ma már az európai szervezetek a vallásközi párbeszédet is beleértik a kultúraközi párbeszédbe. Érdemes lenne megragadni az alkalmakat pl. az EU Anna Lindh Alapítványa projekt-pályázatainak keretében, vagy más EU-programok és az Európa Tanács rendezvényei keretében. A lehetőségekről magyar nyelven tájékoztatás kapható a http://www.kulturpont.hu weboldalon, angolul és franciául pedig a http://www.bibalex.org és a http://europa.eu.int weboldalon.
Elkezdeni, folytatni, tájékoztatni, tájékozódni – itt állnak előttünk a lehetőségek. Kérdés, hogy élünk-e velük, és ha igen, hogyan?
2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére. Ha igen, hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igazságokat, vagy tettekkel, életmóddal mutassa be azokat?
A misszió minden keresztény számára parancs: Jézustól való. Az évszázadok során kialakult munkamódszerek azonban a mai szekularizált világban nemigen használhatóak, és emiatt sokan zavarban is vannak, ha a téma szóba kerül. Ma sokkal nehezebb a misszió, és sokkal finomabb, kevésbé látványos módszerekkel kell élni. Egy jó, baráti beszélgetés, egy példamutató magatartás krízishelyzetben, egy jó könyv vagy film ajánlása be tudja tölteni ezt a funkciót. Kétlem, hogy a hittételeket kellene magyarázni, vagy a bibliai történeteket ismertetni, sokkal inkább arra van szükség, hogy odahajoljunk a másik emberhez, és felébresszük benne a vágyódást a jóság, az igazi szeretet iránt. Ha az megvan, a többi már megy…
Hiszem, hogy van szükség misszióra ma is, a szónak ilyen értelmében. Akkor bizonyosodunk meg róla, ha a fentebb leírt első lépés eredményét meglátjuk.
Hogy a nem-keresztény vallások missziós tevékenységére szükség van-e? Nekik maguknak kell megállapítaniuk. Az azonban tény, hogy a hit – még a tévhitek is – adnak bizonyos kultúrát az embernek. Ha mást nem, arra bírnak rá, hogy valamit elolvassanak vagy valamit megtapasztaljanak. Ezek mindenképpen gazdagítják az embert, még ha negatív tapasztalatokkal is, de gazdagítják, vagy legalábbis döntésre, a döntés megfontolására késztetnek. Gondolkodni mindig jó.
3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus, vagy csak a kölcsönös udvariaskodásig juthatunk el?
Korábban már írtam a Charta Oecumenica idevonatkozó fejezetéről. Biztos vagyok abban, hogy a Próféta népével rengeteg dologról lehet jó kis dialógust folytatni, feltéve, ha leszögezzük, hogy kíváncsiak vagyunk az ő álláspontjukra és tiszteljük vallási parancsaikat.
Ezt el is várják, joggal. Az iszlám nem egységes: vannak nyitottabb és vannak konzervatívabb közösségek, jogi iskolák. A nyitottabbakkal lehet kezdeni, és szép eredményeket lehet elérni az ő révükön a kevésbé modern gondolkodásúak körében is. Óriási türelem kell ehhez a munkához, ki kell várni, amíg megforgatják gondolataikban az újdonságokat. Mi, európaiak (illetve európai kultúrájúak) túl gyorsak vagyunk, és ennek idestova kárát is látjuk. A muzulmánok lassúsága és a modern európai ember gyorsasága közt kell megtalálni a középutat.
Sajnálatosnak és feleslegesen gerjesztett konfliktusforrásnak tartom azt, ha a muzulmánokat olyan szokásaikban próbálják korlátozni, ami senkit nem zavar. Engem nem zavar, ha valaki mellettem turbánt, fezt vagy fátylat visel – minek ebbe belekötni? (Neki van melege, nem nekem.)
Az Európa Tanács (az európai népesség számára megszövegezett) Deklarációjában, amely az eltérő kultúrák közti párbeszédről szól, a konfliktusok megelőzése érdekében, leszögezi: Európa számára minden elfogadható és tolerálandó, ami nem sérti az Európa Tanács alapelveit. Ezek az alapelvek: az egyetemes emberi jogok biztosítása, a parlamenti demok- rácia, a szabad információáramlás és a törvényesség tiszteletben tartása. Tény, hogy az iszlámnak sok szabálya nem felel meg ezeknek az elveknek – de az a muzulmán, aki Európában kíván élni, bölcsen teszi, ha ehhez alkalmazkodik. Ennek kimunkálásában tudunk segíteni, ez keresztényi kötelességünk. Shalom!
4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg fölfedezni az egyházban (fundamentalizmus, liberalizmus stb.)? Hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket?
Evangélikusként igencsak botor lennék, ha a katolikus egyház helyzetéről, belső irányzataikról bármit is mondanék. „Külsőként” azonban el kell mondani, hogy Magyarországon a katolikus egyház megkerülhetetlen közéleti tényező, ugyanakkor kínos a protestánsok számára, hogy a közvélemény, élén a sajtóval, egybemossa a különféle keresztény felekezeteket. Fura leképződése a keresztény egységtörekvéseknek!… „Az egyház így, az egyház úgy” – szól a média, és közben gyakran valótlant állít, mert ami megvan a katolikus egyházban, annak nyoma sincs sok esetben a protestánsoknál.
Fordítva azonban sokkal fontosabbnak érzem: azt, hogy az egyházi nyilvántartások szerinti mintegy másfél millió gyakorló hívő – többségében katolikusok – létezése, a társadalomban betöltött pozitív szerepe jelen legyen, jelen lehessen a köztudatban. Ehhez első sorban a katolikus testvérek tudnának hozzájárulni, főleg a médiaszereplések során. Sajnos, ebben egyik felekezetnek sincs megfelelő gyakorlata. Jobban fel kell készülni erre.
A politikai katolicizmus újjáéledése nagy kísértés, éppen a fentiekből fakadóan. Sok bölcsességre, mértéktartásra lenne szükség ahhoz, hogy ez ne bizonyuljon csapdának. Ezért mindenkor öröm számomra, ha a négy történelmi felekezet vezetői közös nyilatkozatban tudnak szólni a hívőkhöz. Ez már nem csak a közös bölcsességet, hanem az összefogás erejét is tanúsítja a szekularizált társadalom számára.
Szabó-Pap Gabriella
a Budavári Evangélikus Gyülekezet tagja