Egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferencia

Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban 

DR. ERDÉLYI LÁSZLÓ (SZERK.)

EGYHÁZÜGYI, VALLÁSSZABADSÁGI TUDOMÁNYOS KONFERENCIA

Budapest, 2011. november 21.

 

 

KONFERENCIAKÖTET

A dr. Sólyom László – az Alkotmánybíróság volt elnöke és a (de facto felszámolt) Magyar Köztársaság volt elnöke – védnöksége alatt szervezett konferencia középpontjában annak a bizánci stílusban és nyelvezettel (pl. eltérő és következetlen fogalomhasználat ugyanannak a megjelölésére: hitelvek és hitvallás, szakértők egyidejű felkérése, illetve kirendelése) megfogalmazott egyházügyi törvénynek a vizsgálata állt, amelyet a magyar Országgyűlés 2011. július 11-én fogadott el (2011. évi C. törvény). Időközben ezt a törvényt valamelyest módosították – semmit nem változtatva a lényegen –, s ezen recenzió megírásakor a 2011. évi CCVI. törvényként van(/volt?) érvényben.¹ A törvénymódosítás ellenére azonban – azt is mondhatni: sajnálatos módon (!) – a nyomtatásban megjelentetett előadások semmit nem veszítettek időszerűségükből és helytállóságukból.

A közhiedelemmel és a politikai kommunikációval ellentétben ez a törvény, amely lényegében véve intézményesíti a diszkriminációt, nem annyira a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, hanem sokkal inkább az államnak a vallási mező és az egyházak működése felett gyakorolt, igen erőteljesen felfokozott ellenőrzéséről szól. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy 1948. március 2-án Romániában megjelent egy olyan törvényrendelet (a 62. számú), amely annak idején 3 hónapot adott az egyes vallásfelekezeteknek, hogy bemutassák az új statútumaikat. Az egyházi vezetőknek a Román Népköztársaságra tett hűségeskü mellett ez volt a feltétele annak, hogy a román állam elismerje őket. A kiszabott feltételeknek 13 vallásfelekezet tett eleget. A katolikus egyház – és személy szerint Márton Áron gyulafehérvári püspök² – következetesen ragaszkodott az autonómiához, ezért az állam nem is ismerte el, de társadalmi súlya miatt arra kényszerült, hogy megtűrje. Lehet, hogy csak puszta véletlen – de mindenképpen elgondolkodtató –, hogy ez a bűvös 14-es szám (13 elismert + 1 megtűrt) köszön vissza a 2011-es magyar egyházügyi törvény(ek)ből is, amely(ek) hivatalból éppen 14 egyházat ismer(nek) el, sorol(nak) fel tételesen.³

Bevezetőjében Sólyom László világosan fogalmaz: „Ismét egy konferencia – írja –, amelyet előbb kellett volna megtartani: az egyházak jogállásáról szóló sarkalatos törvény megalkotása előtt. Egy ilyen súlyú törvény előkészítése megkövetelte volna mind a valóság föltárását, vagyis az egyházak mai helyzetének és tevékenységének elemzését, mind pedig az elvi és az alkotmányjogi alapok tisztázását, vagy legalább felelevenítését. Sőt, a jövő kibontakozó irányaira is tekintettel kellett volna lenni” (7. old.). Ezzel szemben ma Magyarországon az a helyzet, hogy a valóság senkit nem érdekel; nem az a kiindulópont. Éppen az ellenkezője az igaz: gőzerővel zajlik a valóságnak az elképzeléshez való igazítása! Az egyházügyi törvényt tehát úgy kell értelmezni, hogy az egy megvalósításra váró társadalmi, politikai, gazdasági valóság jogi kereteit szabja meg.

Erdélyi Lászlónak a konferenciát felvezető jézusi szavai jogosak: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem” (Jn 18,23). Meghallásukra azonban alig van esély. A hatalom ugyanis egy olyan elméleti koordinátarendszer szerint működik, ahol az erkölcsnek nincs köze a politikához; ebből kifolyólag az állampolgárokat sem szükséges emberszámba venni – meghallgatni/meghallani őket meg pláne.⁴

A köszöntéseket (Dr. Szécsi József, a Keresztény-Zsidó Társaság főtitkára; Szuhánszky Gábor metodista lelkész, az Aliansz Magyar Evangéliumi Szövetség főtitkára; Dr. Bóna Zoltán, a Magyarországi Ökumenikus Tanács főtitkára, aki Szászfalvi László államtitkárt helyettesítette) követően a kötet négy csoportba sorolja az elhangzott előadások megszerkesztett szövegeit.

A jogtudományi előadások keretében dr. Kukorelli István „Az Alaptörvény és az egyházakról szóló sarkalatos törvény kapcsolatá”-t elemzi (25-27. old.); dr. Schanda Balázs arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképpen lehetséges a „Vallásszabadság – törvényi keretek között?” (28-32. old.); dr. Rixer Ádám az „Állam, jog és törvény. Régi szereplők új szerepekben” (33-51. old.) kérdését feszegeti; miközben dr. Boleratzky Lóránd egyszerűen „Az új vallásügyi törvényről” (52-55. old.) szól.

A vallásszociológiai előadásokat dr. Máté-Tóth András írása vezeti be, amely „A vallásszabadság kortárs diskurzusá”-t ismerteti (59-66. old.), mintegy kitágítva, nemzetközi kontextusba helyezve a kérdést. Ezt követően Kamarás István a kutatásaira alapozva vázolja, hogy a „Különböző egyházak hívei [miképpen gondolkodnak] egymásról” (67-79. old.). A panelt dr. Török Péter írása, egy „Reflexió a magyar állam és az egyházak kapcsolatára (1990–2011)” zárja (80-92. old.).

A jogtörténeti, egyháztörténeti előadások sorozatát dr. Fazekas Csaba, „Egyházak és egyházügyi törvények Magyarországon, 1791-2011” (95-105. old.) nagy ívű történeti panorámája nyitja. Ennek egyértelmű – és egyben döbbenetes – következtetése mindenkit elgondolkodásra kellene, hogy késztessen. A történész szerint ugyanis a 2011-es törvény tulajdonképpen az 1791 előtti idők (vagyis a középkor) irányába mutat, mert több mint két évszázad óta először „a vallásszabadság szűkítésének irányába” hat. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy „a ‘történelmi’, illetve közéjük politikai döntéssel beemelt privilegizált egyházak határozottan támogatták a törvény megalkotását, sőt, szempontjaik, érdekeik döntőnek bizonyultak a törvény megalkotásának és alkalmazásának folyamatában” (104. old.).

A további két előadásban dr. Köbel Szilvia azt ismerteti, hogy miképpen történt az „Egyházak, vallásfelekezetek törvényes elismerése 1988/89-ben Magyarországon” (106-117. old.); dr. Rajki Zoltán pedig arról értekezik, hogy a múltban találni olyan előremutató kezdeményezéseket, amelyek ihletforrásként is szolgálhat(ná)nak a jelenben. A „Szabad államban – szabad egyházak. A Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége 1945. évi kiáltványának mai üzenete” (118-128. old.) c. írása azt teszi nyilvánvalóvá, hogy az egyetlen járható út az összefogás, a világosan megfogalmazott program, a kiváló vezetők és a határozott kiállás. Ehhez természetesen szükséges a kedvező politikai légkör is. Ellenben erre mindenképpen érdemes előre felkészülni, hogy akkor, abban a helyzetben, ne a tanácstalanságból fakadó improvizáció, az eseményekkel való sodródás határozza meg a történéseket.

A kötetet a teológiai előadások zárják. Dr. Szűcs Ferenc „A hatalom, keresztyén szabadság, vallásszabadság értelmezései bibliai és teológiatörténeti kontextusban” (131-136. old.) kérdést taglalja; dr. Hubai Péter azt a kérdést igyekszik megválaszolni, hogy „Van-e aktualitása a politikai theológiának?” (137-147. old.). Megítélése szerint: „A törvény egy 150 évvel ezelőtti keresztény dogmatikai tankönyv szemérmeskedő – mert Istent kihagyó – definícióját illeszti be a 6. §-ba. (…) Ezzel két probléma van: tárgyilag nem igaz, módszertanilag pedig e keresztény vallásértelmezésből próbálja majd megállapítani, hogy vajon vallás-e a nem keresztény vallás, s szükségszerűen nem ismeri azt fel” (138. old.). Dr. Szécsi József a „Jegyzetek az új vallási törvényhez” (148-152. old.) c. írásában azt a véleményét fogalmazza meg, miszerint „tragikus, hogy 2000 évvel a kereszténység indulása után, a vallás és az állam viszonya még mindig nem tisztázott” (152. old.); tegyük hozzá: Magyarországon.

A konferencia – és a kötet – mondanivalója mintegy belesűrűsödik dr. Szigeti Jenő záró írásának címébe: „Hűség Istenhez – jóakarat az emberekhez. Az Istennek elkötelezett egyház halálához vezet, ha másoknak is elkötelezi magát. Széljegyzetek egy törvény margójára” (153-180. old.). Az egyházak nevében elsősorban azt kéri a szerző a politikától, „hogy engedjenek bennünket önmagunk lenni” (180. old.). A kérés jogos, különösen akkor, ha a magyar politikai elit vallási és teológiai tanultságát/műveltségét is szem előtt tartjuk. S ezen a lesújtó kitételen az sem változtat, hogy egyes egyháziak mindent megtesznek, mindenre kaphatóak azért, hogy ebbe, a főképpen megélhetési, egyéni érvényesülési, haszonszerzési szempontokat követő és érvényesítő társadalmi csoportba bekerüljenek/bekerülhessenek. Annál is inkább, mivel ezek az egyháziak rövid időn belül elveszítik erkölcsi tartásukat (amennyiben egyáltalán rendelkeztek ilyennel), intellektuálisan és spirituálisan pedig óhatatlanul kiégnek.

Ennek fényében elmondható, hogy az egyházügyi törvény, valamint a vallásfelekezetek egyházként való elismerése körül kibontakozó jogi és társadalmi mizéria (mondhatni káosz) nagyszerűen tükrözi azt a valós helyzetet, hogy ma Magyarországon – lényegében véve minden téren/területen – ugyan ideológiai köntösbe bújtatott, a valóságban azonban összefonódott személyes/csoportos materiális érdekek kíméletlen harca folyik. Ebből a vallási mező csak akkor maradhatott volna ki, ha az elismert egyházak legalább halkan megpróbálnak felszólalni a diszkrimináció ellen⁵; illetve ha a „kirekesztett” egyházak egységesen fellépve nem mennek bele az egyházzá való nyilvánítás mindenképpen megalázó procedúrájába. Ezzel a helyzettel a politikai hatalom nem tudott volna mit kezdeni – ugyanúgy, ahogy a kommunista Románia sem tudott mit kezdeni a katolikus egyház (és személy szerint Márton Áron) következetes kitartásával. Természetesen voltak bebörtönzések, üldözések, mártírok, de a katolikus egyházat valójában nem sikerült megtörni – és a hatalom meghátrálásra kényszerült. Az 1949 júniusában letartóztatott és 1951. augusztus 7-én elítélt Márton püspököt 1955-ben kénytelen volt szabadlábra helyezni, mert a hívek és a papság kitartottak mellette.

Teljesen világos, hogy a mai magyar politikai hatalom számára az 1950-es éveket idéző út egyszerűen járhatatlan. A hivatalból kirekesztett egyházaknak/vallási közösségeknek az egyetlen ésszerű megoldás az lett volna, ha egységesen nem tesznek semmit, és kivárnak. Ehelyett mindenki a maga módján szaladt neki annak, hogy a saját maga számára megpróbálja valamiképpen kijárni az „egyházi” elismerést. Vélelmezhetően azért, mert újra működésbe léptek a Kádár-korban beidegződött reflexek (kis lépések reménye, modus vivendi remélt megtalálása).

Összességében véve a magyar vallási mező a jelen helyzetből valószínűleg nem fog tudni jól kijönni. A legnagyobb vesztesek azonban mindenképpen a „történelmi” keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus) lesznek, amelyeknek egyes tagjai aktívan részt vesznek a mostani politikai rendszer kiépítésében és működtetésében. Ezek az egyházak pillanatnyilag fel sem mérik azokat a mérhetetlen társadalmi károkat, amelyeket majd kénytelenek lesznek elszenvedni. Pedig a mostani hatalomban való osztozkodásnak nagyon kemény böjtje lesz: erkölcsileg lenullázódnak, hitelük a semmivel válik egyenértékűvé. Minden esélyük megvan arra, hogy mentálisan és társadalmilag elinduljanak a szociológiai értelemben vett „szektásodás” felé.⁶ A következő konferenciának tehát mindenképpen az lehetne (az kellene, hogy legyen) a központi témája, hogy a romokon miképpen épüljön fel a megvalósítandó demokratikus polgári magyar társadalomban egy toleráns és a pluralitással számolni tudó, azt tiszteletben tartó vallási mező, ahol ténylegesen érvényesül(het majd) a vallás- és lelkiismereti szabadság.

„Úton lévők, mi, / megértjük-é még idejében, / hogy életünkből az marad meg, / amit másokért tettünk?!” (Füle Lajos, Valakiért; 178. old.) – amit másokkal tettünk!

Amennyiben a privilegizált egyházak/egyháziak ezekkel a kérdésekkel érdemben nem is foglalkoznak, az annak a kézzelfogható bizonyítéka, hogy valójában nem is hisznek Istenben. Az ő hitvallásuk kizárólag a földi javakról és a hatalomról szól! Ez is megérne egy konferenciát!

„Boldog Élet” Alapítvány, Budapest, 2011

 

JAKAB ATTILA