Megjelent az Egyházfórum 2008/3. számában
Káprázatos napsütés, pálmafák, a megrekkent levegő tikkadt hangulata, kicsit visszafogott lelkületűnek tűnő emberek a széles utakon. Közép-Kalifornia egyik kisvárosában, Reding-ben vagyunk, autóval háromórányira az Óceántól. A közelben vasérctől vörös sziklás hegyek. Egy óra autóúttal tovább Északra emelkedik a Mount Shasta, az amerikai indiánok szent hegye, ahová sokan zarándokolnak, fehér és vörös bőrszínűek, spirituális értékek befogadására.
Mi, két európai és egy fiatal bennszülött anya karonülő kisfiával, egy katolikus plébánia keresésére indulunk, hogy ott kikérdezzük a plébánost a lelkipásztori gyakorlatáról. Telefonon bejelentkeztünk, és most hosszasan keressük a város véget érni nem akaró széles utjain a hozzá tartozó templomot. Templomokat, imaházakat gyakran látunk útközben, de ezek nem katolikus egyházközségekhez tartoznak, hanem a sok evangelikál és más karizmatikus keresztény gyülekezet egyikéi-másikái. Mert Kaliforniában ugyan a katolikusok alkotják a legnagyobb egyházi közösséget, mégis elenyésző kisebbségben vannak a sok apró keresztény felekezet között, amelyek Reding erkölcsi, társadalmi és politikai arculatát szigorú hagyományaikkal határozzák meg.
Néhány „kör” után felismerjük a katolikus egyházközség XX. századi egyszerű épületeit, a tornyos templommal és a laposan húzódó munkaépületekkel. Kíváncsiak vagyunk, milyen tevékenység rejtőzik bennük. Egy tágas irodába lépünk. Sok, korszerűen felszerelt íróasztalnál ül a plébános számos adminisztratív munkatársa. Csendben dolgoznak; barátságosan néznek ránk. Kérnek, hogy várjunk, a plébános úr nemsokára fogad. Pár perc múlva jön is, egy láthatóan mexikói származású, jó megjelenésű, élénk szemű fiatalember, akivel a jelenlévő, nála idősebb és fehérbőrű munkatársai nagy tisztelettel bánnak. Úgy hat rám, mintha nálunk egy roma lelkipásztor tessékelne be minket. (Kaliforniában a mexikói lakosság nagy részben őshonos, de sokan közülük illegális bevándorlók a mai Mexikóból, és összességükben inkább illegális vendégmunkás státuszuk van.) Bemutatkozunk. Elmondjuk, hogy személyes érdeklődésből a magyar közönség számára gyűjtünk tapasztalatokat a katolikus életről Kaliforniában. Különösen érdekel a katolikus egyházközség viszonya a számos többi keresztény gyülekezettel és az ökumenikus élet; no meg a katolikus közösség sajátosságai: a szolidaritás a társadalom szélére szorultakkal, a jövedelem nélküliekkel, a széthulló családok hátramaradottaival, a gyereküket/gyerekeiket egyedül nevelő anyákkal és apákkal, az idősekkel, a betegekkel. (Kaliforniában nincs se munkanélküli, se szociális segély, nincs általános betegbiztosítás, viszont sok a hajléktalan, mert sokan jönnek az egész évben kellemes éghajlatú vidékre, főleg az Óceán partvidékére.) A városban fönntartanak egy Katolikus Szociális Központot, amelyben tanácsadás folyik a veszélyeztetett családok és fiatalok – pl. fiatal terhes anyák – számára, illetve családokat látogatnak, hogy a lakóhelyükön oldják meg, velük együtt, az égető feladatokat: a kevés pénz beosztását, szükség esetén segélyek kérvényezését, főzést, a lakás rendben tartását, a gyerekek tanulásának segítését. És persze a kommunikációt segítő beszélgetéseket kezdeményezik és kísérik. Mindezt egy szakmailag jól képzett szociális munkás vezetésével fiatal önkéntesek végzik, fizetés nélkül, szolidaritásból és tapasztalatszerzés céljából. Egy ún. „szociális évre” kötelezik el magukat egyetemi tanulmányaik folytatása előtt.
Az egyházközség másik sajátos ajánlata a szentségek kiszolgáltatása, és azok elmélyült spirituális átélése. Nem szorítkoznak a szentségek hagyományos kiszolgáltatására, hanem segítséget próbálnak adni a szemlélődő keresztény élet korszerű és hiteles megközelítéséhez. Ez egy komolyabb program – magyarázza a plébános –, mint amit az evangelikál gyülekezetek gyakorolnak. De velük is ápolják a kapcsolatot, amennyiben azok is az egység útjára törekednek, „hogy mindnyájan egyek legyenek”. A plébános nyugodtan, világosan beszél, a II.Vatikáni Zsinat dokumentumaiból idéz – úgy érzem, egy jól felkészült, művelt teológussal van dolgunk, aki még azt is tudja, hol van Magyarország, és milyen gondokkal küszködik az a kis nép. Kérdezem, hogy milyen szerepük van a laikusoknak az egyházközség életében. „Mindenki szolgálatát, munkáját örömmel fogadjuk, ki mit tud, és milyen feladatra készült fel.”
Bennszülött kísérőm érdeklődik a politikai élethez való viszonyuk felől, hiszen köztudomású, hogy a legtöbb evangelikál gyülekezet a kormány politikáját támogatja. „Mi határozott távolságot tartunk a politikától. Mi a küszködők és elesettek mellett állunk” – jön a válasz, és az az érzésem, hogy ő már nem a feudális egyházi kategóriákban gondolkodik, és nem is a kapitalista állam-egyház-politika előnyeit kívánja élvezni. Talán azért sem, mert „hátrányos helyzetű” társadalmi miliőből jutott a lelkipásztori hivatásához. Vagy talán azért alakult így az egyházközségek arculata, mert a katolikus egyházi közösség ott nagyon szegény, ami abból is ered, hogy – szembenézve az elkövetett hibáikkal – az egyházi vagyont kártérítésre fordították. Így az Egyház szolidáris lett a szegényekkel, és hiteles lett a spiritualitása.
Szívélyesen búcsúzunk. Ennek az egyházközségnek a modellje talán a magyar kereszténység számára is jövőbe vezető utat mutathat.
WOLF JUDIT