Megjelent az Egyházfórum 2005/1. számában
Jóllehet bizonyos értelemben összekapcsolható, írásomban csakis a népszavazás egyik vetületével kívánok foglalkozni – éspedig azzal, amely az állítólagos „kettős állampolgárságról” szólt. Azért beszélek állítólagosságról, mert ténylegesen egy kétoldalú, szinte a személyességig menő, magyarországi bel- és pártpolitikai harcról volt szó, amelyben a határon túli magyarok játszották a végeredménytől függetlenül is előrelátható, mindenképpen vesztes és csalódott pali madár szerepét. Hiszen egy érzelmektől túlfűtött, a józan és racionális gondolkodást mondhatni teljesen nélkülöző kampányban mindenhez volt szerencsénk – a televízióban énekelő Tőkés püspököt is beleértve –, az érdemi vitát kivéve. De hogyan is lehetne ilyen jellegű vitát folytatni a közéletben, amikor az még a magyar tudományos életben sem kap igazán helyet!
Minden indulat, csalódottság és érvénytelenség ellenére én mégis sikeresnek tartom ezt a „kettős állampolgársági” népszavazást. Így, ebben a formában ugyanis a népszavazás mindenkit rákényszerített arra, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba. 2004. december 5-e után már nem igazán lehet maszatolni, sunyiskodni, jópofán képmutatóskodni.
„Mint macska a forró kását…”
1990 óta a magyar kormányok rendszeresen hangsúlyozzák a kultúr-nemzet „érdekeinek” a képviseletét. Jóllehet ez a képviselet ténylegesen mindig is megrekedt a retorika mocsarában, mégis arra ösztönözte a határon túli magyarokat, hogy tekintetüket egyre inkább Budapestre vessék. Mindenki látta és érzékelte, hogy érdemleges dolgok nem történnek, ellenben mégis mindenki várt és remélt. Egyéni szinten azonban
elindult a kivándorlás, és részben a beolvadás a többségi nemzetekbe – mely folyamatokról jó egy évtizeden keresztül szintén senki nem akart tudomást szerezni. A hosszas várakozásra való berendezkedés lassan-lassan a messianisztikus hangulat irányába tolta el a határon túli magyar
közösségek politikai közszellemét, amely valahonnan kívülről – elsősorban Budapestről és a mindenkori magyar kormánytól – várta a problémák üdvözítő és megváltó megoldásának a megérkezését. Erre azonban már csak azért sem kerülhetett sor, mert valójában minden kormánynak nyűg és kolonc a határon túli magyar kérdés; mindenekelőtt azért, mert folyamatosan arra emlékeztet, amire Magyarország már nem kíván emlékezni, csak senkiben nincs annyi bátorság, hogy ezt beismerje, és ki is mondja. Alapjában véve ez húzódik meg mind a szimbolikus, mind pedig a hallgatási politizálás mögött.Mivel érdemben és intézményes szinten senki nem akart foglalkozni a kérdéssel – hiszen a határon túli magyarok sorsa iránti érdeklődés mindig is önzet len, áldozatokat is vál lalni kész személyekhez kötődött, és soha nem annyira intézményekhez –, a nem akarás végeredménye végül is a népszavazás teremtette kényszerhelyzet lett. Ebben kétségtelenül a közép-kelet-európai térség politikai fejlődése, valamint a NATO és az Európai Unió határainak Kelet felé történő eltolódása is fontos szerepet játszott. Mivel a magyar politizálás a Hegyeshalom és Ártánd – Biharkeresztes közötti térségben zajlik, egyáltalán nem meglepő, hogy előrelátás helyett a politika nem más, mint a történések kényszere alatti improvizáció – sokszor csak szimbolikusan. Ezért is történhetett meg az, hogy az állampolgárság kér-
dése, amely tulajdonképpen a személy és az állam közötti jogviszonyt hivatott meghatározni, teljesen etnikai töltetű érzelmi kérdéssé változott. Az általános Kárpát-medencei tömeghisztériához maguk a nagy, történelmi egyházak is tevékenyen hozzájárultak. S miközben röpködtek a szólamok a nemzetegyesítésről, a történelmi igazságszolgáltatásról és az erkölcsi felelősségről, az alatt valahogy elsikkadt a két alapvető kérdés: mi az állampolgárság? Illetve napjainkban egyáltalán mi a tartalma a magyar nemzet fogalmának? Eltemetett problémák Megítélésem szerint 2004. december 5-e tanulsága elsősorban abban rejlik, hogy válaszolt a fel nem tett kérdésekre, és felszínre hozta azokat az eltemetett problémákat, amelyekről senki nem akart tudomást venni.
1) Magyarország lakosságának nem elhanyagolható része a magyar nemzetet az állampolgársággal azonosítja. Csakis ezzel magyarázhatóak azok a felmérési eredmények, amelyek szerint 1990 óta a megkérdezettek közel vagy több mint 20%-a pl. az erdélyi magyarokat nem is tekinti magyaroknak.
2) Ebből pedig egyenesen következik az, hogy a magyarországi lakos a biztonságát (munkahelyét, szociális juttatásait) érzi veszélyben forogni, amennyiben nagyobb tömeg nyerne vele egyenlő jogokat, hiszen az növelné a versenyhelyzetet, és még kiélezettebbé tenné a megélhetésért folytatott harcot. Ez tulajdonképpen része annak a társadalom szintjén érzékelhető idegengyűlöletnek, amely Európában is tapasztalható. Ne felejtsük el, hogy a nyugati államok többsége már Közép-Európa országainak az uniós csatlakozása előtt évekre bebiztosította magát, hogy ezekből az országokból az aljas, haszonleső csavargó, magasabb szociális segélyekre és jobban fizetett állásokra vágyók hordájának özönével szembe tudjon nézni. Magyarország, ezt a többek közöt t róla is kialakítot t , és felemelőnek semmiképpen sem nevezhető európai kultúrképet,
a december 5-i népszavazás alkalmával gyakorlatilag továbbvetítette a határon túli magyarokra, helyesebben szólva románokra, ukránokra stb. Ezt a képet egyébként alá is támasztotta az énekelő Tőkés püspök siralmas televíziós szereplése, amikor a határon túli magyarokat a szálláskereső szent családdal hozta összefüggésbe – ezzel mintegy mélységesen megalázva azokat, akiknek képviseletére önmagát kijelölte.
3) Magyarországon a történelmi egyházak messzemenően nem rendelkeznek azzal a társadalmi bázissal, amelyet maguknak próbálnak vindikálni. Azt hiszem, hogy ebben a tekintetben a vágyaikat igyekeznek valóságként felfogni és feltüntetni. Arról nem is beszélve, hogy mozgósítási kapacitásuk is nagyon szűk határok között mozog. A társadalom tömegei egyszerűen figyelmen kívül hagyják a felhívásokat, nem követik az utasításokat. Mindebben kétségtelenül szerepet játszik az egyre markánsabb politikai szerepvállalás is2. A magyarországi társadalom vallási polarizációja egyébként nem csak abban mutatkozik meg, hogy 200 körül mozog a bejegyzett egyházak, felekezetek és közösségek száma3, hanem abban is, hogy ezek egy része politikai pártpreferenciák szerint tagolódik. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden pártnak megvannak a maga kedveltebb felekezetei, vallási közösségei. Amennyiben ez nem változik, és még fokozottabban összemosódik a felekezeti hovatartozás és a pártpreferencia, a magyarországi társadalom polarizációja megnövekedik, még jobban elmélyülnek a törésvonalak, és gyakorlatilag nem lesz egyetlen olyan közeg sem, ahol az eltérő szemléletű emberek egyáltalán találkozhatnának, és szót válthatnának. Magyarán szólva: a politikai gettósodás után a társadalom szellemileg és spirituálisan is elgettósodik. Ilyen helyzetben nem hiszem, hogy akár egyetlen vallási közösség is képes legyen bármiféle, határokon átívelő „nemzeti” dimenziójú társadalmi szerepet betölteni.
4) A határon túli magyarok szembesültek azzal a mindenki által ismert, de soha ki nem mondott ténnyel, hogy ők közösségileg valójában sehol, senkinek nem kellenek – még Magyarországnak sem. S ezt legmarkánsabban az MTV népszavazás esti programozása fejezte ki: Lagzi Lajcsi után jött Friderikusz Sándor az infantilis Hajós Andrással, mintegy beszédesen érzékeltetve azt, hogy röhejes, komolytalan színházi kabaré az egész, ami egyáltalán nem érdemli meg, hogy vele érdemben és komolyan foglalkozzanak. Ez tehát a jelenlegi európai magyar köztelevízió színvonala.
Önmagunkba nézés
A népszavazás másik nagy tanulsága, hogy a túlhevített kedélyek lecsillapodásával a magyarság részéről – Magyarországon és a környező országokban – el kell indulnia egy józan és kimért önmagunkba nézésnek és egymásra tekintésnek, amelynek köszönhetően végre tisztába lehetne tenni az évtizedek óta felgyűlt szennyesünket. Ehhez azonban le kell építeni a különböző nemzeti mitológiákat, valóságtartalommal kell megtölteni a nagyon is felszínessé vált össznemzeti politikai szimbólumokat, és szembe kell
nézni a történelemmel. Több mint 80 esztendő alatt a valamikori magyar társadalom egyes részei sajátságosan, külön-külön és eltérő körülmé-
nyek között fejlődtek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Létezik egy szétfejlődés, amivel számolni kell. Egyházi téren ez abban nyilvánul meg, hogy míg Magyarországon a katolikus és református egyházak mindig is a hatalom függvényében fejlődtek, addig Erdélyben pl. egyfajta összefonódás történt a magyar kisebbségi társadalommal. De ugyanez tapasztalható a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Délvidéken is. A kisebbségben élő magyarságnak ugyanis nagyon sokszor és hosszú időn keresztül ahhoz, hogy egyénileg és közösségileg is önmaga maradhasson, nem volt más kapaszkodója, csak a magyarsága és a vallása – s a kettő többnyire egyet jelentett. Ehhez viszonyítva a hatalommal való összefonódás elsősorban azt eredményezi, hogy Magyarországon az egyházi intézményrendszerek többségének a társadalomra való utaltsága kisebb mértékű, mivel az mindenekelőtt politikafüggő, s ebből kifolyólag a mindenkori politikai hatalomtól függően igyekeznek helyezkedni és önmagukat meghatározni. Ami a katolikus egyházat illeti, ez az összefonódás már Szent István kora óta tart. És amikor a nemzeti mitológiákkal, illetve a történelemmel való szembenézésre utaltam, akkor azt gondolom, hogy elsősorban itt, I. István királynál kellene kezdeni. Vagyis azzal, hogy hogyan igyekezett német katonai és egyházi ideológiai segítséggel szétverni a korabeli – részben „pogány”, részben pedig a bizánci kereszténység felé hajló – magyar társadalmat annak érdekében, hogy Nagy Károly-i mintára rendi feudalizmust honosíthasson meg a királyságában. Gyakorlatilag a keresztény egyház volt az, amely szentesítette és törvényesítette a családi dinasztiaala-
pításra irányuló törekvéseit, illetve segédkezett a királyság adminisztratív megszervezésében. Az egyházi és a politikai hatalmi infrastruktúra ugyanis párhuzamosan és egymás kiegészítéseként szerveződött. S mivel a kereszténységet felülről erőltették a népre, megítélésem szerint az soha nem is vert benne mély gyökeret. Valójában nem is verhetett, hiszen a kereszténnyé alakítás együtt járt a jogfosztással és a kire-
kesztéssel; azzal a valamilyen (társadalmi, vallási, nemzeti, később pedig faji) alapú kirekesztéssel, amely azóta is része a magyar történelemnek – annak mintegy természetes velejárója. Amennyiben pedig az elmúlt ezer esztendőt végigtekintjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy szinte minden kornak megvan a maga kirekesztett kategóriája. S itt említeném a fennen és büszkén emlegetett magyar (származású) Nobel-díjasokat, akikkel kapcsolatosan alig, vagy szinte soha, nem kerül említésre, hogy a munkásságukat többnyire máshol fejtették ki. Vajon miért is mentek, vagy kellett elmenniük Magyarországról? Személy szerint még azt is megkockáztatom, hogy a hőzöngős, a kivagyiságot éltető, a mellveregetős, a felszínes szimbolikán alig túlmenő nemzeti retorika tulajdonképpen ezt a mindenkori kirekesztésre való hajlamot kendőzi és
generálja egy időben. Pál-Antal Sándor pl. így fogalmaz a második világháború észak-erdélyi magyar időszakáról: „feltüzelt nacionalizmus jellemzi a Magyarországról érkezett tisztviselők és hivatalnokok – lakossági szóhasználatban ‘az ejtőernyősök’ – nagy részének magatartását, akik közül egyesek konzervatív gondolkodásmódjukkal és gyűlölködő szellemükkel az erdélyi magyarság széles köreiben is elégedet lenséget és felháborodást váltanak ki”4. Ezek között név szerint is említésre méltónak ítéli a kőszegi származású Farkas főkapitányt, aki Csíkszeredában teljesített szolgálatot, s aki személyében egyesítette a tüntető katolicizmust és a zsidógyűlöletet. Másik figyelemre méltó időszak a Habsburg uralom korszaka, amely kifejezetten protestáns-, illetve magyarellenes – Erdélyben pl. a kettő egyre ment – politikáját szintén a katolikus egyházszervezet közreműködésével igyekezett megvalósítani. De beszélhetnénk a kiegyezés utáni Monarchiáról is, amikor pl . Erdélyben, nem egy esetben, szinte jobb volt románnak lenni , mint egyszerű magyarnak. „Végigkísérve a román társadalmi rétegek gazdasági helyzetének és megélhetési lehetőségeinek 1867-től 1918-ig tör tént alakulását – írja Bíró Sándor –, minden adat egy nagy jelentőségű igazságot bizonyít. Ez az igazság: a román nép nagy tömegeinek, a román középosztálynak és az értelmiségiek igen tekintélyes részének a kiegyezés korabeli magyar állam területén határozottan jó, sőt évtizedről évtizedre jobb helyzete volt. Megélhetési lehetőségeit, gazdasági fejlődését a magyar állam és hatóságai nem akadályozták. (…) A magyar állam annyira nem tett megkülönböztetést a román és magyar parasztság között, hogy ez utóbbinak Magyarországon nem volt olyan jó dolga, mint a románnak. A románok nemzetiségi alapon működő pénzintézeteikkel és más gazdasági szervezeteikkel – egyletek, kaszinók stb. – a gazdasági élet minden területén anyagi segítséget és fejlődési lehetőségeket biztosítottak a románok nak. És csak a románoknak. Ezenkívül a jogegyenlőség és szabadelvű rendszer alapján a román nemzetiség részére a magyar államtól is megkövetelték és megkapták a nekik járó anyagi előnyöket. A magyar parasztságnak ilyen nemzeti-faji
alapon működő pénzintézetei, gazdasági szervezetei nem voltak. A magyar paraszt csak azért, mert magyar volt, anyagi támogatást sehol nem kapott; sem az államtól, sem a magánegyesületektől. Míg a román szervezetek számon tartották a saját népük anyagi helyzetét és vegyes lakosságú helyeken a kisebbségben lévő szórványaikat sem hagyták magukra, addig a magyaroknak az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületen kívül ilyen ügyekkel foglalkozó szervük nem volt. A vegyes lakosságú vidékeken élő magyar parasztság, az értelmiség, a földbirtokosok és a székelyek magyarságuk révén semmi támogatásra nem számíthattak. Az állam és a társadalom ugyanis gazdasági téren a teljes szabadelvűség alapján állott, gazdasági sovinizmust egyik irányban sem gyakorolt. Ellenben… a románok és szászok egyaránt a gazdasági sovinizmus alapján állottak, s előbbiek a román célokat gazdasági szervezeteikkel, a magyar állam és társadalom jóakaratú hozzájárulásával hathatósan előmozdították.”5 Mindezek végeredményben arra utalnak, hogy amennyiben december 5-én túl akarunk lépni, mindenképpen szükséges, hogy a Kárpát-medencei magyarság szembenézzen azzal, hogy milyen nemzet is ő valójában.
Hogyan tovább?
Lehet, hogy Magyarország társadalma ezt kevéssé vagy egyáltalán nem érzékelte, de a határon túli magyar közösségeket Trianon óta elsősorban érzelmi szálak kötötték az anyaországhoz – hol erősebben, hol gyengébben. December 5-én ezek a szálak vagy elszakadtak, vagy nagyon meglazultak. Kétségtelen, hogy mindez fájdalom közepette történt, de szerintem ez a világ legtermészetesebb dolga. Amennyiben ugyanis egy egyén vagy közösség teljesen érzés- és érzelemmentes – akkor az már nagyon súlyos orvostudományi eset. Tény azonban az is, hogy ezek nélkül az érzelmi szálak nélkül ma már nem lenne határon túli magyar kérdés – mert a határon túl egyszerűen nem lennének számottevő magyar közösségek –; illetve Magyarország lakossága minden bizonnyal 10 millió alatt lenne, és mások lennének a demográfiai viszonyok is. Kétségtelen, hogy minden hasonlat sánt ít , én azonban mégis megpróbálkozom kettővel:
a) amennyiben az egyik házastárs szembesül a másik hűtlenségével, ott a házasságot racionálisan (pl. a gyermekek érdekeit nézve) esetleg még fenn lehet ugyan tartani, de többé soha semmi nem lesz a régi;
b) ha egy felnőtt gyermek találkozik addig ismeretlen vagy alig ismert anyjával, és szembesül azzal, hogy anyjának megvan a maga élete, amelyikben neki nincs helye, akkor lehet, hogy ez segíti őt abban, hogy érzelmileg is felnőtté váljon, s józan kapcsolatot építsen ki vele, egy olyan kapcsolatot, amely lehet, hogy nem annyira érzelemdús, de talán kiegyensúlyozottabb. Mindezek fényében azt kell mondanom, hogy december 5-e tulajdonképpen arról tanúskodik, hogy határon innen és túl a magyarok nem ismerik, vagy félreismerik egymást. Ebben a
tekintetben a népszavazás rendkívül kijózanító, hiszen rávezet arra, hogy nem a vágyakból, hanem a valóságból kell kiindulni. S a valóság az, hogy a határon túli magyaroknak most már érzelmileg is felnőtté kell válniuk. Lehet, hogy végül is ez a népszavazás kellett ahhoz, hogy végre el lehessen vágni a trianoni köldökzsinórt, hogy a határon innen és túl egyenlő felekké lehessen válni, hogy megszűnjön a határon inneni paternalizmus és a határon túli infantilizmus. Hogy végre mindent újra lehessen gondolni: múltat, jövőt, magyarságérzetet, nemzettudatot.
Manapság divat a tudás alapú társadalomról beszélni. A tudás azonban tárgyi ismereteken és a gondolkodási képességen alapszik. Talán most, a fogalmi tisztázásokon és az egymás jobb megismerését elősegítő és lehetővé tevő alapokkal kellene kezdeni egy olyan országban, ahol egy nemzetközi felmérés szerint a 16 és 65 év közötti lakosság 2/3-a funkcionális analfabéta6, s a diplomások olvasásteljesítménye – amenynyiben még egyáltalán olvasnak – a svédországi általános iskolát végzettek szintjén mozog7. Ilyen szellemi és kulturális helyzetben pedig nem is lehet elvárni, hogy a népszavazó átlag magyar állampolgár egyáltalán még csak végig is olvassa, nemhogy megértse, azt a werbőczis közjogi hagyományokhoz méltó kérdésszörnyet, amire neki felelőssége teljes tudatában kell válaszolnia. És ha már a magyar viszonyoknál tartunk, hadd érzékeltessem ezt egy, a Keresztény-Zsidó Társaságot közvetlenül is érintő példával. Hazai döntéshozó és vallási/egyházi körökben gyakorlatilag senkit nem érdekel az, a nemzetközi viszonylatban is egyedülálló és társadalmi munkában elindított Zsidó-Keresztény-Iszlám Szabadegyetem, amely az egyes vallásokat a maguk történelmi, kulturális és hitéleti vonatkozásaiban igyekszik megismertetni a hallgatókkal. Tényleges érdeklődés nincs, ellenben diplomatikusan megfogalmazott elismerő bátorítások és barátságos hátba veregetések igen.
Miért van ez így? Minden bizonnyal azért, mert a Keresztény-Zsidó Társaság nem épült be egyetlen politikai pártba és döntéshozó szervbe sem, nem lehet szavazati szempontból tőkésíteni, nem vonul közterekre, hogy vallási szimbólumokkal hívja fel magára a figyelmet, és nem szervez
divat szerinti tüntetéseket sem, ahol történetesen épp azok szenvedésén és tragédiáján lehet jópofán viccelődni, akikért éppenséggel tüntetünk. Mindezeket tehát a Társaság nem csinálja, ellenben igyekszik olyan tevékenységet kifejteni, amely egymás jobb megismerése, megértése és elfogadása révén valamiképpen közelebb hozhatja egymáshoz az embereket. De mit is jelentenek tulajdonképpen azok az alapok, amelyekről fentebb szóltam?
1) Elsősorban jelentik azt a fogalmi tisztázást, amely segíthet a magyarság gyűjtőfogalmának a tisztázásában. Ennek egyrészt azt a magyar állampolgársággal kapcsolatos jogi vetületét kellene tisztázni, amely a Magyarország területén élő politikai közösségre vonatkozik – és amely nem foglalja magába a határon kívül élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező magyarokat. Ez a besorolás bizonyos értelemben objektívebb (mert dokumentálható). Másrészt tisztázni kellene a magyarságnak, mint nemzetnek, a kulturális és etnikai vonatkozásait, amely átfogóbb és határokon is átívelő koncepció. Ebbe nem feltétlenül tartoznak bele a magyar állampolgársággal rendelkező, ellenben önmagukat más etnikumhoz vagy kultúrkörhöz soroló személyek vagy társadalmi csoportok. Ez a besorolás már szubjektívebb. Ezek a mielőbbi fogalmi tisztázások azért is lennének szükségesek, mert a nagyméretű népmozgások, illetve a vallási alapú egyéni és közösségi identitások előre törése és előtérbe kerülése de facto szünteti meg az európai nemzetállamok nemzeti/etnikai, kulturális alapú jellegét. Állampolgárság és tényleges hovatartozás egyre inkább nem vagy csak részben fedi egymást.
2) Másodsorban igencsak szükséges lenne a magyarságot – mind politikai, mind pedig kultúrnemzeti szinten – megismertetni önmagával és egymással. Ehhez azonban tanítani kell az embereket: nem pártpolitikára, hanem történelemre és kultúrára. Ugyanakkor pedig újra kell szövögetni az érzelmi, szellemi, lelki kapcsoaltokat is. Ebben az egyházak és vallási közösségek szerepet vállalhatnak – és vállalniuk is kellene –, de csak akkor, ha képesek spirituális értékeket közvetíteni, és nem pártpolitikai érdekeket szolgálnak. Egy kultúrnemzet léte ugyanis nem történelmi szükséglet. Amennyiben élet- és megújulásra képtelen, akkor törvényszerűen el kel l tűnnie a tör ténelem sül lyesztőjében. Egy évszázada kontraszelektált, elöregedett és besavanyodott, saját önnön kis érdekeit féltő, frusztrált vagy érzelmektől túlfűtött, múltját nem ismerő és jövőképpel nem rendelkező, szolidaritásra képtelen, pszicho-szociális esetek sokaságából összetevődő népességi konglomerátum ugyanis semmilyen tekintetben – sem politikailag, sem pedig kulturálisan – nem alkot nemzetet: s ez érvényes határon innen és határon túl.
Megítélésem szerint 2004. december 5-e alapvető tanulsága végeredményben az, hogy amennyiben a magyarság túl ostoba ahhoz, hogy a saját hibáiból okuljon, el lenben túl büszke ahhoz, hogy másoktól tanuljon és mások példáiból ihletődjön; amenynyiben a magyarság nem képes önmagát értelemmel és érzelemmel józanul meghatározni, s a helyét kollektíve megtalálni az egységesülő Európában, akkor előbb-utóbb felmorzsolódik majd a Kárpát-medence életképesebb népei közepette.
Jakab Attila
1 – A Keresztény-Zsidó Társaság 2005. január 10-i, budapesti újévi sajtótájékoztatóján „Hangfogó nélkül” címmel elhangzott
2 – Az ügynökvita kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy ebben milyen szerepet játszik a múlt kompenzálásának lélektani kényszere.
3 – Lásd Török Péter, Magyarországi vallási kalauz 2004, Budapest, 2004. előadás megszerkesztett változata
4 – Pál-Antal Sándor, A Székelyföld és városai, Marosvásárhely, 2003, 283. old.
5 – Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben, Bern, 1989, 67. old.9 2005/1
6 – Nem egy esetben ezt a mindennapi élet is igazolja.
7 – Bővebben lásd Szilágyi Gyula, Megbukott az iskola?, Budapest, 2004.