Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában
1891-ben, amikor rövid, de korszakos jelentőségű működés után, elhagyja a M. Kir. Operaház zeneigazgatói posztját, hogy a hamburgi opera karmestere legyen, Gustav Mahler már zeneszerzőként is nevet szerzett magának: Pesten mutatta be I. szimfóniáját. Most magával viszi a műve folytatásának szánt zenemű kottáját, ami a Gyászünnep (Totenfeier) címet viseli, és az I. szimfónia hősének halálával kapcsolatos gondolatait, érzéseit mondja el.
Ha valaki a cím alapján valami ünnepélyes, egyenletesen lassú ritmusú indulóra gondol, akkor alaposan téved. A tekintélyes méretű szimfonikus zenekar hatalmas indulat-hullámok formájában keresi a választ a minden emberi lélek mélyén ott élő nagy kérdésre, amely bizonyára a felnőttként később megkeresztelkedett és katolikussá lett Mahler lelkében is így fogalmazódott meg: Mi végre vagyunk a világon?
A válasz keresésének gyötrelmes útját tükrözi a muzsika. Ennek bizonyítékát láthatjuk a mű bemutatkozásakor: Hamburgba érve ugyanis az új zene egyik apostolának ismert, és a város zenekarát vezénylő, Hans von Bülow személyében atyai jó barátra talál. Neki játssza el a műve zongoraszólamát. Bülow befogja a fülét, és azt mondja: „Ha ez zene, én nem értek a zenéhez. Ehhez képest a Trisztán egy Haydn-szimfónia!” Barátai pedig emiatt kezdik őt „istenkeresőnek” nevezni.
Mahler kedvét ez nem veszi el. De a mondanivaló súlyát felmérve előírja, hogy a következő tétel előtt a hangversenyeken 5 perc szünetet tartsanak. A II. tétel vidám, népies ländler-muzsika, „a drága halott életének boldog pillanatai” – magyarázza Mahler. Ezt követően, egy korábbi dalának groteszk zenéjét felhasználva, azt a mindenki által megtapasztalható élményt akarja bemutatni, mely szerint „a világ és az élet vad kísértetjárássá kuszálódik”. A kétségbeesésre, a „naiv hit megindító hangján”, a választ a IV. tétel adja meg: „Az embersors gyötrelem – / Bár lennék már a mennybe’ fenn!” – énekli az alt-szólóval induló zene.
Itt véget is érhetne a szimfónia, de Mahler úgy érzi, hogy több mondanivalója van a nagy kérdésről. Művét egy nagyszabású kórussal akarja befejezni. Megfelelő szöveget keresve „a Bibliától kezdődően valósággal az egész világirodalmat átkutattam” – írja. A megoldást mégsem a könyvekben találja, hanem egy templomban. A virtuális gyászünnep szerzője egy valódi gyász-szertartáson vesz részt, amelyet elhunyt barátja, Bülow emlékére tartanak. Itt csendül fel a XVIII. századi hamburgi költő, Klopstock szövegére egy korál a feltámadásról. A szertartás után hazarohan, és azonnal munkához lát. Hatalmas méretűre duzzasztott zenekart tervez, melyben a megszokott hangszerek mellett tam-tamok, valódi harangok és virgácsok is helyet kapnak. Mahler kettéosztja ezt az együttest, hogy a zene a hallgatók számára mindenütt jelenvaló legyen. Készül a hatalmas tabló, amelyen a középkor óta a retteneté a főhangsúly. Ezt láthatjuk a képzőművészet halhatatlan alkotásain, s a Harag napját harsogja a gyászzenék többsége. Az ítéletre igyekvő, rémült embereket azonban a nagy sorakozó után itt az égiek kórusa várja. Klopstock alaposan átdolgozott és kibővített szövegét éneklik, s hozzájuk egy szoprán szóló társul: „Ó, higgy, szívem! nem vész itt semmi kárba, / Tiéd, tiéd lesz, amire vágytál / S ami elmúlt – tiéd a feltámadásnál! / Hidd, ó, nem születtél hiába, / Nem éltél, nem szenvedtél céltalan!”
Mahler elragadtatott víziójában nincs Végítélet. Ehelyett – ahogy írja – „boldog tudással, élettel tölt el mindnyájunkat a mindenható szeretet tündöklése”.
Mahler számára a II. szimfónia maradt, az összes szimfóniája közül, a legkedvesebb; s bár előadása hatalmas anyagi és szellemi erőfeszítést igényel, a legnagyobb karmesterek azóta is szívesen tűzik műsorukra. Elég, ha a napjainkban is kapható felvételek listájáról idézzük néhányuk nevét: Bruno Walter, Rafael Kubelik, Solti György, Leonard Bernstein, Bernard Haitink és Claudio Abbado. Tavaly korunk egyik élő karmester-óriása, a 80 éves francia Pierre Boulez készített a Deutsche Grammophon számára felvételt a Bécsi Filharmonikusok és a Wiener Singverein közreműködésével. A szimfónia Boulez-vezényelte előadásával kapcsolatban a Financial Times kritikusa írta: „Ez nem pusztán esti szórakozás volt, hanem életet megváltoztató élmény mindazok számára, akik úgy hiszik, ismerik az ő Mahlerüket.”
Winkler Lajos