Megjelent az Egyházfórum 2007/1. számában
Az Egyházfórum régebbi számában (2004/3-4) a „Munkáspasztoráció” c. cikk ismertette a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete (KIOE) történetét a kezdettől a mai helyzetig. Megtudtuk, hogy az Egyesület célja a munkásifjúság keresztény és nemzeti szellemiségű nevelése, saját soraikból kiválasztott és kiművelt vezetőkkel. A munkásifjú mozgalom létrehozásában sok szociális érzékű pap, egyetemi hallgató és más értelmiségi bábáskodott.
Hazánkban volt egy másik kezdeményezés, amikor egy keresztény gyáros akart fiatalokból keresztény szellemű, jó szakmunkásokat képezni a saját gyára számára. Ehhez mintegy felülről, a gyári szervezetbe ágyazva, anyagi lehetőséggel, munkásbarát megoldásokat alkalmazott. Ez a gyáros: ifj. Csonka János volt.
Édesapja, a Műegyetem Gépműhelyének vezetőjeként Bánki Donáttal együtt létrehozta a világ első benzinporlasztóját, amit szabadalmaztak. A Posta pályázatán Csonka János terve alapján készült el 1905-ben az első magyar kézbesítő gépkocsi (képe az 50 Ft-os levélbélyegen látható). Amikor a zseniális, tevékeny ember 73 évesen leköszönt a műegyetemi állásáról gépészmérnök fiai (János és Béla) arra kérték, hogy rendezzen be műhelyt (ma Bartók Béla úti) családi házuk alagsorában. 1925-ben megszületett „Csonka János automobiljavító és gépműhelye”. Az autójavításon és alkatrészfelújításon kívül, saját tervezésű kis benzinmotorokat gyártottak szivattyúk, majd áramfejlesztők hajtására.
Csonka János családias légkörben vezette kis műhelyét, emberséges volt a munkásokkal, igyekezett megérteni problémáikat, törődött velük. Lényegesen több bért tudott fizetni, mint a többi vasipari üzemek. Családi bérházukban 12 alkalmazott alacsonybérű szolgálati lakáshoz jutott.
A jó hírnevű kis műhely egyre bővült, végül „kinőtték”, és egy gyár építésébe kezdtek. 1939-ben az üzem részvénytársasággá alakult, és új neve „Csonka János Gépgyára Rt.” lett. A gyárépület tervét fivérük, Pál, készítette.
A tervezésnél figyelembe vették a szociális szempontokat is, vagyis mosdó- és öltöző helyiségeket, üzemi konyhát, étkezőtermet –, melynek végében kulturális célból, színpad készült –, orvosi rendelőt, a tanonciskola számára tantermet, hozzá tanműhelyt stb. építettek. A gyár a Fehérvári úton épült fel, és 1941-ben költöztek oda.
Tanoncképzés és nevelés
Az üzem növekedésével együtt járt a szakmunkások iránti igény. A szükséges utánpótlás biztosítására nagyobb számban vettek fel fiatalokat, akiket eleinte a középnagyságú gyárak tanonciskolájába járattak. Ennek a színvonala ugyan lényegesen meghaladta a Főváros által fenntartott tanonciskolákat, de számukra ez sem volt megfelelő. Megalakult a Csonka-gyári tanonciskola, melyben a gyár mérnökei tanították a szaktárgyakat. Az iskola igazgatója és kulturális vezetője dr. Huszty Mihály volt, aki magyar irodalmat tanított. Felkeltette az érdeklődést az irodalom és az olvasás iránt. Könyvecskét írt: „Kis magyar irodalomtörténet” címmel. A hittanórákat egy gimnáziumi hittanár tartotta.
A szakmunkásképzés 3 évig tartott. Az első évben a tanműhelyben tanterv alapján ismerkedtek meg a géplakatos és esztergályos mesterektől a szakmával. A második évtől a szakmai képzés a gyár különböző műhelyeiben folytatódott. Néhány hónapig irányítással dolgoztak a különböző gépeken, majd a motorszerelő üzembe kerültek. Közben megismerték a termelési technológiát, és a gyár „életét”. A képzés végén eredményes gyakorlati vizsga után segédlevelet kaptak. Ezt követően megbeszélték velük, hogy hol legyen az állandó munkahelyük.
Szívesebben vettek fel tanoncnak fiatalokat vidékről, mint Budapestről. Eleinte vidéken az akkori polgári iskolákból „toboroztak” fiúkat. Elsősorban sokgyermekes családokból válogattak, mert meggyőződésükké vált, hogy ők a szülői házból hozzák magukkal a közösségi érzést. A vidékről felvettek számára szükségessé vált szállásról gondoskodni. Létrehoztak egy internátust, melynek vezetője Urbán János lett (Jancsi bá’), aki Pesten tanoncotthont vezetett, és ismerte a munkásfiatalok világát. Jancsi bá’ akkoriban kapta meg matematikai és fizikatanári képesítését, és ezeket tanította a tanonciskolában. Cserkésztiszt is volt, ezenkívül KIOE titkár, és ilyen szellemben igyekezett nevelni a fiatalokat. Az internátus végleges helye a gyárépület legfelső emelete lett; a fiúk elnevezték „Urbáneumnak”. A különböző helyekről jött elsőéves tanoncokat összeismertetés végett kéthetes táborozásra vitték a hárshegyi Cserkészparkba. Ott a cserkészeknél szokásos élet folyt: torna, játék, tábortűz stb.
A tanoncok a nyári iskolai szünetben is dolgoztak. Kaptak fizetést és évenként szabadságot. Egyik nyáron a visszacsatolt Erdélybe tettek körutazást vonaton Jancsi bá’-val. Az útvonal: Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Békás-szoros és a Szt. Anna-tó volt.
Jancsi bá’ mint a KIOE titkára és az Internátus vezetője az ott lakó fiatalokat öntudatos vallásos munkásokká kívánta nevelni. Megismertette őket a KIOE mozgalommal és annak munkásvezetőivel. Terjesztették a KIOE havonta megjelenő újságját, a Magyar munkásifjút, melyben főleg tanoncok írtak cikkeket.
Nagy hatással volt a fiatalokra M. van der Meersch Emberhalászok c. könyve. Ez egy mostoha körülmények között élő munkásfiú önéletírása, mely vádol, elgondolkoztat és beláttatja azt a sok mulasztást, amit a munkásokkal szemben akkoriban elkövettek. Korrajz is ez a regény, de részben a belga JOC története is, melynek célja a munkásifjak (a jövendő munkásosztály) visszavezetése Istenhez. Ez volt a célja a KIOE-nek is, mely a JOC-tól függetlenül alakult.
Sokan mondták, írták, hogy az egyház elvesztette a munkásosztályt, és hogy a katolikus társadalmi tanításnak nincs számottevő hatása. A munkásmozgalmak, a szakszervezetek inkább a marxista hatás alá kerültek. Ezen kívánt változtatni a KIOE és a Csonka János-féle tanoncképzés is, hogy olyan munkásnemzedék legyen, amelyik művelt, szereti Istent, a hazáját és a szakmáját.
A hazai ifjúsági irodalom, szervezés, lelki gondozás dédelgetett kedvencei a diákok voltak. Könnyebben is kezelhetők az úrifiúk, mint a szegény családi körülmények között és rossz környezetben élő faragatlan, szabad szájú „proli”, vagy „paraszt” fiatalok. A „csonkások” közül nem mindenki lett „kioista”, nem mindenki vállalta, hogy munkásként a munkások apostola legyen. Lehetőség volt részt venni lelkigyakorlaton a jezsuiták által vezetett Manrézában. P. Raoul Plus S.J. Elmélkedések katolikus munkásifjak számára címmel lelki olvasmányt írt, amit a KIOE adott ki. Jó példát láthattak, amikor hétköznapra eső egyházi ünnepeken a gyári ebédlőben szentmisét tartottak, és Csonka Jánost látták áldozni.
Megjegyzem, hogy a nyelvhasználatban változott a munkásfiatalok megnevezése: a kezdeti inasból tanonc lett, majd ipari tanuló. A Csonka Gépgyárban röviden csak tanulóknak szólították őket. A kivételes bánásmód miatt azonban a régi szakmunkások (saját inaséveikre gondolva), némi éllel, „inas uraknak” nevezték őket.
A fiataloknak kötelezően részt kellett venniük a leventefoglalkozáson. Ennek humoros része volt, mikor az említett erdélyi úton a tanoncok leventeruhában utaztak Jancsi bá’ vezetésével, aki nem ismerte a rangjelzéseket. Amikor szembe jött vele egy katonatiszt, a fiúk súgtak, hogy tisztelegjen. A leventeképzést a gyár vezetőinek sikerült kivenni a katonaság kezéből. A leventeoktatót a gyár állományába vették, aki rendszeres fizetést kapott. A leventeoktatást a gyári nagyteremben tartották, és így a katonásdit továbbképzővé lehetett alakítani.
Nem engedték, hogy a leventéket a közelgő frontra „bevetésre” vigyék.
Szociális törekvések
A gyárban több olyan létesítmény is volt, melyeket minden alkalmazott igénybe vehetett, így a tanoncok is. Az étkezde mellett saját modern konyhát rendeztek be. Kedvezményes áron háromfogásos egységes ebédet adtak. Az ebédjegy megváltása nem volt kötelező. Aki otthonról hozott ebédet, reggel a portásnál leadta, felvitték az étkezde folyosójára, és ebédidőre felmelegítették. Gondoskodtak arról, hogy étkezés előtt kezet mossanak: az étkezde előterében melegvizes mosdók voltak szappannal, és csak az előtérből lehetett az étterembe jutni.
Díjmentes orvosi rendelést rendszeresítettek, és minden alkalmazottat megvizsgáltak, a tanoncnak jelentkezőket is. Munkaidőben is lehetett orvosi vizsgálatra menni.
Szociális osztályt állítottak fel, hogy a munkásokat ne terheljék a családi otthonnal kapcsolatos gondok. Jelentős családi pótlékot adtak, hogy a nagycsaládosok ne kerüljenek hátrányos helyzetbe. Már az első gyermek után is fizettek családi pótlékot, melynek nagysága a gyermekek számával arányosan nőtt.
Kulturális létesítmények
A gyár vezetői igyekeztek a dolgozók szakmai és általános műveltségét fokozni. A munkások részére a gyár mérnökei műszaki zsebkönyvet írtak. Akik korábban valamilyen okból nem tudták befejezni a polgári iskolát, azok tandíját kifizették. A 2000 kötetes gyári kölcsönkönyvtárban a műszaki könyveken kívül ismeretterjesztő és szépirodalmi művek is voltak. Könyvnapot is rendeztek, és kedvezményes áron lehetett könyvet vásárolni.
Ismeretterjesztő és irodalmi előadásokat rendeztek az étkezőből kialakított kultúrteremben. Neves személyek tartottak előadásokat: Cholnoky Jenő, Nyirő József, Ravasz László, Tamási Áron, Veres Péter stb.
Gyári színészgárda alakult, melynek tagjait Ónody Ákos, a Nemzeti Színház művésze, válogatta ki a dolgozók közül. Több tehetséget fedezett fel, így pl. Szabó Gyulát, a neves színészt. Énekkart és zenekart is szerveztek, melynek vezetője egy Zeneakadémiára járó munkás volt. A próbákat munkaidő után tartották, és túlóraként fizették.
A gyár vezetőiről
Az olvasók bizonyára hihetetlennek tartják ezt a gyári „munkásparadicsomot”.
Felvetődhet a kérdés: honnan ez a szociális érzék, és hogyan tudtak hozzá anyagiakat előteremteni? A Csonka testvérek az édesapjuktól megtanulták, hogy a megbecsült, jól fizetett munkás az üzem legfőbb tőkéje. Szociális módon vezették a gyárat, és ügyeltek arra, hogy a tőke szaporodása és az üzem fejlődése a dolgozók jólétével együtt növekedjen; illetve, hogy amit a tőke segítségével a munkások létrehoztak, abból ők is megkapják az illő részt. A gyár egészséges légköre és fejlődése bizonyította, hogy sikerült megtalálniuk a helyes arányt.
A Csonka Gépgyár minőségben és kiszolgálásban versenyzett a konkurenciával. Jelszavuk volt: mindig megbízható munka. Annak ellenére is kaptak rendelést, hogy áraik 20%-kal magasabbak voltak a versenytársakéhoz képest. A jó munka dicsérte mesterét. A vasiparban „Csonkáék” fizették a legmagasabb béreket. A dolgozók érezhették, hogy a gyár őértük is van, és a gyár sorsa az ő vállukon is nyugszik. Anyagilag és szakmailag rangot jelentett „Csonkáéknál” dolgozni.
A háborús feszültség miatt az Iparügyi Minsztérium a gyárat a hadiüzemek közé sorolta, és lőszer-alkatrész készítésre kötelezte. Később helyette védelmi célokra kismotorokat gyártottak, és erre is megkapták a dolgozók a mentességet a frontszolgálat alól; így sok ember életét mentették meg.
A háború végén nem engedtek egyetlen gépet se Nyugatra szállítani. Budapest ostroma során a gyárban nem volt lényeges károsodás, és lassan megindult a traktor-felújítás, élelmiszer és tüzelő ellenében, amivel a dolgozókat látták el. Felkészültek a háború utáni időre egy új termék tervezésével: a benzinmotoros kapálógéppel. A gyári létszám 1944 végén 1050 fő volt.
Kereszttűzben
A közhangulatot kezdték előkészíteni a sajtóban az államosításra, és ezért valótlanságokat írtak. Hamis riport jelent meg egy újságban, aminek alapján ifj. Csonka Jánost a Népügyészség beidézte. Eljárást akartak indítani ellene „népellenes magatartás és izgatás vádjával”. Szerencséjére igazolni tudta, hogy az állítólag vele készített riport idején vidéken tárgyalt. Erre az újságírónő a vádját tévedésnek minősítette, és beismerte, hogy nem is találkozott Csonka Jánossal. De más módon is próbálkoztak: nyilvánvaló lett, hogy a kormány csődbe akarja juttatni a gyárat. Nem fizették ki a jóvátételi munkákért járó nagy összeget, feltehetően azért, hogy az alkalmazottakat ne tudják fizetni. De kölcsön felvételével elhárították ezt a veszélyt.
Az általuk tervezett kapálógép a stockholmi magyar kiállításon sikeresnek bizonyult, és rendeléssel tértek haza. Másnap közölték a Csonka testvérekkel, hogy azonnal hagyják el a gyárat, mert államosították. A kapunál a portás kérte Csonka Bélától: mutassa meg az aktatáskáját, hogy megnézze, mit visz ki a volt tulajdonos. Megtudták, hogy koncepciós perbe akarják keverni őket, és letartóztatásuk minden percben várható. Azonnal kellett határozni: 1948 áprilisában ifj. Csonka János és Béla, Mária húgukkal külföldre mentek. Nem volt arra idő, hogy a családtagokat is magukkal vigyék. Röviddel ezután a rendőrség kereste őket. A családtagokat később „kitelepítették”, s csak nemzetközi nyomásra engedélyezték külföldre távozásukat – 11 év múlva. Ifj. Csonka János 1981-ben, 84 éves korában, Béla öccse pedig 1990-ben, 90 évesen hunyt el Buffalóban (USA). Életük végéig aktívan foglalkoztak motor kísérletekkel.
A Csonka testvéreknek csak hét év adatott (1941-től az 1948. évi államosításig) arra, hogy „szociális tőkésként” keresztény szellemben megvalósítsák elgondolásaikat. A munkások művelődését és anyagi jólétét növelő további intézkedéseket terveztek, pl. miként lehetne a munkásokat a gyár részvényeseivé tenni. Mindezeket a „nagypolitika” megakadályozta. Megállapítható azonban, hogy a kezdő lépéseket hazánkban a Csonka testvérek tették. A nagyszerű testvérpár megérdemli, hogy ne menjen feledésbe áldozatos munkájuk. Különösen azután nőtt nagyra alakjuk, amikor a „pártállami proletárdiktatúra” idején a különbséget megtapasztaltuk. Akkor kiderült, hogy ki törődik valóban a munkásokkal, és ki használja fel őket a hatalmuk érdekében. Ehhez a cikkhez személyes emlékeim mellett alapul szolgált ifj. Csonka János és Csonka Béla A Csonka Gépgyár Önéletrajza c. kiadványa is.
A negyvenéves ateista, marxista uralom harcolt a vallásos világnézet ellen, és féltékenyen őrködött azon, hogy a munkásfiatalokat, a jövő nemzedéket (akár hatalmi eszközökkel is) távol tartsa a kereszténységtől.
Piarista Szakmunkásképző Iskola és Kollégium
A „rendszerváltozás” után a piarista szerzetesrend nyitott a munkásfiatalok felé. Gödön létrehoztak egy Szakmunkásképző Iskolát, Kollégiummal együtt. Célul tűzték ki, hogy a fiatalok elfogadják magukat, jó kapcsolatuk legyen a környezetükkel és Istennel. Olyan mesterséget válasszanak, amiben örömük telik, és egyéni alkotásokat tesz lehetővé. Ezeket a szakmákat az iskola vezetői az építőiparban találták meg. Eddig öt mesterséget tanítottak: kőműves, kőfaragó, asztalos, ács és műlakatos, újabban a karosszérialakatosságot. Hittanórán a kereszténység megismerésével és saját problémáik megoldásával foglalkoznak. A tanulmányi idő 4 év, melynek végén, állami vizsgabizottság előtt, szakmunkásvizsgát tesznek. Sikeres vizsga esetén szakmunkás-bizonyítványt kapnak.
Az iskola vezetői kapcsolatot tartanak több olyan vállalattal, melynek jó véleménye van erről a képzésről, és a fiatal szakmunkások álláshoz juthatnak.
Nem kívánom a piarista szakmunkásképzést részletesen ismertetni, csak a létezését jelezni, és örülni, hogy a keresztény szellemiségű képzés, több évtizeddel a Csonka gépgyári után, mégis folytatódik. De még hiányoznak a mai Csonka Jánosok.
Dévai Márton