Megjelent az Egyházfórum 2005/5. számában
Mondhatjuk különböző nyelveken sustainability (angol), Nachhaltigkeit (német); ógörögül talán a Sztoa-eszmény1 fedi legjobban. Minél több ember mondja ki ezt az új, feltörekvő fogalmat – fenntarthatóság – annál többfélét gondol rajta. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Orwell Állatfarmjának2 lakói a „Ne ölj!” paranccsal. Ki volt írva a nagy táblára, hogy „Állat nem öl meg állatot”, majd később megjelent a kiegészítés: „…ok nélkül”.
Hasonlóan a fenntarthatóság a közgazdászok nyelvezetében már fenntartható fejlődéssé, fenntartható növekedéssé lényegült át, s valami olyasmit jelent, hogy növekedjünk, gazdagodjunk nagyobb válság, vagy infláció nélkül. „Fenntarthatóság – legalábbis egyelőre”.
A Bruntland-jelentés3 szerinti fenntarthatóság ennél sokkal ésszerűbb fogalom. Nulla növekedésről beszél, ahol az életszínvonal minőségi alakulását attól várhatjuk, hogy a technológiai fejlődés révén kisebb szennyezéssel, pazarlással több kényelmet tudunk biztosítani. Ennek egyes részleteit alkalmazzák is a nyugati gazdaságokban – a nulla növekedést persze azt nem –, de még így is akad benne egy logikai hiba. A fenntartható fejlődés feltételezi, hogy a Bruntland-jelentés készítésekor a világ még fenntartható állapotban volt, s így a technikai fejlődés arra szolgál, hogy növekedés nélkül is fokozza jólétünket; nem gondol arra, hogy a fenntarthatósághoz bizonyos területeken vissza kell térni, már elrontott dolgokat jóvá kell tenni.
Mi a fenntarthatóság?
Számomra a fenntarthatóság alapvetően a következőket jelenti:
1) Kevesebbet fogyasztani, mint amit a Természet adni tud. Kevesebb fát kivágni, mint amennyit ültetünk, mint amennyit az állomány vastagodik. Állítólag az erdészet szókincstárából került át a ma politikájába a fenntartható gazdálkodás. Maga a gondolat valamikor a XVII. században jelent meg az erdészeknél. Amikor Brazíliában (vagy Kanadában) kivágják az őserdőket, Indiában, Pakisztánban több vizet hoznak felszínre a kutakból, mint amennyi a területen csapadék formájában leesik, amikor a világtengerek 60 %-án már több halat próbálnak kifogni, mint amennyi az éves szaporulat, joggal csóváljuk a fejünket, hogy ez így nem lesz fenntartható. Hát miért nem tudjuk meg végre azt, hogy szénből, kőolajból, földgázból, a legtöbb ércből többet hozunk a felszínre, mint amennyi termelődik? Kőolajból például egészen konkrétan 5 milliószor többet. Ezért nem fenntartható a nyugati típusú ipar, a fűtés nagy része, az olajalapú közlekedés, a túl intenzív, kemizált mezőgazdaság. A népesség növekedésével is számolva pedig még az egyre szerényebb fűtés, megélhetés is végül a fenntarthatatlanság zónájába süllyed.
2) Több kárt tenni jóvá, mint amennyit a létünkkel és igényeinkkel okozunk, okoztunk. El kell ismernünk, hogy máris létrehoztunk olyan helyzeteket, amelyeket a Természet nem tud orvosolni, a környezetünkben vannak, és folyamatosan keletkeznek elrontott dolgok. Majd’ minden tevékenységünkkel okozunk egy kis további fenntarthatatlanságot, és alig tudunk említeni olyan foglalkozásokat, olyan ismerősünket, aki a károk helyreállításával foglalkozna. Természetes, hogy enni kell, de vajon tudunk-e kenyeret sütni szén-dioxid kibocsátás nélkül? Természetes, hogy sütünk, és hogy környezeti adósságot okozunk. De vajon több kárt teszünk-e jóvá, mint amennyit okozunk; vajon az emberek többsége foglalkozik-e hivatásszerűen azzal, hogy holnap helyrehozza azt, amit tegnap elrontottunk. Ebből a szempontból (és csak ebből a szempontból) mindegy, hogy a károkat szükségből, létszámból vagy luxus-pazarlásból okoztuk-e. Csak az a lényeg, hogy többet teszünk-e jóvá, mint amennyit okozunk. Ez esetben egyre csökkenni fog a fenntarthatatlanságunk. Ellenkező esetben pedig nőni.
3) Nem termelni több szennyeződést, mint amit a Természet fel tud dolgozni. Bár már ezzel is azt deklaráljuk, hogy a Természetnek semmi egyéb dolga nincs, mint a mi szennyezéseinket feldolgozni. Ebben a szemléletben a folyó nem más, mint hosszú szennyvíztisztító, az erdő porfogó, a völgy lerakó, a tenger szén-dioxid-szűrő. Lehet, hogy más élőlényeknek is szükségük lenne a Természet tisztítókapacitására, bár ez nem jellemző. A legtöbb növény, állat egyszerűen táplálékot állít elő egész életműködése során más állatok, növények számára. Mi, emberek azonban előállítunk olyan fajtájú anyagokat, szennyezéseket, hulladékokat, s olyan mennyiségben, amelyeket a Természet nem tud feldolgozni, tehát ezek csak halmozódnak rendesen. Ezekben az esetekben a Természet méregtelenítő képessége még le is romlik, végül megszűnik, és akkor már tényleg nincs más, mint a hulladék, meg a rendelkezésére álló tér és idő. Ezt bocsátjuk ki mi, és ezt szívjuk is mi. A megoldás a kibocsátásmentes technológia és/vagy a 100 %-ban újrahasznosított anyagok körforgása.
A fenntarthatóság eszméjének fennmaradása
És végül arra is gondolni kell, ha megvalósul a fenntarthatóság, ha az emberek ismerik ezeket az egyszerű összefüggéseket, ha akarják is a fenntarthatóságot, ha tanulják az iskolában a fenntartható életmód fogásait, akkor… és évezredek múlva is… ennek a tudatállapotnak folytonosan fenn kell maradnia – tekintetbe véve az emberi szabad akaratot, tömegmozgalmakat, forradalmakat, mint korlátozó tényezőt. A fenntarthatóság eszméjét nem elég, ha csak néhányan ismerik, ha csak kevesen, kényszerűségből élnek így. Egyre bővülő mértékben kell eljutnia a többségig; lemondások között, mégis kétkedés nélkül kell tudni követni szinte minden nap; tízezer vagy tíz vagy végtelen éves távlatokban kell tovább adódnia torzítás nélkül, hogy ne írják mellé késői utódok: „Állat nem öl meg állatot… ok nélkül”.
Ha már az ezredéves távlatoknál tartunk: nem lehetett volna a fenntarthatóságot sokkal előbb kitalálni, és akkor nekünk csak gyakorlottan folytatnunk kellene a fenntartást? Nem lehetett volna már az Ószövetségben azt mondani, hogy szaporodjatok, s eladdig sokasodjatok, míglen a Föld bétöltetik véletek, de mintha mást olvastunk volna. Csak egy magyar fordításban láttam ilyesmit: „s odutta volá néki az Paradisumut házoá és mondutta volá néki őrezni és védeni azt”4. A többi fordítás sajnos nem a fenntarthatóságról szól. Jézus is mondhatta volna: „Szedjétek össze a maradékokat, semmi ne vesszék kárba”, esetleg azt, hogy vegyünk példát a fenntarthatóságban jeleskedő élőlényekről, legyenek azok szelíd galambok, verebek, növények vagy növényevők, vagy éppen ragadozók, mint a rókák. De úgy látszik Jézus erről a kérdésről semmi konkrétat nem mondott. Pál apostol már messzebb távolodott az eszménytől, engedetlenség és kegyelem uralja az eszmevilágát; János apostol pedig a rögvest beálló apokalipszisről írt a fenntarthatóság helyett, bár azért ezer évnyi békéről is beszélt – nem úgy, mint mi.
Valamely sztoikus filozófus nem ébredhetett volna rá arra az apóriára5, hogy ha a gyorslábú Akhillesznek kettő az utóda, négy az unokája, nyolc a dédunokája és így hatványozottan sokasodik, akkor az egy főre eső terület, negyedére, nyolcadára, tizenhatodára, stb. fog csökkeni, mígnem tízezren lesznek egy gombostűfejen, mint az angyalok, és még, és még többen, és akkor vajon mi lesz a teknőssel? A rómaiak talán fenntarthatóak voltak? A Föld határaiig nem terjedt birodalmuk, de azért a Földközi-medencéből kiirtották a cédrust, és nem éreztek semmi átgondolnivalót, ha egy kis luxusért számolatlan mennyiségű bíborcsigát, fürjet vagy fajdot kellett lemészárolni. Épp csak nem voltak elég erősek ahhoz, hogy az egész Földet maguk alá temessék. Szent Ágoston sem foglalkozott a fenntarthatósággal, hanem az Isten államával, Aquinoi Szent Tamás a teológia summájával, Kant a maximájával6, hogy ha mindenki azt az elvet követné, amit te meg én, úgyis fenntartható maradjon a világ. De mi van, ha nem mindenki követi a fenntarthatóság elvét? Erre nem gondolt. Valóban lehetséges magát a fenntarthatóság elvét fenntartani hatékony és örök továbbadás nélkül. Lám, Jézus után háromszáz évvel, már ölték egymást az Istenfia és az Emberfia követői7, pedig Jézus milyen odaadóan elindította a művet. Ezer évvel később már lehetett vérrel, vízzel, vassal, tűzzel keresztelni népeket, akik egy mukkot nem érthettek a latin evangéliumból. A XVI. században búcsújegyekért álltunk sorba, hiszen a másvilági fenntarthatóság mégiscsak fontosabb, mint az, hogy mi lesz pár ezer év múlva. És eljutottunk napjainkig, amikor a csúcsok csúcsán állva, minden korábban élt ember összfogyasztásánál többet fogyasztva, a fenntarthatóságot utópiának becsmérlik, pedig valójában a fenntarthatatlanság ou-topía: nincs hely rá a Földön.
Elviselhető, de megvalósíthatatlan
Egy vallomás: „A fenntartható életet el tudom ma már képzelni, és kívánom is”. Szeretnék élni egy agyonszigetelt lakásban, melynek 60 köbméter Nap melengette vízből, és 10 q fából megvan a fűtése. Szeretnék otthon ülni, ahol nincsen 50 W-nál erélyesebb gépezetem, kicsit gyűrötten, viseltesen öltözködve. Szeretnék olyan keveset enni, mint Cedric Prakash iskoláiban az indiai gyerekek, nem vásárolni szerkentyűket, abban a tudatban, hogy mások sem vesznek, és nem is gyártanak ilyen marhaságokat. Vágyom arra, hogy magamat megtartóztatva éljek, és csak gyalog, vagy kerékpárral közlekedjek, Nap-, szél-, bioenergiával hajtott vonatokat, trolikat, villamosokat csak nagy szükség esetén vennék igénybe, lehetőleg kedvezményes jeggyel (nappal, amikor a szél is erősen fúj). Igénybe venném a vasúti fuvarozást és a kerékpáros házhozszállítást, de csak akkor, ha biztosítva látom, hogy a síneket, bicikliket újraolvasztják mind, ha elöregednek. Olyan világról álmodom, ahol vasból nem készítenek fegyvert, kőolajjal, földgázzal nem fűtenek, az urániumból nem lesz atombomba, és ahol drogok, alkohol és cigaretta nélkül is lehet ‘elviselhető’ életet élni. ”
Mégsem látom egyetlen országban sem, hogy következetesen megvalósulna. Van olyan ország, ahol nyomorúságosan keveset fogyasztanak, de a népsűrűség a Gangesz partján fenntarthatatlanul magas, és még növekszik is. Van olyan ország, ahol a világátlag szerint fogyasztanak, a Küküllő mentén, de reménytelenül isznak és drogoznak, és a szennyezés kibocsátás is a világátlag fölött van. Van olyan ország, ahol kedélyesek az emberek, megtisztították már a Temzét, de fenntarthatatlanul fogyasztanak, és ezt még gyorsabban növelik, mint a harmadik világ népességnövekedése. És van olyan ország is, ahol talán csak 20 évnyire vagyunk a fenntarthatóságtól a Duna partján, de csak akkor érezzük jól magunkat, ha a Lajtán túlra kacsingathatunk, és ha révbe ér a hajónk – úgy 10 év múlva –, akkor már 30 évnyire leszünk a fenntarthatóságtól.
Nincs egyetlen ország, egyetlen közösség, egyetlen kontraszttársadalom sem, ahol menne a dolog. Hát mégiscsak utópia lenne a fenntarthatóság? E hiánynak pedig lelki okai vannak. Az emberek egyszerűen nem tudnak úgy boldogok lenni, hogy a fenntarthatóság mind a négy pillére jelen van: a kevés fogyasztás, a fenntartható népsűrűség, a nulla növekedés és az önpusztítás mentes életmód. Valaki pedig azt súgja nekem, hogy a lelki ok egyben a legkönnyebben megváltoztatható ok is. Csak újat kell gondolni, csak el kell határozni magunkat, csak erről kell álmodni, csak el kell kezdeni.
Dőry István
1 A sztoicizmus a hellenisztikus és a római kor egyik uralkodó filozófiája. A kitioni Zénon (Kr. e. 335–263) alapította, a Kr. e. IV. században, Athénban. Nevét, az iskola színhelyéről a Tarka Csarnokról („Stoa Poikilé”) kapta. Az összes alapvető tanítást neki tulajdonítják, de a rendszert, a következő században, Khrüszipposz (Kr. e. 280–207) öntötte határozott formába, művek hosszú sorában. A Kr. e. II. és I. században Panaitiosz és Poszeidóniosz tett néhány hangsúlybeli változtatást a tanításban. A sztoicizmus legjelentősebb képviselői: Epiktétosz, Seneca és Marcus Aurelius voltak. A sztoikus tanrendszer lényege az, hogy az ember összhangban éljen a természettel és a körülötte élő emberekkel. Ehhez szükséges, hogy ne törekedjen olyanra, ami nincs hatalmában. A csarnoki bölcselet szerint a sok boldogtalanság és bizonytalanság azért van életünkben, mert olyasmire törekszünk, ami nem áll hatalmunkban. Az egészség megromolhat, a szerencse megfordulhat, a hírnév elveszhet, s mindez külső okok miatt, ezért a fizikai, vagy külsődleges „jó”, nem lehet a végső jó. Az egyetlen, ami tökéletesen tőlünk függ, az elme helyes morális beállítottsága, ami az erény lényege.
2 Georg Orwell, Állatfarm, Európa Kiadó, Budapest, 2005.
3 Bruntland, Our common future. The World Commission on Environment and Development, Oxford University Press, Oxford, 1987.
4 Az idézett szöveg a „Halotti beszéd” egyik részlete.
5 Zénón apóriája szerint, ha Akhilleusz és egy teknős versenyt futnak egymással, hiába gyorsabb a görög hős, sosem fogja utolérni a teknőst, mert mire beérné, a teknős mindig logaritmikusan egy kicsit előbb fog tartani. Az apória lényege abban áll, hogy Zénón a mozgás fázisait nem a tér-idő kontinuumnak rendeli alá, amiként azt később Arisztotelész teszi, hanem a tér-idő kontinuumot rendeli alá a mozgás fázisainak.
6 Immanuel Kant (1724–1804), német filozófus, a königsbergi egyetem magántanára. Szerinte a filozófia úgymond „kiskorúságának” csak az ész bátor önvizsgálata vethet véget: a kritikai filozófia alanya, az emberi ész, egyben annak tárgya is lesz. „A gyakorlati ész kritikája” (1788) című etikai művében Kant kifejti: a „jó” nem előre meghatározott törvény vagy eszme, hanem a szabadon választott egyéni cselekvés szabályának az ésszerűsége: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen”.
7 A Kr. u. II-III. században a modalizmus hirdetői azt tanították, hogy Krisztus megtestesülése nem reális, ugyanis az Isten Fia abszolút tökéletessége okán semmilyen anyagi testben sem valósulhat meg. Ezzel szemben az ariánusok azt vallották, hogy Krisztus tökéletessége nem lehet azonos értékű az Atyáéval, ezért nem lehet nemzettként Isten Fia, csupán az Atya legtökéletesebb teremtménye. A vitát 325-ben a Nikaiai Zsinat kísérelte meg eldönteni.