Megjelent az Egyházfórum 2005/4. számában
A vallások közti párbeszéd és a civilizációk konfliktusait hirdető „próféták” korában a szerző szokatlanul új fényben közelíti meg a „szent háború” problematikáját, amelynek összetett fogalmát főleg a kereszténység dolgozta ki. Egyrészt arra igyekszik rávilágítani, hogy „vallásos és spirituális motivációk érvényesülnek benne” (11), másrészt pedig megkísérel behatolni „azon emberek gondolkodásába és szívébe, akik hittek és még ma is hisznek a háború szentségében” (12).
„Közkeletű az a meggyőződés – írja –, mely szerint a vallás – önnön természetéből fakadóan – ellenzi (hiszen elleneznie kell) az erőszakot és a háborút. Így mindazokat, akik a vallás nevében erőszakos tetteket követnek el, vagy háborúra szólítanak, a fanatizmus, a szűklátókörűség, de semmiképp sem a vallásos világnézet irányítja. Mármost úgy tűnik, a tények mást mutatnak. Nem csupán arról van szó, hogy szinte minden vallás és kultúra elismerte és szakralizálta a háborút és a fegyverek használatát, s hogy nagyon sok esetben éppen a hit nevében hirdettek harcot, hanem az is fontos, hogy azok a személyiségek, akik a spirituális gondolkodás és a lelkiség történetének legnagyobb képviselői, mindig is egyetértettek a háború magasztos misztikus és teológiai jelentőségében.” (13)
A szerző megítélése szerint a háború egyáltalán nem másodlagos jelentőségű a (főleg monoteista jellegű) vallások történetében. Szerinte itt olyan értékrendek ütközéséről is szó van, amelyek a kizárólagosság és az egyetemesség igényével lépnek fel. Ez alól a szekularizált, modern Nyugat sem kivétel, hiszen modelljét, életideálját akár erőszakkal is megkísérli másokra rákényszeríteni. Amire mások (történetesen a radikális iszlám) természetesen erőszakkal válaszolnak. A probléma onnan adódik, hogy a „megbélyegzés kultúrája” mindig a Másikat veszi célba, s természetszerűen az általa alkalmazott erőszak a felháborító és az elítélendő. Ahhoz azonban, hogy mindezt a maga történeti összetettségében, eszmei összefüggéseiben megérthessük szükséges a mögötte rejlő lelkiség és érzékenység „tetten érése”. Dag Tessore gyakorlatilag erre tesz kísérletet – mondhatjuk sikerrel.
A könyv első része az erőszak történetét és filozófiáját a kereszténységen belül igyekszik megragadni. Az ószövetségi alapok feltárása után a háború eszmetörténetét kronologikusan követhetjük végig az Újszövetségtől egészen a II. vatikáni zsinatig és az ortodox egyház álláspontjáig. Ezt követően kerül sor ugyanannak a kérdéskörnek az iszlámban történő megvizsgálására; majd a szerző párhuzamosan elemzi a keresztes háborúk és a dzsihád misztikáját – amely párhuzamot az illető vallások természetesen tagadnak és elutasítanak. Ebben a fejezetben Tessore elsősorban „olyan vallásos dokumentumokat, költői szövegeket, harcra buzdító beszédeket” tár az olvasó elé, melyek alkalmasak arra, hogy érzékeltessék és megértessék „az Isten nevében harcba indulók ‘érzésvilágát” (146).
A könyv utolsó fejezete a háború lelkiségét igyekszik megvilágítani más kultúrákban és vallásokban. A szerző röviden tárgyalja a judaizmust, a hinduizmust, a buddhizmust, a konfucianizmust és taoizmust, valamint a majákat és aztékokat. Ezzel elsősorban azt akarja kidomborítani „hogy a harcban elszenvedett halál és emberölés nem csupán a kereszténységben és az iszlámban kapott hangsúlyosan vallásos jelentést. A fegyverviselés lelkiségének és a harc szakralizálásának effajta egyetemessége azt jelzi, hogy a háború valóságának pusztán emberi és politikai tényezővé alacsonyítása, deszakralizálása és vallásos alapon történő megtagadása csupán a mi korunk és kultúránk sajátossága” (226-227).
Aki belülről és a maga mélységeiben szeretné megismerni a háborúnak, mint egyfajta „zarándokút”-nak az eszmeiségét és motivációit annak Dag Tessore könyve hasznos útmutatóul szolgálhat.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.
Jakab Attila