Előző lapszámunkban Simonyi Béla Lehetne újra parázs! címmel reflektált a néhai Bulányi György alapította Bokor keresztény közösség 80. születésnapjára készült márciusi írásunkra. Több tekintetben az ő megállapításait vitatja most – a Bokor Képviseletének tagjaként, a választott testület többségének egyetértésével – Csizovszki Sándor. A polémiát ezzel a hozzászólással lezártnak tekintjük. Az Egyházfórum 2026/3 lapszámában megjelent írás elejét közöljük.
I. A parázs állapota kívülről és belülről
Az Egyházfórum 2026/1. számában megjelent Pál Amanda-cikk előzetes észrevételeinket részben mellőzve, de mégis elfogadható és korrekt módon mutatta be a Bokor bázisközösséget a tágabb nyilvánosság számára. Azonban a legfrissebb számban közölt, Simonyi Béla testvérbarátunk által fogalmazott válaszcikk súlyos kritikájával félrevezetheti a kedves olvasókat. Egyoldalú tematizálása válaszírásra késztetett, melyben vele szemben, „belülről” szeretném bemutatni a Bokor Közösség általa kritizált rendszerváltást követő éveit és jelen valóságát. Béla személyes véleményét tiszteletben tartva az alábbiakban gondolataimat részletesebben kifejtem.
A „Lehetne újra parázs!” címválasztással a szerző rafinált módon úgy próbálja beállítani önmagát az Egyházfórum olvasói előtt, mint aki mélyen aggódik a Bokor jövőjéért. Valójában azonban kívülről elmagyarázza – pontosabban a bent lévők felelősségévé teszi és kárörvendően a fejükre olvassa –, hogy mennyire kihűlt már ez a bizonyos parázs a mindennapokban. Írásában Simonyi Béla azt igyekszik nyilvánvalóvá és megkérdőjelezhetetlenné tenni, hogy a jelenlegi Bokor működésének – szerinte – már szinte semmi köze sincs a hajdani, jelentős társadalmi hatást és strukturális áttörést elérő régi Bokorhoz. Ezzel a radikális kijelentésével alapjaiban kérdőjelezi meg a közösségi identitás folytonosságát, valamint a jelenlegi generációk elkötelezett munkájának legitimitását.
Ha a szerző a hívásunknak és a testvéri szeretetnek eleget téve személyesen is megjelent volna a Bokor 80 jubileumi nagyközösségi rendezvényen – amelynek puszta híre végül tollragadásra és kritikára késztette –, akkor talán közelről, bentről még a parázs izzásának valódi melegét, tüzét és erejét is megérezhette volna korábbi testvérbarátai körében. Ha ott lett volna velünk, talán azt is észrevette volna a saját szemével, hogy ez az ünnepi alkalom az emlékezésen, az értékelésen és a méltó jubileumon túlmenően éppen egy jövőbe mutató, komoly társadalmi ügy zászlóbontása volt a közösségünk „Másik arcod” elnevezésű munkacsoportja részéről.
A cikkben szereplő, a múlt radikalizmusára vonatkozó történeti állítások és elemzések alapvetően helytállóak. Valóban, ezt a kisközösséget a kulturális, társadalmi és egyházi sémáktól teljesen függetlenített, tiszta evangéliumi gondolatvilág, valamint a radikális rendszerkritikusság jellemezte a kezdeteknél és a 70-es évek kibontakozó újrakezdési időszakában egyaránt. Igen, a hatni tudó só, a kovász és a tartóra állított mécses evangéliumi szimbólumai pontosan leírják azt a folyamatot, amely a pártállami időkben nem is egyszerű izzásként, sokkal inkább lobogó lángként nyilvánult meg a magyar egyházi és társadalmi valóságban. A jelenlegi Bokor működését és mindennapjait érő igaztalan, lesajnáló, negatív minősítésekkel és sommás elutasításokkal azonban nem kívánok részletesen és hosszan foglalkozni, mert a tények magukért beszélnek, és cáfolják a szerző sötét látomását.