Azon gondolatok jó része, amelyek a Ferenc pápa által elindított szinodális folyamatban megfogalmazódtak, már a II. Vatikáni Zsinaton is előkerültek. Jelen tanulmány az egyházat megújító hatvan évvel ezelőtti tanácskozás és a mai kezdeményezés kapcsolatát taglalja. Csiszár Klára pasztorálteológus írása az Egyházfórum 2025/3. számából.
Christoph Theobald „Un nouveau concile qui ne dit pas son nom?”1 című legutóbbi munkája érzékenyen és újszerűen világít rá arra a történelmi pillanatra, amelyben az egyház 2021 óta, a szinodalitás tanulásának folyamatában, napjainkban is találja magát. Theobald felismerése szerint a jelenleg zajló szinódusi folyamat valójában olyan „névtelen zsinat”, amely – bár hivatalosan nem viseli a zsinat nevet – a Lélek vezetése alatt az egyház mély megújulását szolgálja.
Ez a folyamat magában hordozza a II. Vatikáni Zsinat lelki és teológiai örökségét, ugyanakkor túl is mutat rajta: megteremti a közös út, a meghallgatás, a párbeszéd és a felelős részvétel új mintázatait az egyházi életben. Theobald gondolatai arra hívnak, hogy felfedezzük, miként születik meg – sokszor kimondatlanul is – az egyház szinodális arca a mai társadalmi és lelkipásztori kihívások között. Írásomban ebből kiindulva vizsgálom, hogy ami az egyházban a szinodalitás égisze alatt történik, mennyiben jelenti a zsinat recepcióját, és a szinodalitás napjainkban milyen módon alakítja az egyházi kultúrát.
Bevezetés
2024. október 26-át a világegyház olyan napként fogja számontartani, amely új korszakot nyitott a II. Vatikáni Zsinat recepciójában. Ezen a napon ért véget a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése, amelyen most először nem felszentelt személyek, nők és férfiak is szavazati joggal vettek részt. Ferenc pápa még aznap, közvetlenül a záródokumentum megszavazását követően úgy határozott, hogy a szöveget a rendes tanítóhivatali megnyilatkozások közé emeli. Döntését azonnal nyilvánosságra is hozta: „[…] Nem szándékozom apostoli levelet kiadni, elegendő az, amit most jóváhagytunk. A dokumentum már most is számos konkrét útmutatást tartalmaz, amelyek iránymutatásul szolgálhatnak az egyház missziójához a különböző kontinenseken és az eltérő kontextusokban. Ezért teszem azt mindenki számára azonnal elérhetővé, ezért mondtam, hogy tegyék közzé. Ily módon kívánom elismerni a lezárult szinódusi út értékét, amelyet ezzel a dokumentummal adok át Isten szent és hívő népének.”
Ezzel a döntéssel Ferenc pápa a 2021-ben megkezdett szinódusi folyamatnak és eredményeinek – ahogyan a záródokumentumban összefoglalva található – tanítóhivatali rangot, s ezáltal nemcsak elismerést, hanem normatív súlyt is biztosított; ekkleziológiai szempontból mindez új korszakot nyit a zsinat recepciójában, amelyben a péteri szolgálat eddig nem ismert módon válik nyilvánvalóvá.
De miért bír különleges jelentőséggel a püspöki szinódus (2021–2024), különösen is a II. Vatikáni Zsinat idei, hatvanadik évfordulója fényében? Amellett, hogy a szinódus mindkét ülésszakát az emberiség történetének eddigi legnagyobb konzultációs folyamata előzte meg, több olyan tényező is kiemelhető, amelyek e különleges jelentőség jobb megértését segítik. Mindennek kapcsán az első ülésszak (2023) után a következőket írtam: „Számomra felmerült a kérdés, vajon közel hatvan évvel a zsinat után egyáltalán lehetséges-e, hogy a teológia szerepét újragondoljuk egy szinodális egyházban – mégpedig úgy, hogy a teológiai reflexiók és felismerések egyetlen egyházfejlődési folyamatból se hiányozzanak. A szintézis alapján egyértelművé vált: napjainkban a II. Vatikáni Zsinat újraolvasása a világegyházi párbeszéd központi kérdésévé vált. A kérdés az, miként lehet a teológiai munkát világszerte vonzóvá tenni, oly módon, hogy az bátorítson, reményt adjon, motiváljon és támogasson.
A világegyházi tapasztalatom négy hete azt mutatta meg számomra, hogy mindez csak olyan attitűddel lehetséges, amely meghív, jó kérdéseket tesz fel, meghallgat, képes kísérni és támogatni a folyamatokat, s nem csupán a kritika szándékával közelít hozzájuk. Lehet, hogy a német nyelvterületen unalmasnak tűnik, hogy a zsinati teológia és annak következményei nem mindenhol olyan természetesek, mint nálunk, mégis szükséges lesz ezeknek az alapvető zsinati témáknak (mint például a hagyomány, a Szentírás, a tanítóhivatal és az idők jelei közötti kölcsönösség; az egyház önkritikus reflexiója; az egyház jelenléte a mai világban; a zsinat missziós és pasztorális önértelmezése; Isten népe teológiája; a communio-teológia; a szinodális elv az egyházban; a helyi közösség mint egyház; a hitigazságok hierarchiája; a közös (általános) papság; a hit személyes szabadsága; a történetkritikus teológia jelentősége; s az ige liturgiájának jelentősége) újbóli, kifejezett felvetése – hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyek ma is meghatározzák az egyházi lét hermeneutikáját.”