42 éves vagyok. Két évtizeddel ezelőtt fundamentalista, kissé fanatikus gondolkodásra hajlamos keresztényként határoztak volna meg a kortársaim, és politikai liberálisként határoztam volna meg saját magamat, ha valaki rákérdez erre. Egy évtizeddel ezelőtt gondolkodó, némileg a liberalizmusra hajlamos evangelikálként azonosítottak volna a vallásszociológusok, magamra pedig enyhén balra húzó politikai hajléktalanként tekintettem. Manapság evangelikál gyökerű progresszív keresztényként határozna meg az, akinek kedve lenne beskatulyázni, politikai nézeteimet tekintve viszont teljességgel tanácstalan vagyok.
42 éves vagyok. Két évtizeddel ezelőtt fundamentalista, kissé fanatikus gondolkodásra hajlamos keresztényként határoztak volna meg a kortársaim, és politikai liberálisként határoztam volna meg saját magamat, ha valaki rákérdez erre. Egy évtizeddel ezelőtt gondolkodó, némileg a liberalizmusra hajlamos evangelikálként azonosítottak volna a vallásszociológusok, magamra pedig enyhén balra húzó politikai hajléktalanként tekintettem. Manapság evangelikál gyökerű progresszív keresztényként határozna meg az, akinek kedve lenne beskatulyázni, politikai nézeteimet tekintve viszont teljességgel tanácstalan vagyok.
Tanácstalanságom oka az, hogy az elmúlt hetekben két fontos impulzus (mit szépítsem, sokkhatás) is ért. Az első egy háttérbeszélgetésen történt, amelyen Magyarország egyik legnagyobb, több minisztérium kommunikációját is irányító tanácsadó cégének – nem mellesleg magát evangéliumi hitű keresztényként meghatározó – tulajdonosa és vezető tanácsadója beszélt. A szakember elmondta, hogy a politika az ő szemszögéből nézve tulajdonképpen politikai kommunikáció, amely egyszerű, egymondatos üzenetek (úgynevezett pozíciók) sulykolásából, és köré épített, azt alátámasztó, végtelenségig mantrázott nyilatkozatokból áll. Mindebből az következik, hogy ha megvan a pozíció, a politikusnak alig marad mozgástere, mert nem mondhat mást, csak azt, ami az éppen aktuális egymondatos üzenetet mélyíti, mondhatni, bevési az emberek tudatába. Némi iróniával közölte, hogy mennyire egyszerű gondolkodásúak azok a kritikusok, akik butasággal és egyűgyűséggel vádolják a politikusokat, mert a miniszterek, államtitkárok és ilyen-olyan biztosok egyáltalán nem buták, pusztán a dolgok természetéből fakadóan nem mondhatnak mást, mint például azt, hogy „rezsicsökkentés‟. A tanácsadó szempontjából – tényleg csak kis túlzással – az a jobb politikus, aki 5 percen belül többször tudja hangsúlyossá tenni az adott pozíciót, vagyis többször fűzi bele a mondandójába például a rezsicsökkentés kifejezést – bármilyen újságírói kérdésre is válaszoljon.
A második impulzus (értsd: sokkhatás) a 2015. február 19-ei Magyar Narancs mérföldkőnek tekinthető G. Fodor Gábor interjújában ért. A Századvég stratégiai igazgatója, Orbán Viktor egyik legközelibb tanácsadója kijelenti, hogy a kormányzás a pillanat uralásának a művészete „szemben a baloldali elképzelésekkel, amely tervekben, kormányprogramokban gondolkodik.‟ Ezt követően kissé lenézően nyilatkozik azokról a jobboldali értelmiségiekről (is), akik komolyan vették annak idején Orbán Viktor „polgári Magyarország‟ hívószavát, merthogy az csupán egy „politikai termék‟ volt.
A fenti megállapításokat sem lenyelni, sem kiköpni nem tudom. Eszembe jut, még aktív újságíró koromból egy interjú, amit a politikai elemzőből éppen politikussá átalakuló Karácsony Gergellyel készítettem. Nagyjából öt évvel ezelőtt a mai zuglói polgármester azt mondta, azért is vált pályát, mert elképesztően idegesíti, hogy elemzőtársai közül többen úgy beszélnek a politikáról, mint ami pusztán kommunikáció, és semmi köze nincs a közjóhoz. Nem tudom, most hogyan gondolkodik erről, de a szavait megjegyeztem. Ha a politika valóban az, amiről G. Fodor és a másik tanácsadó beszél, akkor kiderülni látszik, hogy egyszerre vagyok idealista fantaszta (vö. a politika pattintott kőkorszakában élő vén trotty), aki a politikai programok ütköztetésében és aktuális érdekek helyett számára fontos értékekben hisz, valamint retrográd kőkonzervatív fundamentalista, aki komolyan veszi mindazt, amit tegnap mondott – és mondtak neki. Megnyugvást a 21. században csak az jelent, hogy Jézus „pozíciója‟ nem változik: Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. (Mt 5,6). Ami azt illeti, egyre éhesebb vagyok.
Izsák Norbert