Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában
Az egység útja az Újszövetségben és ma
Az olvasó egy kitűnő könyvet tart a kezében. A könyv az egyház egységének kérdését tárgyalja, vagyis az ökumenikus párbeszéd teológiai, biblikus és ekkleziológiai kérdéseivel foglalkozik a német nyelvterületről megszokott egzaktsággal és szakértelemmel A könyv írásos anyagának alapja az a párbeszéd, melyet a nyolcvanas évek elején a berni és fribourgi egyetemek protestáns és katolikus professzorai és hallgatói folytattak. A munkaközösségek a témát különböző szempontok szerint dolgozták fel, s e többnapos munka eredményét foglalták írásba a szerzők, akik szintén a munkacsoportok tagjai voltak.
Az egyház egységéről folytatott párbeszéd aktualitása abból a feszültségből táplálkozik, mely a részekre tagoltság és az evangélium közösségre hívó üzenete között áll fenn hosszú évszázadok óta. S a kérdés időszerűsége a nyolcvanas évektől napjainkig csak fokozódott, mivel az elméleti közeledést nem követi a gyakorlat. S ez nem csak a fennálló feszültséget fokozza, hanem veszélyezteti az egyház szavahihetőségét és tekintélyét is.
Aki a könyvet elolvassa, látni fogja, hogy a nyolcvanas évek teológiai síkon folytatott párbeszédének az eredménye, most 20 évvel később is fényévekre van a gyakorlattól. A teológusok már régóta tudják, hogy a megosztottság csak a fejekben és a gyakorlatban használt ősrégi terminológiákban létezik. A teológia és a felekezetek között folytatott párbeszédek eredményeire támaszkodva végre a gyakorlatban is az egység megvalósulásán kellene dolgozni. Ami a könyv szerzői szerint is egy folyamat és ezért feladat is.
De mit is jelent az egység, a közösség, melynek megvalósítása az egyház, illetve tagjai feladata. A munkacsoportok az Újszövetségben keresték erre a választ. Az első nehézséggel mindjárt az Újszövetség értelmezésével kapcsolatosan találkoztak. A nehézség alapját a Szentírás és a tradíció egymáshoz való viszonya adja, mely egyben a konfessziók közötti értelmezési különbséget is jelenti. „A Szentírás és a hagyomány viszonyának eltérő értelmezése sokáig az egyházak közötti áthidalhatatlannak tűnő ellentétek közé tartozott. Ezért nem csoda, hogy ez a kérdés az ökumenikus párbeszéd során különösen is nagy hangsúllyal került a figyelem homlokterébe.” (23) E kérdésben a munkacsoport az 1963-as montreáli világkonferencia eredményeire hivatkozva a tradíciót emeli ki, mint ami a keresztény élet és értékrend hordozója, melynek maga a Szentírás is része (24). S éppen ebből adódik, hogy a „Szentírásra való hivatkozás ezért önmagában nem képes kiegyenlíteni az egyház egységéről vallott különböző elképzeléseket. Sőt: az eltérő egységkoncepciók maguk is befolyásolják a Szentírás olvasatát” (26). Ezt a magában feszültséget hordozó kört a munkacsoportok azzal igyekeztek megszakítani, hogy rámutattak arra, hogy a Szentírás maga is egy mozgalmas történelem tanúja. És ez azt jelenti, mint ahogy az a könyv második fejezetében biblikus teológiai vizsgálódások alapján bebizonyosodik, hogy az egyház első korszakát éppen a viták és a konfliktusok jellemezték. Éppen ezek a viták és konfliktusok irányítják a figyelmünket arra, hogy az egység, illetve közösség, fogalmát újra értelmezzük és az ökumenikus párbeszédre vonatkozóan levonjuk a következtetéseket. „Az Újszövetség elsősorban nem egy összefüggő egységelképzelést ad elénk, hanem azt mutatja meg nekünk, hogy az első keresztyének hogyan törekedtek a Krisztussal való közösségre az értelmezések sokféleségében.” (28-29)
Az egység, a Krisztusban való közösség az Újszövetségben nem egy statikus állapot, hanem egy dinamikus folyamat, melyet újra és újra meg kell valósítani, hiszen soha nem egy végleges állapot. Az egység ebből adódóan nem uniformitást jelent, hanem a sokféleség egységét. Csak így őrizhető meg a Krisztusban való közösség személyes jellege. Az egyházak egységről alkotott felfogása azonban nemcsak hogy egymástól eltérő, hanem az újszövetségi egység-felfogással sem cseng össze. Az ökumenikus egységtörekvéseknek nemcsak az újszövetségi értelmezést kell figyelembe venniük, hanem annak kérdését is szem előtt kell tartaniuk, hogy mit jelent az egység egy olyan korban, amikor a világ egymástól távol eső részei kölcsönös vagy éppen alá-fölérendelt függőségben vannak egymással? Mit jelent a megbékélés az igazságtalanságban és elnyomásban élőknek? Mit jelent a kereszténység egysége ott, ahol az egyház(ak) szerepe a szegénységben, az elnyomásban és a kiszolgáltatottságban élőknek való segítségnyújtásban kap jelentőséget? Ezeket a kérdéseket pedig lehetetlen közvetlenül a Szentírás alapján eldönteni (vö. 34-35).
Ezzel együtt felvetődik a kérdés, hogy akkor milyen formában kell megjelennie az egységnek? Az ökumenikus párbeszéd a mindig új társadalmi kihívások közepette próbálta és próbálja megválaszolni ezt a kérdést. „Abban egyetértés van, hogy az egység Jézus Krisztusban ‘nekünk adatott’: nem nekünk kell megteremteni azt.” (38) Az egyházak feladata, hogy ez az egység meg is valósuljon, mégpedig látható formában. Ennek a látható egységnek az eucharisztikus közösségben kell megvalósulnia, s ennek az egységnek a feltétele az egyetértés, valamint az ebből fakadó megbékélés.
Ezek a szempontok, illetve gondolatok vezetik be a könyv második fejezetét, mely valójában a könyv magjának nevezhető. A munkacsoportok a biblikus teológia módszerével vizsgálták az újszövetségi iratokat kifejezetten az egység, illetve a közösség megvalósulásának sajátos szempontjából. Két részre osztják az újszövetségi iratokat. Az első részben foglalkoznak Jézus evangéliumhirdetésével és az apostoli kor irataival. Ide tartozik Máté, Márk és Lukács evangéliuma, az Apostolok Cselekedetei és Pál apostol levelei. Még az apostoli korban került sor az első nagy konfliktusra is, melynek során az egyház egysége forgott kockán. Ez pedig a zsidó- és pogánykeresztények között a törvény erejéről és érvényességéről folytatott vita. Ennek kapcsán foglalkozik a könyv az egyház és Izrael kapcsolatával, valamint Pál egyházértelmezésével. A második részben a posztapostoli kor szövegtanúi segítségével vizsgálják az egység, illetve közösség értelmezésének változásait. Ide tartoznak a pasztorális levelek, a jánosi és péter-levelek, János evangéliuma, a Jelenések könyve és néhány Pálnak tulajdonított körlevél. Ezen iratok tanúsága szerint az egységet veszélyeztető hatások kívülről jönnek. Továbbá megnő a tradíció jelentősége a közösség megőrzésében, hiszen az apostolok tekintélyére már nem lehet támaszkodni. Ennek a hagyományra koncentráló időszaknak az eredménye az újszövetségi kánon is. A hagyomány megnövekedett szerepe indította el a közösségeken belül a tisztségek differenciálódását. Ennek a folyamatnak szövegtanúi Kelemen Korintusiakhoz írt első levele és Ignác levelei. Vizsgálatuk érdekes következtetésekhez vezet.
Egy recenzió keretén belül lehetetlen visszaadni azokat a megállapításokat és levezetéseket, melyeket a munkacsoport tagjai kidolgoztak. Ezen a fejezeten érdemes Újszövetséggel a kezében annak is átrágnia magát, akinek más irányú képzettsége miatt a biblikus teológia nyelve túl aprólékosnak és ezért vontatottnak tűnik. A levezetések, megállapítások és következtetések néha a megvilágosodás erejével hatnak, hiszen a vizsgálódás a közösség megvalósulásának szempontja szerint rendezi az ismereteket.
A könyv harmadik része az egyházak (lehetséges) közösségét tárgyalja az ökumenikus mozgalomban. Az eddigi vizsgálódások eredményeként megállapítható, hogy a Bibliában kész megoldásokat nem találhatunk a problémákra, hanem ezekre az Újszövetséggel a kezünkben kell megtalálnunk a válaszokat. Az újszövetségi közösség-modell alapja pedig a folyamat. Ez azt jelenti, hogy az egység, a közösség mindig az új társadalmi körülmények között vár megvalósításra. A szerzők biblikus vizsgálódásaik eredményének fényében újra vizsgálják azokat a kérdéseket, melyek a látható formában megvalósuló közösség sarokpontjai, mint a misszió kérdése, az egyház és Izrael kapcsolata, a Szentírás értelmezése, a Hitvallás, az Úrvacsora, az intézmény és a tisztségek kérdése. Ezeket az egység gyújtópontjainak nevezik, melyek nemcsak az egység kifejezői, de a közösség megvalósítói is egyben. Ahhoz, hogy ezeken a területeken létrejöhessen a közösség, felül kellene emelkedni a történelmi válaszfalakon és az elméleti ökumenizmus útjáról végre az egység gyakorlati megvalósításának útjára kellene lépni. Ennek módját a munkacsoport tagjai a zsinati közösségben látják. „Az egyház egységét egy közös mozgalom megvalósulásaként értelmeztük, egy olyan folyamatként, amelyben a húsvét utáni gyülekezet Jézus hívását és küldetését folytatja a Lélek erejével, míg nem egy olyan közösséggé forr össze, ahol a vallási és a társadalmi korlátok és megkülönböztetések már a múltéi.” (268) Hogy ez megvalósulhasson szükség van olyan kiindulópontokra, amelyek körül a közösség kikristályosodhat, mint a keresztség, úrvacsora, hitvallás, stb. Ehhez azonban szükség van a párbeszéd, a találkozás közegére is, ahonnan ez a folyamat irányítható. Ez a hely lenne a zsinati közösség, mint az ökumenikus folyamat eszköze.
Sajnos be kell vallanunk, hogy egy ilyen zsinati közösségtől, ahol nyíltan és őszintén kellene beszélni, a szándék szintjén is nagyon messze vagyunk. Érthető tehát a szerzők keserű megállapítása: „Egy olyan egyháztól amilyet Pál megálmodott, egy olyan egyháztól, amely ezt az ‘idegen világot’ befogadja, amely nem ismer zsidó és görög – ezért fekete és fehér – közti különbségtételt (Gal 3,28), távolabb vagyunk, mint valaha. Pedig leginkább éppen ez áll ma az ökumenikus egység útjában.” (215)
A közösség Krisztusban nekünk adatott, olvashatjuk a könyvben, nekünk kell megjelenítenünk, megélnünk nemcsak a magunk, hanem a világ számára is. Ez a megélt közösség Isten országa a földön; e közösség által válik megélhetővé a megváltás. A keresztény egyházak felelőssége tehát nagy. Kérdés, vajon mikor lesznek képesek félretenni sérelmeiket és érdekeiket, hogy a Krisztusban nekünk ajándékozott közösség látható formában megvalósuljon.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.
Komáromi Marianna