Megjelent az Egyházfórum 2007/4. számában
Ez év március 28-án eltávozott az élők sorából az alighanem utolsó egyetemes műveltségű német tudós professzor: a fizikus, filozófus és békekutató Carl Friedrich von Weizsäcker, a volt német szövetségi államelnök, Richard von Weizsäcker nyolc évvel idősebb testvérbátyja.
A Szövetségi Köztársaság egyik vezető szellemi-erkölcsi tekintélye neves diplomatacsaládban látta meg a napvilágot 1912. június 28-án, Kielben. Csodagyerek hírében állt, és korán érdeklődést mutatott egyebek mellett a filozófia és a természettudományok iránt. A világra való rácsodálkozását ugyanakkor vallásos szemlélet is áthatotta, a természet egységének keresztény alapon való magyarázata egész életében szenvedélyesen foglalkoztatta. Lehetséges-e értelmes összhangot teremteni a teremtés-mítoszok és a modern természettudomány között? Lehet-e a tudós keresztény és fizikus egy személyben? A Hegyi beszéd, amellyel először kiskamaszként találkozott, saját bevallása szerint egész életében valamennyi olvasmánya közül a legmegrendítőbb hatást gyakorolta rá. Később az evangélikus felekezethez tartozó tudós elmélyült tanulmányozója lett a világvallásoknak, a keleti kultúráknak. Még gimnazista korában, 14 évesen magától Werner Heisenbergtől hallott, egy berlini taxiban, a fizika egyre növekvő jelentőségéről, amikor az saját határozatlansági elméletét ismertette a fiúnak; ezért a fizikai tanulmányok mellett döntött, de párhuzamosan asztronómiát és matematikát is tanult Berlinben, Göttingenben és Lipcsében, miközben jellemző maradt rá a tudományos kérdésekhez való filozófiai közelítésmód. Heisenbergnél doktorált 1933-ban, akinek tanítványa és személyes jóbarátja volt. A kvantum- és a magfizikában hamarosan alapvető és maradandó eredményeket ért el, az ő nevét viseli a magfizikában használatos félempirikus tömegformula, továbbá a Weizsäcker–Williams-közelítés. 1937-ben jelent meg az atommagok kötőenergiájával foglalkozó könyve, valamint a másik tudóssal párhuzamosan leírt Bethe–Weizsäcker-ciklust ismertető cikke, amely az energiának a Nap belsejében zajló keletkezését magyarázza meg. Érdeklődésére jellemző továbbá a kanti témák vizsgálata az asztronómiában, illetve a fizikai ismeretelméletben.
Amikor Otto Hahn 1938-ban felfedezte az uránhasadást, a hozzáértő kevesekkel (akkoriban világszerte mintegy száz fizikussal) együtt Weizsäcker azonnal tisztában volt e felfedezés háborús célú felhasználásának jelentőségével. Zaklatott hangulatban vitatta meg barátjával, a valláspedagógus Georg Pichttel az új fejleményt, és arra a meggyőződésre jutott, hogy az atomfegyver lehetőségével az emberiség új stádiumba jutott: feltétlenül meg kell haladni, meg kell szüntetni a háború sok évezredes intézményét, hiszen előbb vagy utóbb valaki megépíti (előbb-utóbb pedig valaki beveti) a bombát, ami a háború intézményének további fennállása mellett előbb-utóbb az emberiség pusztulásához vezet.
Az utóbbi időben ismét élénken vitatják Weizsäckernek az 1939-ben indított német atomprogramban való részvételét. Ő maga szerepét politikai naivitásával magyarázza (akkoriban úgy gondolta, hogy a hitleri rezsimmel egyébként távolságot tartó fizikusok jó, ha megszerzik a bomba építéséhez szükséges tudást, mert ezzel befolyást és nyomást gyakorolhatnak Hitlerre, azonkívül legalább addig is kutatómunkát végezhetnek). Bár teljes meggyőződése volt, hogy az akkori Németország a szükséges anyagi és technikai erőfeszítésre semmiképpen sem lett volna képes (később le is mondtak a bombáról, és csupán a reaktor építésére koncentráltak), Weizsäcker, naivitására utalva, isteni kegyelemnek tartotta, hogy végül nem sikerült kifejleszteniük a bombát, hiszen tervüknek bizonyára igen rossz vége lett volna. Amikor Németország kapitulációját követően a német atomtudósokat az angliai Farm Hallba internálták, Weizsäcker ott értesült atomfizikus társaival együtt az atombomba Hirosima és Nagaszaki elleni bevetéséről. Ekkor tudatosult benne keserű kötelessége, nevezetesen, hogy – miként azt újra és újra kifejtette – tudósként erkölcsi felelősséggel tartozik az atombomba áldozataiért, valamint a nukleáris technológia felhasználásának további sorsáért (tudósként nem szabad mindent megtennünk, amit lehetséges megtenni, megvalósítani). Bűntudatát lelkiismereti felelősségként élte meg, melyből számára a béke megőrzésének kötelessége következett. Ehhez ama remény is társult, hogy az atombomba (elrettentő hatásával) legalább segíthet a további háborúk elkerülésében. Ugyanakkor alighanem elsőként fogalmazta meg a politikai morál gyökeres megváltozásának követelményét, hiszen „Hitler megy, de a bomba marad”. Ettől kezdve igen jelentős tudósi, tanári, írói munkássága mellett a fizikus erkölcsi kötelességéből fakadó politikai intervenciók mindvégig jellemzik tevékenységét. Ezek közé tartozik a „Göttingeni tizenhatok nyilatkozata” (többek között Max Born, Otto Hahn, Werner Heisenberg részvételével), amely a Szövetségi Köztársaság atomfegyverrel való felszerelése ellen irányult. Ezt követte, hasonló céllal 1962-ben a „Tübingeni Memorandum”. Élete legboldogabb időszakaként tartotta számon azokat az esztendőket, amikor a hamburgi egyetem hívására filozófiaprofesszor lehetett.
A családi hagyományok révén is politikai elkötelezettségű tudóst két ízben jelölték szövetségi elnöknek, ő azonban, fivérével ellentétben, sohasem váltott teljesen a politikusi hivatásra.
1970 és 1980 között a bajorországi Starnbergben a külön számára létrehozott „kényelmetlen kérdésfeltevések intézetét” vezette, mely „A tudományos-technikai világ életfeltételeit kutató Max Planck Intézet” nevet viselte. Itt olyan filozófusokkal dolgozott együtt, mint például Jürgen Habermas, erőit pedig elsősorban a békekutatásra összpontosította, alaposan végiggondolva az atomkorszak problematikájának minden részletét. A sokat emlegetett és mára már szinte közkinccsé vált fogalom „Weltinnenpolitik”, „világméretű belpolitika”, az ő leleménye, és azon a belátáson alapul, hogy a kölcsönös nukleáris elrettentés pusztán technikai eszközét mielőbb valódi politikai megoldásnak, világszerte érvényes jog- és békerendszernek kell felváltania. Fenntarthatatlan ugyanis hosszú távon az a helyzet, hogy a nemzetállamok teljes szuverenitásukat, és ezzel ama jogukat is megtartsák, hogy bármikor tetszés szerint háborút indíthassanak, miközben biológiai, vagy atomfegyverek birtokában vannak. Már évtizedekkel ezelőtt felismerte annak veszélyét, hogy valamely korlátozott háború eszkalálódhat, avagy netán terroristák kezébe kerülhetnek ABC fegyverek. (Annyira komolyan vette a hidegháborús fenyegetést, hogy, nagy feltűnést keltve, saját házának kertjében atombunkert építtetett, amelyet, jóllehet, csak kamraként használt). Az elsők között mutatott rá és hirdette, hogy a világméretű ökológiai, népesedési, szociális problémák szintén csak globális jogi szabályozás keretében oldhatók meg, ami végeredményben egy világkormányzat, világállam, vagyis világköztársaság szükségességét vonja maga után. Ennek konkrétumainál azonban egyre fontosabbnak tartotta egy új ethosz létrejöttét, mely az új, aszketikusabb világkultúra megteremtésének feltétele.
Emeritálásával a starnbergi intézet bezárta kapuit (a kiszemelt utódok végül nem tudták vállalni a vezetést), ám Weizsäcker továbbra is fáradhatatlanul írta könyveit, folytatta élénk közéleti tevékenységét. Carl Friedrich von Weizsäcker gondolkodására mindig is jellemző volt, hogy a keresztény etikát politikai argumentum gyanánt is igyekezett elfogadhatóvá tenni. A nyolcvanas években olyan béke- és társadalmi mozgalmat indított, mely alapvetően a világ keresztényeire, fellépésükre, szavuknak súlyára épített. A keresztényeknek ez a fajta globális civiltársadalma, Weizsäcker reményei szerint, képes arra, hogy oly erővel hallassa szavát sürgető globális problémáink megoldása érdekében, hogy a világ és felelős vezetői egyszerűen ne engedhessék el azt a fülük mellett. Ennek érdekében adta közre 1986-ban „Az idő sürget” című felhívását, amelyben, az Egyházak Világtanácsa által 1983-ban meghirdetett zsinati folyamathoz csatlakozva, keresztény világkonferenciát kezdeményezett az igazságosságért, a békéért, valamint teremtett világunk megóvásáért. A gyűlésre 1990. március 5. és 13. között, Szöulban került sor. Előzményeként 1989-ben Bázelban tartották meg az Európai Ökumenikus Gyűlést, ahol Albánia kivételével valamennyi európai ország keresztényei képviseltették magukat (lásd Egyházfórum 8, 1989/2). Weizsäcker igen komolyan véve világproblémáink fenyegetését csakúgy, mint Hans Küng, olyan új világethoszért (Bewußtseinswandel) szállt síkra, mely hasonlóan gyökeres változásokat hoz, mint amilyeneket egykor a nagy világvallások (viszonylagos egyidejűséggel bekövetkezett) fellépése hozott magával.
Noha az idős tudós az utóbbi néhány évben súlyos betegségben szenvedett, nem szűnt meg hallatni szavát. Megrendítette a szeptember 11-i merénylet, a terrorizmus elleni küzdelem jelenlegi (nyilvánvalóan felszínes, háború formáját öltő, a bajok gyökerét nem érintő) módszereit azonban mélyen elítélte.
Carl Friedrich von Weizsäcker magánéletét is áldás kísérte. 1937 óta élt boldog házasságban svájci történész feleségével, Gundaléna Willével (1908–2000), négy gyermekük született. Számos unokájuk, dédunokájuk van. Weizsäckert 94 esztendősen, a starnbergi tó melletti otthonában érte a halál.
Weizsäcker munkásságának hazai fogadtatása is jelentős. Természettudományos eredményeiről jó képet adnak Válogatott tanulmányai (Gondolat, 1980). Bölcseleti esszéi A német titanizmus címmel jelentek meg az Európa könyvkiadónál, 1989-ben (Wahrnehmung der Neuzeit c. kötetéből válogatva). Ökológiai, béke- és politikai filozófiája nagy hatással volt Endreffy Zoltán katolikus filozófus bölcseletére, aki a német gondolkodó egyik legavatottabb hazai értelmezője és követője volt (Endreffy Zoltán, „hogy művelje és őrizze…”, Liget, 1999). A Mérleg című katolikus folyóirat is gyakran foglalkozott Carl Friedrich von Weizsäcker műveivel, recenziók és önálló cikkek formájában (bővebben például 80. születésnapja alkalmából, az 1992/2. számában).
Himfy József