Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
A názáreti Jézus elveszett tanításai
Az evangélium felfogása szerint a vallás nem egy állapot, hanem egy olyan út, amelyen az embernek önmagát folytonosan legyőzve és meghaladva mind közelebb kell kerülnie Istenhez. E könyv azoknak szól – írja a kötet prológusában a szerző –, akik szakítani kívánnak a vallásos önelégültségnek azzal az általános gyakorlatával, amely az evangéliumi tanítást az aktuális életgyakorlat szintjére igyekszik leszállítani, ahelyett, hogy az életgyakorlatot igyekezne felemelni arra a szintre, amelyen az evangélium megfogalmazódott. Ez az evangélium tulajdonképpeni „elveszettsége”, ez az Emberfiának elveszett fő tanítása, amely kristálytisztán tükröződik azokban az igeszakaszokban, amelyek „elveszettségük” folytán kikerültek az egyház látóköréből. Radikálisan megfogalmazott mondanivalójuk miatt pedig az egzegézis és prédikáció is nagyon nehezen tud velük bármit is kezdeni, ha egyáltalán szóba hozza őket. Melyek ezek az igehelyek? A szerző egy csokorra valót nyújt át belőlük az olvasónak, komoly magyarázattal látva el e szakaszokat. Vannak közöttük az evangéliumokból igen ismert mondatok – pl. „Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,6); „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24) –, de vannak olyanok is, amelyek első pillantásra nem tűnnek jelentős mondatoknak: „Ezekben a napokban történt, hogy kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” (Lk 6,12). Az evangéliumnak e mondatai olyan jelentéssel és jelentősséggel bírnak, amelyek révén szólni lehet, és szólni kell, mai szellemhiányos korunkban az imádságról, a kiejtett szó erejéről, a kereszt jelentéséről, a szegénységről, a mennyek országának jelentésköreiről, az atya és atyaság fogalmáról, hitről, értékrendről, tökéletességről és megannyi további, a keresztény életet és a keresztény életét jellemző olyan fogalomról, amelyek mintha elhalványulnának modern korunkban.
Klasszikus értelemben vett homíliák ezek, amelyek a Názáreti Jézus mondanivalójára koncentrálnak. E mondanivaló mögött azonban egy olyan világ sejlik fel, amely a ma önmagukat keresztényeknek vallók többségének egészen biztosan meghökkentő lesz. Ennek a meghökkenésnek pedig az lehet a nyilvánvaló oka, hogy napjaink vallásos emberének életvitelét tulajdonképpen nem sok minden különbözteti meg azokétól, akik magukat nem tartják vallásosnak. Ha másként is gondolkoznak – például hatalomról, tudásról, hírnévről vagy pénzről –, ellenben életvitelüket megnézve a mai keresztények többsége ugyanúgy él, mint azok, akik nem keresztények. Az ember lett önmagunk mértéke. És ezt az emberséget is megannyiszor alulmúlta már az ember – ha csak a pár éve elkezdődött 21. század történelmi eseményeit nézzük. Az ember lett önmagunk mértéke. Nem pedig Isten. Az első keresztények nevüket arról kapták, hogy krisztiánoszok voltak, vagyis Krisztus követői. Megpróbáltak hozzá hasonlóan élni, de mindenekelőtt egy olyan hierarchiát meglátni, amely a világ működését – ha tudomásunk van róla, ha nem – meghatározza. A modern ember, vagyis a korszerű (vö. modus hodiernus) ember ugyanis éppen attól modern, hogy korának megfelelően próbál a világban berendezkedni, vagyis időlegesen (ideiglenesen…). Ugyanakkor mintha örökké élne ebben az ideiglenességben, és nem kellene olyan egzisztenciális határhelyzetekkel szembesülnie (halál, elmúlás, változás), amelyekkel azonban minduntalan szembesül a média révén. Éppen ezért szinte érzéketlenné is válik e határhelyzetekre, amelyek többnyire meg is törik, alulmúlják énjét. A vallás, mint életgyakorlat, mint út ezekre készíthet fel: de nem énünk megerősítésével, hanem azzal a törekvéssel, hogy ne alulmúljuk ezt az emberséget, ezt az egót, akiknek magunkat gondoljuk, hanem folytonosan legyőzzük és meghaladjuk önmagunkat. Közelebb kerülve így Istenhez. Az Emberfia tanításának centrumában ez a radikális felszólítás áll: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Lk 9,24). E kijelentés az, amivel a mai emberi intellektus nem tud mit kezdeni, mert olyannyira ragaszkodik ahhoz, amit el kellene, hogy veszítsen Krisztusért.
Buji Ferenc ebben a könyvében szeretné elmélyíteni a Szentírás és a keresztény élet ismeretét azok számára, akik életüket szellemi feladatként fogják fel, akikben még él készség arra, hogy saját vallásgyakorlatukon is tudjanak változtatni. Ezért nem a „betű”, hanem a „lélek” szellemében és szelleméből próbálja a Názáreti Jézus tanításait magyarázni. Megtalálni azonban azt, ami elveszett kinek-kinek már saját személyes sorsfeladata lesz.
Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.
Mézes Zsolt László