Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
Az ókori Izrael történetének megírásához szinte egyedüli forrás a Biblia héber és görög szövegei. Ezekhez hozzá lehet még tenni Josephus Flavius írásait és a régészeti leletek értelmezését. Évtizedek óta tudjuk, hogy a bibliai történetet nem igazolják a régészeti ásatások. Izraelnek, mint nemzetnek, 3000 éves létezése, egy egyesült monarchiának, egy virágzó királyságnak amelynek meghatározója Jeruzsálem, a szent város , a két nagy királynak, Dávidnak és Salamonnak, a történetisége, a két nagy királyságnak (Judának délen, Izraelnek északon) a széthullása és a megosztottsága feltételezések és élénk viták témái lettek. Azelõtt ezek sokak számára egyértelmûek voltak a szent történetek alapján.
Ehhez a témához kapcsolódik egy nagy vihart kavart, provokatívnak tûnõ munka: Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman Biblia és régészet c. könyve.
Egyik méltatója így jellemzi a mûvet: „A Biblia és a régészet legmerészebb, legmélyebb szintézise az elmúlt ötven év során. Ez a határozott és provokatív vitairat újraírja Izrael történelmét és megmagyarázza, mikor, miért és hogyan írták át a Dávidtól származó királyok ugyanezt a történelmet saját politikai és ideológiai céljaik érdekében. Ez a mû a régészet elsõ lépése a bibliatörténet születése felé.”
Az állítások
Elõljáróban lássunk néhány „provokatív” állítást a könyvbõl, majd fûzzûnk hozzá megjegyzéseket.
Izrael történelmének fénykora volt Dávid királysága, akinek sikerült az északi és a déli törzseket egyetlen birodalomban egyesítenie. Fia, a békésen uralkodó Salamon, pedig felépíttette a fényes templomot, amelyet Nabukodonozor pusztított el Kr. e. 586-ban. Ezt találjuk minden könyvben, amely Izrael történetét tárgyalja.
I. Finkelstein és N. A. Silberman azt állítják, hogy Kánaán meghódítása, Dávid és Salamon egyesített monarchikus állama soha sem létezett. Szerintük egy monoteista izraeli állam igazi létrejötte csak a VII. században következett be, Jozija uralkodása idején. A Biblia megszerkesztése, összeállítása arra szolgált, hogy egy ragyogó múlttal igazolja, törvényessé tegye Júda terjeszkedését.
Mivel próbálja bizonyítani állítását, mit mond errõl a régészet? A Kr. e. X. század eseményeit nem lehet pontosan datálni, és a Biblián kívüli források évéhez kötni. I. Finkelstein ezért ezt „mitikus kornak” nevezi. Megvizsgálja Izrael királyságának IX. századi kialakulását és történetét a VIII. századig. Elemzi, hogy mi történt ebben a korszakban Júda királyságában egészen a VI. század kezdetéig. Ennek a két királyságnak a történetéhez jól hasznosíthatók a Biblia szövegeitõl független történelmi ismeretek. A Biblia szerzõinek a szándéka, néha a látszat ellenére, nem történelmi elbeszélés megírása volt, hanem teológiai szempont vezette õket. Természetes, hogy a szöveg mögött mindig van utalás a történelemre, de úgy, ahogy ezt a szerzõk látták, a saját összefüggésükben, és ahogyan azt közvetítették egy teológiai nézõpontból.
I. Finkelstein szerint minden Jozija uralkodása alatt kezdõdött. Ekkor már az északi királyság nem létezett, az asszírok visszavonultak a területrõl, és Jozija egy vallási reform érdekében kampányt tudott indítani. Ez volt az elsõ lépés a monoteizmus kimunkálása felé. Kihasználta királyi hatalmát és a „mitikus múltra”, Dávid és Salamon királyokra hivatkozva igazolta azt a szándékát, hogy újra felépíti az egyesült nagy királyságot, amely vélhetõen már létezett Dávid és Salamon idejében. Ekkor gyûltek össze Jeruzsálem papjai és írnokai, hogy összegyûjtsék a különbözõ hagyományokat, krónikákat abból a célból, hogy dicsõítsék ezeket a példaértékû uralkodókat és megmutassák, hogy az északi királyság azért pusztult el, mert bálványimádó volt, és idegen hatalmakkal tartott kapcsolatokat. Itt tûnik fel a monoteizmus, mint az izraeliták vallása, és annak a nemzeti identitásnak válik elemévé, amely „egy király, egy állam, egy fõváros, egy templom” köré kovácsolódik össze.
Ezzel nem állítja, hogy az elsõ királyok és Salamon temploma csak a VII. században kitalált mítoszok. Saul, Dávid, Salamon minden bizonnyal létezett. A közelmúltban került elõ a híres Tell Dan-i felirat, amely elõször említi Júdával kapcsolatban „Dávid házá”-t. Ebben a korban az asszírok az északi királyságot „Omri házának” nevezik, aki Szamaria alapítója volt. A Tell Dan-i felirat Dávid uralkodása után egy évszázaddal készült. Az arámi uralkodó, aki készíttette, tudta, hogy Dávid az alapítója annak a dinasztiának, amely Jeruzsálemben uralkodik. Ezen túl, Izrael és Júda királyainak kronológiáját, ahogy a Biblia közli, legnagyobb részt más szövegek is megerõsítik. Nem Dávid és Salamon valóságos létezésérõl van tehát szó, hanem monarchiájuk mibenlétérõl.
A Biblia szerkezetében legalább két, egymásnak szemmel láthatóan ellentmondó írás létezik. Az egyik, amely VII. század elõtti forrásokat hoz átírva a korabeli nyelvre, vagyis olyan elemeket használ, amelyek a VII. századra jellemzõk; a másik pedig, amelyik VII. századi valóságként írja le a mitikus múltból átvett eseményeket. A szerkesztõk által összeállított események, a régebbiek és a korabeliek is, egy teológiai és ideológiai cél érdekében lettek összeválogatva, és megszerkesztve. Pl. Góliát katonai felszerelése megfelel egy VII. századi görög zsoldosénak.
A másik példa Kánaán meghódítása. Az archeológiai leletek tanúsága szerint ez sohasem történt meg. De érdemes összehasonlítani a Bírák könyvének elbeszéléseivel. A honfoglalás elbeszélése arra szolgált, hogy jogossá tegye a VII. századi területi terjeszkedés programját.
I. Finkelstein és N. A. Silberman nem kételkedik Salamon templomának a létezésében sem. Szerintük a VII. században, a Biblia összeállításakor, a szerzõk szeme elõtt volt egy templom. Mikor építették ezt a templomot? Errõl a régészet semmit sem tud mondani, mert nem voltak ásatások a templomhegyen, és ez politikailag ma is lehetetlen. Hérodotosz szerint a második templom építésekor az elõzõ templom maradványait lerombolták. Biztos, hogy Hiszkija idejében, a VIII. század végén, a templom létezett. Az asszír források szerint Jeruzsálem ekkor fontos város volt, és mint minden városnak, amely adott magára, neki is volt saját temploma. A bibliai szövegeknek ezt a részét történelmi síkra lehet terelni. A IX. század második felében a templom felújításának elbeszélése Joáz király idejében szintén történelmi hûségûnek fogadható el. A X. századból a templom építésérõl nincsenek Biblián kívüli adatok. Viszont, ha a templom építését Salamonnak tulajdonították, akkor errõl szájhagyománynak kellett lennie. Dávid városának régészeti kutatásai a X. századból nagyon kevés maradványt fedeztek fel, és ezek között egy sem utal nagyobb építményre.
Jeruzsálem, a X. században, egy kis vidéki város volt. Azonban a szövegek és a régi közel-keleti régészet bizonyítja, hogy már az újabb bronzkori királyok építtettek fõvárosukban palotát és templomot. Urusalim (Jeruzsálem) kánaáni királya, Abdi Heba, palotáját említik az Amarna-i agyagtáblák a XIV. században. Õ minden bizonnyal egy templomot is építtetett. Fõvárosa mégis csak egy egyszerû falu volt. Mindenképpen elfogadható, hogy Salamon is építtetett egy palotát és egy templomot a jelentéktelen Jeruzsálemben a X. században. Ez a templom azonban nem lehetett a Bibliában leírt fenséges épület. Ez a leírás kétségtelenül annak a századok folyamán többször felújított, díszített, megváltoztatott templomnak felel meg, amelyet a bibliai írók maguk elõtt láttak a VII. században.
A szerzõk teljesen elvetik az egyesült királyság történetét. Állítják, hogy amit a régészet az utóbbi évtizedekben felszínre hozott ez ellen a hatalmas izraeli királyság elképzelése ellen szól. I. Finkelstein és N. A. Silberman bemutatja, hogy a X. századtól észak népessége növekedett, a falvak nagyobbak, gazdagabbak voltak, városok keletkeztek, a kereskedelmi kapcsolatok a szomszédos népekkel nagyon élénkek voltak. Ezzel szemben délen, Jeruzsálem környékén, a lakosság létszáma stagnált, a kerámia leletek szegényesek, Júda elszigetelõdött szomszédaitól. Csak Izrael végsõ bukása után, 722-ben, kezdõdött Júda demográfiai, gazdasági és politikai fejlõdése.
Jozijának érdekében állt ezt a múltat revideálni, vagyis befeketíteni az északi királyság történetét, és feldicsérni Júda királyainak múltját. Mindezt annak érdekében tette, hogy jogosnak nyilvánítsa hódító törekvéseit, és Jeruzsálemet tegye egyedüli törvényes fõvárosává, s mindezt azért, hogy egyesítse az izraelitákat a zászlaja alatt.
I. Finkelstein tudja, hogy elgondolása sokakban felháborodást vált ki. Fõképpen azon honfitársaiban, akik a jelenlegi Izrael országát felépítették. Számukra Dávid és Salamon kora példaértékû. Megvádolják, hogy csökkenti a Biblia történelmi hitelét. Ugyanakkor tudja, hogy Izrael történetének hagyományos képe még sokáig megmarad. Sajnálatosnak tartja, hogy úgy olvassák a bibliai szövegeket, hogy azokkal valójában nem találkoznak. Úgy szemlélik, mint Izrael népének folyamatos történetét. Ez a fajta olvasat a politikusokra, a hívõkre és az emberek nagy részére vonatkozik. A kutató tudós viszont be akarja mutatja az olvasóknak a legújabb régészeti felfedezéseket, és javasolja a szöveg újra olvasását közvetítõk és elõítéletek nélkül, a szöveg és az összeállítók iránt érzett csodálatot érzékeltetve.
J.-M. Van Cangh válaszol a könyv néhány állítására
„A régészet elegendõ bizonyítékot szolgáltat annak az állításnak alátámasztására, hogy Mózes öt könyvének és történetének a központi magját nagy vonalakban a Kr. e. VII. században írták. Amellett fogunk érvelni, hogy Mózes öt könyvének jelentõs része a királyság kései korában keletkezett, Júda királyságának ideológiáját és problémáit dolgozza fel, s ennélfogva szoros kapcsolatban áll a deuteronomikus történetírással. Azon kutatók mellett foglalunk állást, akik úgy vélik, hogy a deuteronomikus történetírást Jozija király korában állították össze azzal a céllal, hogy ideológiai alapot szolgáltassanak bizonyos politikai ambíciók és vallási reformok számára.”
J.-M. Van Cangh állítja, hogy ezt nem lehet ilyen sommásan kijelenteni. Meg kell különböztetni egyrészt a régészet eredményeit, másrészt pedig szükséges a szövegek irodalmi tanulmányozása. Jozija és központosító reformjának idejében (Kr. e. 622) a régi történelem szövegeinek tömör állításai még nem vették számításba a források sokrétûségét és a megszövegezés idejének irodalmi hagyományait. Példa rá, hogy Ozeás próféta (Kr. e. 750) már úgy tekintett a Jákobra és a Mózesre vonatkozó hagyományokra, mint amelyek régóta Izrael õsi hagyományának részei. Csupán egy részlet felidézése Jákob történetébõl elegendõ volt arra, hogy a hallgatóságban felidézze az õsök tetteinek összességét (Oz 12,4-7)
A régészet adatai
A lényeges esemény az a radikális változás, amely Szamaria (Manasszé és Efraim) hegyes vidékén történt, Kr. e. 1200 körül, s amely tulajdonképpen a késõ bronzkorból a vaskor I-be való átmenet ideje. Ekkor elõbb Manasszé, majd Efraim lakatlan vidékére a Józsué 17,16-18-ban leírt erdõs és sziklás területre érkeznek tömegesen, Szíriából és Transzjordániából, a wadi Farah és a wadi Malih-on át, a félnomád törzsek.
A késõ bronzkorban (Kr. e. 1400-1200) a vidék lakossága, a kánaániak, csak egyetlen erõdített települést, Szichemet, foglalták el Manasszéban. Ez Labaya herceg családjának a kezén volt. Õt az Amarna-i levelekbõl ismerjük. Efraimban csak öt fontosabb erõdített település maradt, köztük Béthel és Siló. Összességükben egy fontos település Manasszéban (Szichem), öt közepes fontosságú település Efraimban, s mintegy húsz, meg nem erõsített kis település volt Szamaria hegyes vidékén; összesen tehát huszonnyolc település.
A lényeges dolog a gyors átmenet a jól feltárt néhány településtõl a kétszázötvennégy új településig, Kr. e. 1200 környékén. Egy aránylag rövid, száz évnyi idõszakban száztizennégy települést írnak össze Manasszé, és száznegyvenhármat Efraim hegyvidékén.
Ez a megállapítás az új lakosság tömeges érkezésérõl arra enged következtetni, hogy ennek a népességnek egy jelentõs része a transzjordániai fennsíkon és Közép-Palesztina sivatagos parti szegélyén már kapcsolatban volt a városállamokban lakó kánaániakkal. A kánaániak szállították a gabonát, a pásztorkodó törzsek pedig a tej- és hústermékeket.
Ezt a megállapítást a régészek legnagyobb része kisebb-nagyobb eltéréssel elfogadja.
Az ország „meghódításának” a története
Józsué könyve az elsõ tizenkét fejezetben leírja Kánaán gyors elfoglalását. Izrael tizenkét törzse, Józsué zászlaja alatt, szinte kardcsapás nélkül meghódítja Kánaánt, és megsemmisíti a lakosságot.
Ezt legendának lehet tekinteni. A régészet megállapítása szerint Jerikó, Ai, majd a Sefelah nagy városai (Libna, Lakis, Eglon), délen pedig, Júdában, Hebron és Debir, valamint az északi völgyek városai (Hacor, Megiddó), Józsue könyvének állításaival ellentétben, semmi jelét nem mutatják az izraelita megszállásnak a bronzkor végén és a vaskor I elején (Kr. e. 1200 körül). Csak a központosított monarchia idején kezdõdik az izraelita terjeszkedés egyrészt a síkvidék, másrészt a galileai völgyek felé. Ellenben Szamaria lakatlan hegyvidéki területére – Efraim hegységére – megérkeztek a békés, új hódítók. Ez az erdõs, sziklás terület azelõtt lakatlan volt.
Részben egyet lehet érteni I. Finkelstein és N. A. Silberman elemzésével, amelyet Kánaán meghódításával kapcsolatban állítanak, hogy Józsué könyvét Józija íródeákjai revideálták. Érdekesség, hogy Jozija király ugyanazt a nevet viseli, mint Józsué. A gyökér: yasha (megmenteni). Ezért is érdeklõdött Jozija király a híres õse iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a Júda területén található városok listája (Józs 15,21-62) megegyezik Júda királyságának határaival Jozija alatt. Azonban Józsué könyve régi részeket is tartalmaz, amelyek megegyeznek Izrael északi részének eredetével. Ezek a részek felsorolják Efraim és Manasszé (Józs 16-17) területét, Galilea törzseit (Józs 19,10-48) vagy Transzjordániáét (Józs 22). Ezeket a területeket Asszíria tartotta megszállva Kr. e. 722 óta. Nem valószínû, hogy Jozija egy századdal késõbb az elfoglalt területek listáját hozza.
Jákob mondaköre
Jákob mondaköre (Ter 25,19-36 és Oz 12) a legrégibb a pátriárkai mondakörök közül. Ez a legnagyobb garanciája a történetiségnek.
I. Finkelstein és N. A. Silberman sommás állítása viszont az, hogy a pátriárkákról szóló elbeszélések nem mások, mint „a zsidó (júdeai) álmok nagy erejû kifejezései a Kr. elõtti VII. században”. Ez olyan állítás, amelynek nincs alapja a szövegekben.
Mit válaszolhatunk erre? Izrael országa, az északi királyság, Kr. e. 720 körül teljesen megsemmisült. V. Szalmanasszár és II. Szargon hadjáratai során elfoglalták, lakosságát Asszíriába deportálták. A VII. században csak Júda kis királysága maradt fenn, amely Jeruzsálemre és környékére korlátozódott. Hogyan magyarázható akkor, hogy Jozija idejében, egy századdal késõbb, amikor Jákob irodalmi mondakörét megalkották, ez nemzetségi tárgyalásokról szól az arámi Lábánnal, két nõ és a Szamaria hegye körül lévõ terület birtoklásáért? Ez a terület már több mint egy évszázada az asszíroké volt, és Asszíria más országaiból ide érkezett telepesek lakták (2Kir 17,24). Hogyan magyarázhatóak a szövegek által hordozott régi hagyományok, ha nem Jákob fiainak (bené Jakob) letelepedésével Efraim hegyén? Ez jóval az Ozeás próféta (Kr. e. 750) elõtti idõszakban történt, mert õ ezt az eseményt már úgy adja elõ, mint minden hallgató elõtt ismert régi történetet. Nem lehet állítani anakronizmus nélkül, hogy a VII. század fenyegetõ ellenségeinek, az asszíroknak, valamiféle dolguk lett volna a Kr. elõtti XIII-XII. század primitív csoportjaival, akik szembenálltak a kánaániakkal, és Efraim hegyén, elõnytelen területen, telepedtek le nehézségek árán.
I. Finkelstein és N. A. Silberman állítják, hogy a próféták elbeszélésében az a hangsúlyos kívánság fejezõdik ki, hogy csak saját közösségükbõl vegyenek feleséget és így elkerüljék az idegen népekkel való kapcsolatot. Ez valóban beleillik a Kr. elõtti VII. század idõszakára, és a következõ századokra is, amikor Júda vezetõi gondosan ügyeltek arra, hogy megõrizzék a „szent mag” tisztaságát a csak izraelitákkal kötött házasság révén.
Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani azt, hogy Izsák és Jákob pátriárkák Felsõ Mezopotámiából, Háránból, arámi nõt vettek feleségül (Ter 27,43; 28,10; 29,4). Az arámi Lábán emlékezteti Jákobot, hogy õ a legközelebbi rokona (Ter 29,14): „Te az én csontom és húsom vagy!” Jákob pátriárka, akit Izraellel azonosítanak amikor Istennel küzd „A te neved nem lesz ezentúl Jákob, hanem Izrael” (Ter 32,29) , nem lehet, hogy egyszerûen arám? Ezt állítja a MTörv 26,5 kis történelmi vallomása is: „Apám egy vándorló arám volt”. A rokonság a héberek és az arámok között határozottan állítható. Amikor Jákob Leát és Ráchelt, Lábán leányait, feleségül veszi, a szerzõ nem beszél vegyes házasságról, hanem a két rokon nemzetség közötti kapcsolatról. Ezt egy sztélé (maccébah) és egy ünnepélyes eskü pecsételte meg: „Ábrahám és Náchor Istene ítéljen közöttünk! Ez volt atyáik Istene. És Jákob megesküdött apjának „Izsáknak Félelmére” („Pahad”, Ter 31,53).
Következetlenség van abban is, amit I. Finkelstein és N. A. Silberman a Kr. elõtti VII. században keletkezett pátriárkai elbeszélések megszerkesztésének tulajdonítanak. A pátriárkai elbeszélések, éppen azért mert régiek, a korszak valamennyi népének közös többisten hitét tartalmazzák. Szólnak a szabadban, magasabb helyeken, és a szent fák (asérah) alatt tartott kultikus cselekedetekrõl; kõoszlopokat állítanak fel és megkenik olajjal (MTörv 12,2-3). Ezt bizonyítja egy oltár építése Szichemben: Jákob egy oltárt épített, és elnevezte El-Elohimnak, Izrael Istenének” (Ter 33,20). Ez azt jelenti, hogy El-t, a kánaáni panteon fõistenét átvették, mint Izrael istenét. Ezután Jákob elásta a családi bálványokat Szichem tölgye alá (Ter 35,4). Deborát is Bételben temeti el a szent tölgy alá (Ter 35,8).
Jozija idején, Kr. e. a VII. században, lerombolnak minden vallási szimbólumot, amelyet a pátriárkák tiszteltek. Ugyanakkor I. Finkelstein és N. A. Silberman úgy gondolják, hogy ez az a pillanat, amikor Jozija írnokai megszerkesztik a pátriárkai elbeszéléseket. Az elsõ szerzõk szerint, akik már látták Jahve kultuszának elõvételezését, és egy lépést a monolatria felé, ez az apák istenének, vagy El-nek szentelt kultusz egészen ártatlanul és engedéllyel ment végbe.
A késõi bronzkorból a vaskor I-be történt átmenet idején, Kr. e. 1200 körül, a pátriárkák atyáik istenét tisztelték, azaz közvetlen elõdeikét. A Teremtés könyvének korábbi szerzõi megpróbálják elfedni az õsök istenének nevét, mert nevük említése a feltételezetten egyistenhívõ olvasókat zavarhatta volna. Valójában az atyák isteneinek kultusza a Közel-Keleten, a második évezred végén, politeista természetû.
Két fejezetben azonban a pátriárkai elbeszélések felfedik az õsök istenének nevét. Izsák istene – amint már láttuk – Pahad, Félelem, Rettegés (Ter 31,53) és fia, Jákob, említi. Jákob számára ez az isten az Erõ, vagy a Bika (abir), és József említi (Ter 49,24: „Jákob Erõsének keze által”). Jákob vagy az Istennel való küzdelem utáni új nevén Izrael pátriárka istenét a Pásztor (roeh) vagy a Kõ (eben) néven nevezi, és mind a két nevet fia, József, említi a Teremtés könyvét befejezõ áldásban (Ter 49,24c: „A Pásztor nevére, Izrael Kõsziklájának nevére”). Áttetszik a szövegen, hogy a pátriárkák vallása a politeizmus formáját mutatta. Ezt nem vehette át a deuteronomikus irodalmi hagyomány, amely közel állt a Hiszkija és Jozija királyok által bevezetett, már a monoteizmus felé mutató reformokhoz. Jákob mondaköre, legalább is részben, régi szöveg, amely elkerülte a kultusz központosítására törekvõ királyok drasztikus reformját Jeruzsálemben.
Mózes és a kivonulás
I. Finkelstein és N. A. Silberman szerint a kivonulás a Kr. elõtti VII. és a VI. században történt, a XXVI. egyiptomi dinasztia alatt, I. Pszammétik (664-610) és fia, Neko vagy Nekao (610-595), uralkodásának idején. Jeremiás 44. és 46. fejezete tanúsítja, hogy a Júdából érkezõ számos bevándorló ebben az idõszakban a Nílus deltájában lakott. Ezt az állítást védi J. Teixidor is, aki arra a következtetésre jut, hogy „a Deuteronomiumnak abban a fejezetében, amelyet én történelmi krédónak nevezek, a második alkotórész az egyiptomi tartózkodás, amelyet a VII., VI. és V. század feliratos és irodalmi dokumentumai alapján tanulmányoztak a júdeaiak egyiptomi tartózkodására vonatkozólag. Ez az a környezet, amelyikbõl kisugárzik, hogy ebben születhetett a Kivonulás szövege, amelyik egy nemzeti eposz és nem történelmi dokumentum.”
A válasz újra csak az, hogy I. Finkelstein és N. A. Silberman mellõzi Ozeás 12,14-et: „Egy próféta által hozta fel Jahve Izraelt Egyiptomból, és egy próféta által tartotta meg”. Világos célzás található itt Mózesre és a kivonulásra, olyan célzás, amely a Kr. e. 750 körüli idõre tehetõ.
Újra hangsúlyozni kell, hogy nem szabad összekeverni az irodalmi és a történelmi hagyományt. A kivonulás elbeszélésének megszerkesztése lehet újabb, de kapcsolódik egy jóval régebbi eseményhez.
Vizsgáljuk meg azokat az érveket, amelyek a bibliai kivonulás régebbi idõpontját támasztják alá.
A hagyományos 1250-1200 körüli idõszak, amikor a kivonulás végbement, nem hamis adat. Ez a dátum nagyon jól megfelel a kivonulás szövegének. Pi-Ramszész városát („Ramszész háza”, Kiv 1,11) II. Ramszesz (1279-1213) építtette fõvárosának a Nílus keleti deltájában, nem messze Avarisztól. A másik város, amelyet a Kiv 1,11 említ Pitom (Per-Itm, Atum, a napisten háza). Ezt egy XIII. századi egyiptomi papirusz is említi. Ez a papirusz említi a TJKW szót is, amely megfelel a héber Szukkot-nak (Kiv 12,37), a Nílus keleti deltájában. Éppen úgy Migdol (Kiv 14,2) erõdítményt jelöl a sivatagban, amelyet az egyiptomiak az Új Birodalomban építettek, hogy a delta keleti határát õrizzék a nomád törzsek betörése ellen.
Ebbõl az idõbõl származik (Kr. e. 1207) Merneptah fáraónak, II. Ramszesz fiának, a sztéléje is, amely leírja a fáraó gyõzelmét Líbia és Kánaán felett. Megemlíti Askelon, Gézer és Yanoam városokat. A szöveg még hozzáteszi: „Izrael megsemmisült, magja sem maradt”. A határozott névelõ, amely megelõzi az Izrael szót a listában, mutatja, hogy emberi közösségrõl van szó, s nem földrajzi névrõl. Hasonlóképpen az egyes szám harmadik személy hímnemû névmás alkalmazása az Izrael szóhoz kapcsolva azt sugallja, hogy az egyiptomiak Izraelt népnek tekintették és nem egy területnek. Ez mindenképpen amellett szól, hogy az Izrael név alatt egy ismert egység létezett, bármi is volt ez az egység. Jean-Louis Ska írja: „Fel kell tételeznünk, hogy a fáraó nem fantomok ellen harcolt. Ha Izraelt nevén említi ebben a listában, kellett, hogy létezzen ebben a korban egy ennek megfelelõ egység. De mit képviselhetett Izrael ebben a korban? Az Izrael név talán csak egy nemzetséget (klánt) vagy egy törzset jelölt, amely azután a nevét adta az egész nemzetnek. Más példái is léteznek ennek a jelenségnek.”
Azt tudjuk, hogy a Biblia szívesen túloz Izrael népességének tekintetében: „…termékeny volt, elszaporodott, megsokasodott és nagyon erõssé vált: betöltötte az országot” (Kiv 1,7). Nem lehet elfogadni a több, mint hatszáz ezer fõt sem, amelyet a Kiv 38,26 állít. A sivatagi tartózkodás idejével kapcsolatban is túloz a Biblia: negyven év, egy nemzedéknyi idõ (Kiv 16,35), amelybõl harmincnyolcat Kádes-Barneában töltöttek (MTörv 2,14). Ez azért sem lehet igaz, mert Kádesben semmi régészeti maradvány sincs a régmúlt idõrõl. Arra kell tehát gondolnunk, hogy az egyiptomi deltából egy kis csoport (Mózes nemzetsége) indult el. Aránylag rövid idõ alatt átkeltek a sivatagon, és mint a beduin csoportok, nem hagyták nyomát sem épületnek, sem kerámiának.
Mózes nevének etimológiájával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy ez egyiptomi név. Jelentése: fia valakinek. Ugyanez a szó található Tutmoszisz és Ramszesz fáraók nevében is (Thot és Ré istenek fiai). A papiruszok nem említik Mózes nevét, aki egy kis szemita rabszolga csoporttal elmenekül a deltából. Ez nem lehet dicsõséges származása egy vallás és egy nép alapítójának. Hogyan lehetne állítani, hogy Jozija írnokainak irodalmi alkotása.
A kivonulás régi szövegei olyan Mózest mutatnak be, aki apósának, Jetrónak, Midián papjának, csordáit legelteti, miután megölt egy egyiptomi munkafelügyelõt (Kiv 2,11.21). Egy idegent, Jetró leányát, Cipporát veszi feleségül. Ebben a midianita környezetben, a Sinai Hóreb hegyen (Kiv 3,1), kapja meg Jahve nevének kinyilatkoztatását (Kiv 3,14).
A következõ is elképzelhetetlen Jozija írnokai részérõl: Jetró a pusztában felkeresi Mózest (Kiv 18,1-12) és õ, a midianita, felügyeli az égõáldozatot, a közösség lakomáját és Jahve tiszteletére áldást mond. Jahve, a midianita Jetró istene volt, mielõtt Mózes istenévé lett. Hogyan lehet ilyet elképzelni egy vallásalapító részérõl? Jozija írnokai nem figyeltek arra, hogy Mózesrõl ilyen képromboló szöveget írjanak?
Hangsúlyozni kell, hogy Mózes és a Hóreb hegyen történtek hagyománya még a Kr. e. IX. században is igen élõ, ami köszönhetõ Illés zarándoklata irodalmi hagyományának, amelyet Isten hegyére, a Sinain lévõ Hóreb hegyéhez tett (1Kir 19,1-18). Ez a szöveg határozott utalás Mózes tettére: a negyven napi és negyven éjszakai vándorlás, a sziklabarlang Isten jelenlétével „a csend hangjában” (vö. 1Kir 19,12 – Kiv 33,21-23). Az esemény a Sinaihoz közel lévõ helyen történik, kívül Izrael és Júda határán, a midianiták országában.
Mózes csoportja, Izrael fiainak a csoportja lesz az, aki valamilyen módon a Jahve nevet adja Izrael Istenének (jelentése: aki van, vagy aki lesz). A Jahve név azután folyamatosan kiszorítja a Jákob fiai által hozott apák istene, vagy El elnevezést.
Ozeás 12
Ozeás próféta, Kr. e. 750 körül, Izrael népének kettõs eredetét eleveníti fel.
Az egyik a pátriárkális eredet. Itt Ozeás inkább negatív módon beszéli el Jákob cselekedetét: Ézsau kiszorítását (4a), küzdelmét az Istennel (4b), Bételben a visszatérés ígéretét (7a), Jákob csalárd módon történõ meggazdagodását (9-10), menekülését az arám Lábánhoz (13a), a pátriárka munkáját, hogy elnyerjen egy asszonyt (13b).
A másik a prófétikus eredet, amely Mózes és az Egyiptomból kivonuló régi rabszolgák csoportjáról szól. Ez olyan idõszak, amelyet a próféták jelenléte és a látomások jellemeznek (10-11), és a kivonulás Egyiptomból Mózes próféta vezetésével (14).
A 13c és a 14b szövegben szereplõ „samar” (õrizni) szó ellentétét kell megvizsgálni: „egy asszony számára õrizte” – „egy próféta õrizte”. A „samar” szó az elsõ esetben cselekvõ módon szerepel, és jelzi Jákob pátriárka haszonlesõ és érdekelt emberi magatartását, aki azért õrizte nagybátyjának, Lábánnak, a nyáját, hogy elnyerje leányának, Ráchelnek, a kezét. A másik esetben ugyanaz a gyökér, szenvedõ alakban, az isteni oltalmat írja le, amelyet a népnek nyújtott Mózesnek, az igazi prófétának, a közremûködése által.
Ozeás szerint a nép nehéz választás elõtt áll: vagy Jákobbal, a pátriárkával, azaz a politeizmusnak egy bizonyos formájával azonosul, vagy Mózessel és az egyetlen Istennel, Jahvéval. Amint látjuk, Jákobot a csalással és a bálványokkal társítja (8-9); Mózest a sivatagi tartózkodással, a Sinai hegyen történõ találkozással (10), azaz az Istennel kötött szövetséggel, és a kivonulással (14 és Oz 2,16).
Felismerhetõ itt egy északi prófétától átvett rész, amely teljesen szemben áll a pátriárkai eredettel („bené Jakob” és „bené Israel”-ként azonosítva). Ez egyrészt feltételezi El isten és az atyák istenének imádását, és a prófétikus eredetet (Mózes, a próféta, aki azonos az igaz Izraellel), amely más részrõl Jahve választását sugallja. Oz 12,10a számára (Én vagyok Jahve, a te Istened, Egyiptom országa óta) amelyet a tízparancsolat ünnepélyes bevezetõjébe is felvettek (Kiv 20,2) nincs más Isten, nincs más El, csak Jahve, Mózes Istene.
Ozeás a 12. fejezetben úgy adja elõ Jákob és Mózes történetét, mint egy teljes irodalmi mondakört, hõskölteményt, amely tökéletesen ismert és hallgatósága által elfogadott. Ez azt jelenti, hogy jóval Ozeás elõtt keletkezett, és a nép kollektív emlékezetének részét képezte. Ebben az esetben lehetetlen, hogy abból Jozija idejében hozzanak létre irodalmi alkotást.
Ez a régi irodalmi hagyományok szempontjából írt kritika semmit sem vesz el I. Finkelstein és N. A. Silberman könyvének jelentõségébõl a Biblia újabb szövegeinek vonatkozásában, és különösen nem a régészeti feltárásokkal kapcsolatban. Különösen itt eredeti a szerzõk hozadéka, amely a téma nagy ismeretérõl tesz tanúbizonyságot.
Amint láttuk, a könyv megkérdõjelezi a legújabb archeológiai adatok alapján bizonyos bibliai események történetiségét (pátriárkák, kivonulás, Kánaán meghódítása, Dávid és Salamon országa). Ezek ellenére különbséget kell tenni az archeológiai eredmények és a szövegek irodalmi vizsgálata között. Jozija írnokai (Kr. e. 622-ben) nem találhatták ki azokat a történeteket, amelyek ellentmondtak saját politikai és teológiai szándékuknak. A régebbi szövegek (Ozeás 12, Kr. e. 750 körül) bizonyítják ezen hagyományok létezését.