Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
Az ember – Isten titkához rendelt lény
Üdítő és rendkívül mély értelmű monográfiát olvashatunk a múlt század kiemelkedő katolikus teológusáról. A szerző eredetisége abban keresendő, hogy tanulmányán nem érezhető az az izzadságszagú erőlködés ahogyan egyes kortársak Karl Rahner nagy ívű teológiáját a maguk nem túl nagy ívű világnézetéhez akarják igazítani. Hilberath öt évvel az ezredforduló előtt már teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a Rahner utáni teológia lényege nem önmaga dekonstrukciójában áll, hanem a hermeneutikai fordulat megtételében. Ennek ellenére a hazai teológiai gondolkodás egy bizonyos része erről nem akar tudomást venni. A közelmúltban egy hazai Rahner-konferencia kötetében még mindig olvashattunk olyan előadásokat, melyek a posztmodern korszellemnek a teológiával szembeni kihívására adott választ a teológia dekonstrukciójában látták. Ahány problémakör, annyi teológia; az egyes szakteológiákat eszerint azok tárgyai határozzák meg. A feminizmus jelenségére a kategorizáció gépezete megalkotja a feminista teológiát, az interkulturalizmus megszüli a narratív teológiát, a társadalmi operativitás igénye a deontikus teológiát, az értelmiség felszívódása a közéletben a passzív rezisztencia teológiáját, a természettudományokkal való konfrontáció az evolúciós vagy a kreacionista teológiát. A sort a végtelenségig folytathatnánk aszerint a logika szerint, hogy ahány empirikus kérdés bukkan fel a történelmi-társadalmi térben a teológia, csakhogy statikus egységének látszatát megőrizhesse, lehasít egy darabot, és az adott empirikus terület számára rendelkezésre bocsátja. Úgy látszik a hazai és egyes körökben a külföldi dekonstrukciós teológiai szemléletet ebben határozhatjuk meg.
Azonban erősen kérdéses, hogy a posztmodern kihívásra ez lenne a valós megoldás. A jelek szerint, kissé sarkosítva, ha tömeges megtérés mutatkozna multinacionális cégek berkeiből, akkor talán szembe találnánk magunkat a menedzser teológiával is. Óriási félreértés azt hinni, hogy a teológia azzal kerül közelebb az átlagemberhez, ha azzal kábíttatik el annak nárcizmusa, ha elhitetik vele, hogy a teológiának van egy olyan része, ami specifikusan csak neki vagy az ő társadalmi helyzetében élőknek szól. Arról a szintén létező jelenségről nem is beszélve, hogy a hazai, több sebből vérző felsőoktatásban akár még komolyabb anyagi előnyökkel is jár, ha egy újonnan megkreált szakirány számára kutatócsoportot vagy tanszéket lehet létrehozni.
Ezen új szakteológiák nagy része azonban ábránd, valójában nem önálló tárggyal rendelkező diszciplína, hanem egyazon teológiai tárgynak különböző nyelvi kifejeződése. Ez annak a hermeneutikai fordulatnak a sarokköve, amelyről Hilberath jelen monográfiájában beszél. A hermeneutikai fordulat szellemében nem létezik feminista teológia, de a teológiának létezik olyan nyelvjátéka, amely specifikusan a feminizmust képes megszólítani. Nem létezik narratív teológia, de létezik olyan nyelvjáték, amely a teológiát képes az interkulturalitásra hangolni. Nincs deontikus teológia sem, de igenis létezik a teológiának olyan nyelvi mozgástere, amely képes a társadalmi gyakorlatra közvetlenül reflektálni. Nem létezik a passzív rezisztencia teológiája sem, de létezik olyan teológiai nyelv, amelynek van mondanivalója a globalizációval szemben szkeptikusok számára. És nincs sem evolúciós, sem pedig kreacionista teológia, hanem létezik két nyelvjáték, amely mindkettőt képes mozgásba hozni.
A nyelvjáték Hilberath kifejezése, amely három szinten képes működtetni a teológia nyelvét, azaz három teológiai kifejezésmódot: a teoretikust, a pasztorálist és a történetit. A titok áthatja a teológia mindhárom nyelvjátékát; a kimondhatatlan ugyanis szerves része a kimondhatónak. Ahogyan a szerző megjegyzi: „Számomra Karl Rahner olyan teológus volt és marad is mindig, akinek szavaiban és szövegeiben egzisztenciális megragadottságot éreztem, olyan érintettséget, amely nem állítja előtérbe magát”. Ebben az esetben a háttérben maradás képessége nem erkölcsi magatartás, hanem hermeneutikai alapállás. Rahner úgy képes a gadameri hatástörténeti tudatot a teológiára értelmezni, hogy egyben nem tárgyiasítja el (vagyis nem csinál történetkritikát), ugyanis az előtér olyan objektivációt jelent, amikor a kimondható és a kimondhatatlan, a titok belső feszültsége mesterségesen kilúgozódik, és egy módszer szintjére kerül, amely megalkotja magának a saját objektív tárgyait, kiemelve a nyelvi objektiváció tengeréből a hibrid szakteológiák felsorolt szörnyeit. Kérdés, hogy mindez miként valósulhat meg. Rahner szerint úgy, hogy az emberben a történelem folyamán állandóan felismerhető az istenképiség, amely mint kinyilatkoztatás maga is nyelvileg adott, legalábbis a nyelviség rendszerében gondolható el. Ez körkörösen áthatja az egész teremtést és az üdvtörténetet. Analóg szentháromságos viszony ismerhető fel mind Istenben, mind az emberben, mind pedig a teremtett nyelvben. Az analógia ugyan skolasztikus fogalom, de Rahner esetében nem ezen van a hangsúly, hanem a tudható és a nem tudható feszültségén. A szentháromságos eredések, a liturgia, az imádság és a kinyilatkoztatásról való történelmi beszéd ugyanannak a nyelvi közegnek a lenyomatait hordozza magán, azaz a titok feszültsége mind a teremtésen, mind az üdvtörténeten, mind a pasztoralitáson végigvonul. Ugyanúgy nem tudjuk megnevezni az Istenben rejlő titkot, amiként az embertársunkban és a magunkban lévőt sem, csak utalni vagyunk képesek rá, átélni és felismerni a feszültségét a társadalmi, illetve a kultúrtörténeti rendszerekben. A játék összekapcsolása a titokkal nem más, mint a titok lebegő jellege, amely a három teológiai nyelvi szint között tetszőlegesen (játékosan) mozog, állandóan helyzetbe hozva a tudható és a nem tudható feszültségét.
Ezzel ki kell ábrándítanom a pragmatista nyelvjáték elmélet híveit is, akik a teológia nyelvi jelentéseit a mindennapi nyelvhasználaton keresztül akarják meghatározni. Ez valójában ugyanaz a dekonstrukció, mint amit az előzőekben vázoltunk, sőt rejtett plebejus racionalizmus, amennyiben a teológiai kijelentéseknek burkoltan elvitatják a szakrális irányultságát, és azokat a szintaktikai vagy a kulturális vagy a társadalmi nyelvhasználat elemeiből akarják összeállítani. A teológiai értelemben vett szakrálisnak alapvető jellemzője, hogy egy és oszthatatlan, és lehetetlen bármiféle levezetése a történelmi vagy társadalmi viszonyokból. Minden olyan kezdeményezés megfelel a plebejus racionalitásnak, amelyik a teológiai kijelentések tartalmait meg akarja fosztani azok körszerű mozgásától a transzcendens és az immanens világ között, és ezen szakrális tartalmakat egy tisztán társadalmi térben kívánja tipizálni. Hazánkban jelenleg ezen dolgozik egy kialakuló új irányzat, amit képviselői szakrális kommunikáció-elméletnek neveztek el. Az irányzat már kiinduló pontjában kijelenti, hogy zárójelbe teszi a kinyilatkoztatás üdvtörténeti relevanciáját, és kizárólag arra koncentrál, amiként a kinyilatkoztatás a mindenkori kulturális-társadalmi-antropológiai mátrixban megjelenik. Felmerül a kérdés, hogy ezen irányzat képviselői vagy nem hallottak a rahneri teológiai antropológiáról és hermeneutikáról, vagy nem értették meg; netán nemes egyszerűséggel nem akarnak tudomást venni róla.
Minden esetre akárhogyan is áll pillanatnyilag a helyzet, mindenképpen jó látni Hilberath könyvét a hazai piacon, ugyanis a teológia és a hermeneutika olyan kérdését veti fel, amely a magyar teológiai és társadalomtudományi életet figyelemmel kísérők előtt eddig méltatlanul elhallgatott probléma volt.
(Coram Deo), L’Harmattan, Budapest, 2006.
Fellner Ákos