Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
Az elmúlt évek különféle történései erőteljesen az érdeklődés középpontjába helyezték az iszlám vallást és az általa meghatározott világot. Az ismeretek hiányossága és a fogalmi zűrzavar közepette a neves amerikai Közel-Kelet szakértő munkája ismeretterjesztő és tisztázó jellegű. Eredeti célközönsége az az amerikai társadalom, amely „általános történelmi ismereteinek szintje rendkívül alacsony” (11). Ennek következtében a szerző igyekszik világosan és érthetően fogalmazni, hogy olvasói megérthessék azokat az eltéréseket, amelyek őket a muszlim népektől elválasztják. Ilyen pl. az iszlám történelem vallási és jogi értelemben vett fontossága, illetve az a meggyőződés, hogy „nem az ország tagozódik vallási csoportokra, hanem a vallás tagozódik országokra” (12). Mindezt azért is fontos ismerni, mert csakis ennek fényében érthető meg a vallás militáns interpretációja.
A mű első fejezete az iszlám meghatározását tartalmazza, amely egyidőben vallás és civilizáció; éspedig a kereszténység egy olyan „testvér-civilizáció”-ja (30), amelyben „a vallási igazság és a politikai hatalom elválaszthatatlanul összefonódott: az első szentesítette a másodikat, a második fenntartotta az elsőt” (33). Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a keresztény országokkal ellentétben az iszlám országok döntő többségének a társadalma még mindig vallásosnak mondható. Ez pedig azért fontos, mert „az iszlám nem csupán hit és vallásgyakorlás dolga; egyszersmind identitást és lojalitást is jelent – sokak számára mindent felülmúló identitást és lojalitást” (45). Arról nem is beszélve, hogy több esetben is (pl. annak idején Iránban, vagy ma Egyiptomban) a politikai iszlám jelenti az egyetlen alternatív ellenzéket. Ez ötvözi egybe a megalázottság érzését, a frusztrációt, az újfajta magabiztosságot és a ‘Nyugat’ iránti megvetést. Kritikája társadalmi jellegű, célja pedig „az autentikus iszlám életmódhoz való visszatérés” (52).
Mivel ez a célkitűzés nem nélkülözi a katonai dimenziót sem, Bernard Lewis kitér a „Háború Háza” magyarázatára is. Megítélése szerint „a dzsihád kötelezettsége továbbra is fennáll, és fenn fog állni, legfeljebb időszakos fegyverszünetekkel, mindaddig, amíg az egész világ el nem fogadja a muszlim hitet, vagy alá nem veti magát a muszlim uralomnak” (61). Ezt követően ír arról az ideológiai reprezentációról, amely a modern közel-keleti köztudatban az imperialistákat és a kereszteseket összekapcsolja. „A muszlimok szemében tökéletesen legitim dolog volt meghódítani és uralni Európát és az európaiakat, s ezáltal lehetővé – de nem kötelezővé – tenni számukra, hogy megtérjenek az igaz hitre. Az európaiak részéről azonban bűn volt meghódítani a muszlimokat, uralkodni félöttük, s ami még rosszabb, megpróbálkozni a tévútra vezetésükkel” (88).
A következő fejezetek Amerika iszlám részről történő felfedezésével, a hidegháborús időszakban megjelenő szovjet érdekekkel és befolyással, a kettős mérce kérdésével (lásd korrupt zsarnokok amerikai támogatása, illetve vallásos muszlimok jogfosztottsága: Egyiptom, Algéria), illetve a modernitás kudarcával foglalkoznak.
A mű következő fejezete „a szaúdi hatalom és a vahabita tanítás házassága” kulcskérdést taglalja. Ez a társulás ugyanis nem más, mint a megszentelt múlt dicsőítése és társadalmi megvalósítása, illetve a modernitás elvetése – az összes technológiai és életviteli előnyök megtartásával.
Könyve utolsó fejezetében Bernard Lewis a terrorizmus eredetére igyekszik reflektálni – s mintegy tudatosítja az olvasóban, hogy az iszlám válsága tulajdonképpen nem más, mint a vallás modernizációs krízise, amelyen a nyugati kereszténység is fájdalomban és vérben ment keresztül, s amely fejlődésbe tulajdonképpen mind a mai napig nem igazán tudott beletörődni. A szerző véleménye szerint az újfajta terroristák célja a félelemkeltés és a lélektani győzelem. Mindez azonban a muzulmán országokat sokkal közvetlenebbül érinti, mint a tulajdonképpeni ‘Nyugatot’. Hiszen társadalmi rendjüket elsősorban ott, a saját országaikban akarják gyakorlatba ültetni. „Ha a fundamentalisták jól számítanak – írja –, és sikerrel vívják a háborújukat, akkor sötét jövő vár a világra, különösen azon részére, ahol muszlimok élnek” (212).
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.
Jakab Attila