Megjelent az Egyházfórum 2010/4–5. számában
A PANNONHALMI BENCÉS KÖZÖSSÉG LELKIGYAKORLATA
Ahogy Al-Ghazálíj megfogalmazza: „előbb jobbítson meg engem, és csak aztán jobbítson általam, először vezessen engem, s aztán vezessen általam” (112).
Minden szerzetes alapvető kötelessége, hogy lelki életét gondozza, más szóval karbantartsa, és felelni tudjon azokra a kérdésekre, amelyek szerzetesi hivatása közben megjelennek. Ezt a nagyon fontos feladatot teszik lehetővé a lelkigyakorlatok, ahol a lelki élet mesterei vezetik be szerzetestársaikat azokba a cselekedetekbe és fogásokba, amelyek segítségével, megvalósíthatják szerzetesi életük jobbá tételét. Tulajdonképpen kettős célja van a lelkigyakorlatnak: a hitigazságokban való elmélyülés és a csend előnyeinek lélektani felhasználása.
Az ember nevelésében alapvető szempont a helyes önismeret. Ehhez nagymértékben hozzá segíthet a csend hasznos eltöltése. A csöndben sem vagyok teljesen magam, ilyenkor tudok igazán a Megváltóval beszélgetni. Ez a beszélgetés jelenti a lélek tisztulását, az igazi gyónást. Ekkor az igazán kibontakozó szerzetesi élet in nascendi nyeri el igazi értelmét. A Szentírás olyan vezérfonal, amely Urunk nézeteit tartalmazza földi vándorlásunk idejére. Meghatározó alapelve: ne mondd, hanem tedd! Az evangéliumok tele vannak ún. példabeszédekkel. Ezekben az Üdvözítő viselkedési mintákat ad tanítványai részére. Ezek a példabeszédek meghatározó alanyai lehetnek egy-egy csendben eltöltött lelkigyakorlatnak.
A megbocsátás az ítélkezés elkerülésével kezdődik. Amennyiben az ítélkezést saját magunkon kezdjük, jó úton járunk, hiszen az igazi, végső ítélet a Mindenható dolga. Egy lehet így a gondolat, a végtelen irgalomban bízva, „Uram, irgalmaz, nekem bűnösnek”! A megbocsátás gyakorlatának egész életünket át kell fonnia. Ebbe tartozik bele az ellenség szeretete: honnan tudhatod, hogy ellenfeled nem rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, ami belőled hiányzik. Az ilyen elmélkedés gyakorlata békét teremt, és a testvérek közötti alázattal teli egyetértést teremti meg. „A béke emberei mindig elköteleznek valamit a jövőből. …Többet láthatunk hátukból, mint arcukból, mert szenvedélyükben mindig előttünk járnak, amely messze felülmúlja magukat és hagyományuk minden töredékességét.”
Végezetül így fohászkodjunk: „Szívünk mélyéből mondunk köszönetet Neked, Fiad tettében felfedezhetjük a Te végtelen szereteted.”
(Bencés Lelkiségi Sorozat, 48), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008.
RADNÓTI RÓBERT