Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában
Franciaország az ellentétek hazája. A polgárság először itt kelt fel a jogai védelme érdekében, de ugyanakkor meggyőződéses királypártiak is voltak. Jelszavuk: Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ellenben még az elmúlt század hatvanas éveiben is rendelkeztek gyarmatokkal (pl. Algéria). Európában itt kezdődött a Felvilágosodás, a szellem forradalma, amely számos országnak példaképül szolgált. Nem véletlen, hogy magyar költő szájából is elhangzott a figyelmeztetés: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Így lehetséges, hogy a francia történelem jó és rossz példával egyaránt szolgál. Mi, magyarok sok szállal kapcsolódunk a francia nemzethez és kultúrához. Számos magyar számára jelentett Párizs menedéket és európai kultúrát. A Nyugat költői nemzedékének a francia irodalom adta a kihívást, amelynek fordításával, magyarrá tételével világirodalmi szintet értek el. A kereszténységet ugyan az olasz és német szerzetesek hozták el ebbe az országba, de volt mit tanulnunk a francia hitből és misztikából is. A huszadik század elején Párizs volt az európai művészetek fővárosa, és sok tekintetben ma is az. Franciaországot a Katolikus Egyház legidősebb lányaként tartják számon.
Az elmúlt század fordulóján a főváros, Párizs, az európai művészvilág nemzetközi menedéke és találkozója volt. Ide özönlöttek Európa minden részéből a művészek és a művészkedő fiatalok. A „Szép ámulások szent városa…” menedéket adott mindenkinek, akit politikai nézetei vagy etnikai hovatartozása miatt üldöztek. Így került ide a Lustiger család is Lengyelországból. Gyermekkorában vallásos zsidó nevelésben részesült: megtanult imádkozni, majd megtanulta a szokások és az ünnepek betartását. Nagyobb diák korában, a keresztény környezetben, elkezdte olvasni Máté Evangéliumát. Az evangélium olvasása után véglegesen elhatározta, hogy megkeresztelkedik. Ekkor jött rá, hogy az Üdvözítő elsősorban a választott néphez is beszél: „hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk egybegyűjti csirkéit a szárnya alá, és te nem akartad…” (Mt, 23,37). Megértette a hívást, amely a választott népnek is szólt. Gyermekkoráról ezt nyilatkozta egy Tel-Avivban megjelenő lapnak: „De azt is tudtam, hogy zsidónak lenni sajátságos tartalommal bír. Nagyon jól felfogtam Isten lényét. Sokatmondó tény, hogy egy gyermek ráeszmél Isten értelmére.” Így történt, hogy már serdülő korában találkozott atyái Istenével, és pap lett „secundum ordinem Melkizedek.” Később így ír: „A feltámadott Krisztus később apostolaira bízza a sajátságosan keresztényi küldetést, nevében bűnbocsánatot és megtérést kell hirdetni (Lk 24,47) …Mit jelenthet a megtérés azoknak az embereknek, akik már megkapták a kinyilatkoztatást? Az élet megváltozását, Isten felé fordulást, hogy meglássák a megbocsátott bűnöket.” Elhatározásában nagyon segítette a választott népből való származása és megingathatatlan istenhite. A világháború és az üldöztetés, amelyben édesanyját elvesztette, nem keserítette el, hanem megerősítette hitét és elhatározását. „Krisztust felismerni, nemcsak titok, hanem kötelesség is. Ezt a titkot csakis azok kaphatják meg, akiket titokzatos módon hív a Mindenható. A bűn, amelybe a pogány-keresztények estek, akár főpásztorok vagy mindennapi emberek Krisztus kisajátítása, megkaparintása volt. Egy torz istent alkottak maguknak. Akik azt állították, hogy Őt szolgálják, pedig fogalmuk sincs se Izraelről, se a valódi Üdvözítőről.” 1954-ben szentelték pappá, és 1979-ben lett Orléans-i püspök. 1981-ben lett Párizs érseke. Irodalmi munkássága elismeréseként 1995-ben a Francia Akadémia tagjának választották meg.
II. János Pál pápa azt mondta magáról, „hogy Ő a világ plébánosa”. Lustiger bíboros választott hazájának lett mindvégig plébánosa és hittérítője. Eközben kötelességének érezte, hogy igehirdetése mellett a francia nyelvet is tökéletesen művelje. Többek között ezért is választották a „halhatatlanok” közé, ahogy Franciaországban az Akadémia tagjait nevezik. Gratia supponit naturam (a kegyelem a természetre épít). Megmaradt érdeklődő, természetes embernek.
Nem állhatom meg, hogy a vele kapcsolatos személyes élményemet ne mondjam el. Az 1970-es években Magyarországon járt, és a Villányi úti Szent Imre templomban mondott szentmisét. A szentmise végeztével egy fiatalember felment az oltárhoz és átnyújtott egy igen szép Magyarországról szóló albumot. Ekkor egyetlen pillanatra kiesett az áldozatot bemutató pap szerepéből, és élvezettel lapozgatta az országunkat ábrázoló képes albumot. Csak ezután hangzott el az elbocsátás.
Érsekként is folytatta irodalmi és evangelizációs tevékenységét. Így ír: „Az egyháznak nem elégséges hirdetnie, azt az igazságot, amit kapott. Mert ezt azért kapta, hogy azonosuljon magával Krisztussal. …Az örömhír nem olyan divat, amelyet minden tavasszal ki kell találni: ez hosszú távra, egy egész életre szól… Kövessük Krisztust oda, ahová küldeni akar, egészen életünk feláldozásáig, ha az Úr ezt kéri.” Bécs érseke, Schönborn bíboros ezt írja: „a párizsi egyház a meglepetések egyháza. Harminc évvel ezelőtt legyengült állapotában ismertem meg. Napjainkban erőteljesen, elevenen pezseg… Nagyszerű tény, hogy a párizsi egyház nem rejtőzködik, és nem vonakodik megmutatni arcát.” Ez a tény elsősorban Lustiger bíboros tevékenységének köszönhető.
Ezt mondta: „Az első pillanattól, ahogy Krisztus felfedezett – nem merem azt mondani, én fedeztem fel Krisztust –, tudtam, hogy Ő a Vigasztaló, a Megváltó. Az élet bármely kellemetlensége, csapása közepette, vagy a bennem felgyülemlett elvásottságban, kimerültségben, meggyengülésben, felmorzsolódásban ezt a bizonyságot sohasem vesztettem el. Hiszem, hogy Ő fogott meg engem ezért nem veszíthettem el.”
Végezetül csak egyetlen megjegyzést. Igen értékesek a könyv jegyzetei, amelyek számos olyan adatot és megjegyzést tartalmaznak, amelyek a magyar olvasónak részben ismeretlenek és jól tájékoztatnak a francia egyház helyzetéről és fejlődéséről.
Kairosz Kiadó, Budapest, 2005.
Radnóti Róbert