Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában
A kiüresedett ember számára az ünnep: ellenség. Nincs árulkodóbb vallomás e tárgyban, mint amit Andy Warhol, sokak divatos művész-bálványa kottyantott ki: „Nem szeretem a vasárnapot, mert zárva vannak az üzletek”. Elborzasztó, de legalább őszinte szavak. A plázák urai vették is a lapot, ezért lett világszerte egyre gyakoribb az „ünnepi nyitva tartás, hétköznapi rend szerint”. Az ünnep ebben a sivár felfogásban csupán munkaszünetet jelent, amikor még komótosabban lehet a tömött polcok között lötyögni, turkálni, mohó megkívánással, szükségesnek érezni a valójában szükségtelent is. Nem betölteni az időt, hanem eltölteni.
Simán szalad a chronos fonala hosszabb-rövidebb aionokban, aztán hirtelen – de csak a felszínen kiszámíthatatlanul – csomóba áll, kairos-szá sűrűsödik. Az emberre szabott évek rohanása, a hétköznapok sodra az Isten által levert útjelző-cölöpökön pihen meg, s gyűjt új erőt. A Teremtés nem feketedő arany-szálán eredetileg igazgyöngy minden szakrális ünnep. Ez a lánc – tudjuk, hisszük – elszakíthatatlan, de a gyöngyök rajta sérülékenyek. Karcolhatók, bemaszatolhatók, még ki is cserélhetők csillogóbb „tenyésztett” minőségre, sőt, akár giccsesen színjátszó szintetikus utánzatra is, ha a viselőnek a látszat válik fontossá, fontosabbá, mint a lényeg. Akad, aki úgy gondolja, a keresztény ünnepkörből szeszélye-ízlése kénye-kedvére lekapcsolhat, kiiktathat egyet-egyet, pedig a gyöngyszemek összetartoznak, egyik a másikat sorrendben feltételezi… Az év haladtával egymás után bomlanak ki ünnepeink – értelmüket, üzeneteiket eszünkben-szívünkben megforgatjuk, a hétköznapok csatáihoz innen nyerjük a muníciót, s így törekszünk egyre magasabbra Isten spirálisán, ahol a csúcs: a kommunió Krisztusban.
A mai, felülről szervezett közösségekben bizony, veszélyben az értékén őrzött ünnep.
Ritkábban fordul elő, hogy szimplán és gátlástalanul kiradírozzák a naptárából (bár volt erre történelmi példa). Ennél ravaszabbul jár el a világ bitorló fejedelme és annak helytartói: az ünnepet meghamisítják. Így lesz a Karácsonyból Télapó-ünnep, béke-ünnep, a Húsvétból a termékenység, a tavaszi természet ünnepe, a Pünkösdből majális-alkalom. Ha pedig formálisan meghagyják, illetve csak formálisan hagyják meg Krisztus-Jézus földi létbe-lépésének és működésének stációit – akkor megpróbálják a szellemi lényeget materializálni. S ebben az elkényelmesedett, a szellemi tartalomra nem eléggé figyelő „hívők” körében is társra találhatnak.
Mennyezetig érő karácsonyfa, festett üveggömbök, gyertya helyett színes villanyfüzér, ami – mint a vészjelzés – még villog is, rikító papír a csomagokon. Az evés-ivásba fulladt együttlét, a bezárkózás az otthon szűk falai közé, „idegen” ezt a hangulatot ne zavarja!
(Nem véletlen a magányosok öngyilkossága, éppen Szentestén!). A szinte kötelességszerű, mechanizmussá szürkült ajándékozási kényszer. Vásári forgatag, hajszoltság – lázas kereskedelmi akciók!! (Akcióó… Kerámia jászol a Szent családdal, 20 százalék engedmény!!)
Húsvéti sonka, csülök, a böjtöt gyorsan feledtető lakoma, olvatag csokoládéból a barikává lefokozott halhatatlan Bárány, a felmasnizott tojás, a titokzatos életkezdet szimbólumának elgiccsesítése, ráadásul azzal a szöveggel, hogy „a nyuszi hozza…”
Milliós tétű vetélkedőben kérdezték meg az egyébként tájékozott gimnazistát: mit ünnepelünk Húsvétkor?
a: Jézus születését
b: Jézus Krisztus feltámadását
A szép, fiatal arcon tétova zavar tükröződött. Hosszú, kínos tűnődés után felelt: „mintha bé…” Mintha hallott volna valamit rebesgetni erről a dologról.
S ez a két legismertebb, ateisták által is méltányolt ünnep! Hogy mit is jelent: nem fontos. Az alkalom a fontos, hogy rendezni lehessen valami buli-szerűt, vagy a jobbik esetben: csakazértis megpróbálni a harmonikus együttlétet, a mégoly háborús hétköznapi viszonyok ellenére. Wellness-hétvége, síelési program, mozgalmas napok… Csak semmi elmélyülés, ihletett csend, semmi önvizsgálat, a gondok, a megoldatlan lelki kérdések, személyes dilemmák eltussolása, a szembenézés, a misztikus találkozás elszalasztása. A kékszemű, szőke hajú, marcipánfigurának ábrázolt Jézus-gyermek: szentimentális leegyszerűsítés az érzelmi megrendülés helyén. Az elsikkadó Vízkereszt, Krisztus teljes uralmának kezdete Jézusban, a szinte mellékessé váló magasztos Epiphania…Ex Deo nascimur – Istenből születünk.
A Húsvét katabázisa és katarzisa is egybemosódik. Nagypéntek és Nagyszombat együttes átélése a lélekben gyakran elmarad. Nehéz is a gyász feketeségéből mámorító örömujjongásba váltani! In Christo morimur – Krisztusban halunk meg –, s ezzel általa győzzük le a halált. De a mennybemenetel és a pünkösdi kiáradás nélkül a megváltás köre nem zárult volna be, s ezért nem „mellékes” ezt a két szellemi eseményt tudatunkba, érzéseinkbe, akaratunkba a szép nyárelőn behívni. Krisztus felviszi az Atyához a megmentett emberi szubsztanciát (Mennybemenetel). Pünkösdkor – ahogy egykor az apostolok szeméről is – lehullik a hályog, s a „tüzes nyelvek” zúgásában megvilágosodhatunk, mi, miért történt és történik folyamatosan… Per spiritum sanctum reviviscimus – a Szent Szellem által támadunk fel.
Mihály arkangyal őszi ünnepe megnyitja, mintegy tisztítja az utat, a léleknek kozmikus intelligenciát kínálva s a hozzá felszálló szakrálissá táguló földi intelligenciát fogadva – Krisztus előtt Ő jár: Michael. A varázslatos János-napon pedig – már Krisztus nyomában – megérintjük a Kozmoszt, elővételezve valamit a Föld, az emberi lény beteljesedő jövőjéből: az Istenben való boldogság állapotából.
Igazgyöngyök, aranyfonálon. Ahogy gondozzuk, úgy viseljük. Homályosan vagy eredeti fényében. De nem tudom, van-e beavatott élő, a mai átmeneti világban, aki bizton hirdethetné: teljes mélységükben beledolgozta a szentséges ünnepeket – a hétköznapokat is átgyúrva! – az életébe; aki merné azt hinni, az ünnepek titkáról már mindent tud. Elcsépelt szófordulattá vált helyzetelemzéseinknél: ez vagy az, csak a jéghegy csúcsa… Nagy kegyelem, hogy az egyre háborgóbb lét-óceánon bolyongva, legalább látjuk, ami a tajtékokból – irányt mutatva – kiáll: Isten ünnepeinek szilárd csúcsait. A luciferi ellenerő folyamatosan ellene dolgozik a valódi létfeladatnak. Tompaságot, lustaságot bocsát az emberi lélekre – és félelmet szít a „józan realitás” sulykolásával minden ellen, ami a szellemi világ realitásába vezethet minket. Az egyébként fontos, hagyományos formákat megmerevíti, beszárasztja a tartalmakat. Szentimentális ködökbe vonz vagy a kemény, szikkadt talajra ragaszt: az alkatánál fogva ki, mire hajlamosabb. Fel kell vennünk a kesztyűt, hogy hitünk ünnepeit valódiságukban ismerhessük meg; a Világteremtő Akarat ezt várja tőlünk, hogy az idők végezetén ne csak szolgái, de barátai lehessünk. Az elkényelmesedő világban reményteli, hogy még a sekélyessé rontott ember is, a maga módján, pótolni szeretné az ünnepet. Behelyettesíti kreált alkalmakkal: karnevál, fiesta, szilveszter… Ünnepségeket rendeznek, bankettek, személyes évfordulók, születésnapi vacsorák (a születés misztériumát még csak meg sem pendítve), a névnapi ivászatok (a „név” üzenetét meg sem is fejtve). Halotti tor (a halál szentségének érintése nélkül).
Ahol nincs jelen Isten szelleme és Krisztus áldozata, legalább sejtelem-szerűen, ott ünnep sincs. Ott csak buli van. Elegánsabb vagy közönségesebb: a lényeget tekintve mindegy. Különterem, fogadás a Hiltonban, vagy duhaj mulatozás a sarki kocsmában.
Nagy nemzeti ünnepeink, a sorsfordító világeseményekre emlékező gesztusok is ezért válhatnak – ha nem vigyázunk – monotonná, unalmassá, mert nem sikerül élettel, a szakralitással összekapcsolni. A szó csak „szavalás” marad. Vagy kutyakomédiává zülleszthető. Mert Júdás ne prédikáljon a köztereken. Bízza magát az irgalmas ítéletre. Kérje a kegyelmet. Ez az egyetlen hiteles cselekedet, ami még elfogadható.
Sursom corda – fel hát a szívekkel – , az ünnep előfeltétele. A megvalósuló chairos a chronosban, a csordulás pillanata.
Persze, mindent a maga idején. A „hat nap” sürgése-forgása után a „hetedik nap” áttetsző gyönyörűsége.
Csaknem húsz esztendeje írtam – s ma sem gondolom másként: „A szféráknak az ’evilág’ nem közömbös. Ezért nem azt sugallom, hogy nem fontos a szorgalom, a fogaskerekek portalanítása, az avult berendezkedés átgondolt cseréje, a féregűző felforgatás, a barkácsmunka a gyorsan rozsdálló szerkezeteken. Nagyon is fontos dolgok ezek: dologidőben, de nem a hetedik napon. És azt sem sugallom, hogy csak a fohász fontos, a rálátás és készülődés, majd megpihenés, eszmélkedés és tanúságtétel…, bár nagyon is fontos dolgok ezek: a hetedik napon; de nem a dologidő helyett.”
A profánt is áthatja a szent, a hétköznapot is mintegy lépésről-lépésre előre átvilágítja az ünnep. S az ünnepben tévedhetetlenül szembesülünk: megcselekedtük-e menet közben, amire az ünnep a világba küldött minket?
Jókai Anna