Megjelent az Egyhzfórum 2005/1. számában
Ha azt mondom: „komolyzene”, az emberek nagy valószí- nűséggel azt vágják rá: „Beethoven”. Általában, ha valami fontosat, komolyat, ünnepélyeset szeretnénk közölni, az ő zenéjét hívjuk segítségül: „Mit játszunk szimfonikus hangver- senyeinken a háborúban elesettek tiszteletére? Az Eroicát. Mit játszottunk a Győzelem Napján? Az V. szimfóniát. És minden ENSZ-koncerten? A Kilencediket” – írja Bernstein. Folytatva a kérdést: Mit vezényelt Bernstein a berlini fal lebontásakor, a német újraegyesítést ünneplő hangversenyen? Szintén a Kilencediket. És mit élete utolsó koncertjén? A Hetediket…
Emlékszem, mennyire várták szüleim és barátaik a háború előtt, alatt és után a BBC szignálját: az V. szimfónia sors-motí- vumát az esti hírek előtt! Mennyire a remény hangjait vélte hallani az I. világháború sebeit nyögő ország – egyébként depresszióra hajlamos – poétájaként Juhász Gyula:
„Dobok és harsonák, hegedűk zongorák / Mind az Öröm végső győzelmét viharozzák / Beethoven üzeni időn, világon át:
/ Lesz még egy ünnep itt, / szabad, nagy Magyarország!”
Mindezt a hatást nem tudta lerontani a zongorákra rakott, zordon Beethoven-fejek látványa, a kapucsengőkből és mobil- telefonokból ömlő Für Elise-dallam és az EU-csatlakozás híreit bevezető, szörnyű szintetizátor-zene az Örömóda hangjaival. Sőt, még az otromba tudományos és művészeti kinyilatkozta- tásairól is elhíresült Sztálin sem, aki „a nép igazi zenéjének” nevezte a IX. szimfónia utolsó tételét. Amit ezért széltében- hosszában játszottak a Szovjetunióban.
Nem csoda hát, hogy a XX. század nagy karmester-egyéni- ségei, szinte kivétel nélkül megkísérelték a szimfóniák teljes sorozatának felvételét. Némelyikük több alkalommal is.
A Deutsche Grammophon jóvoltából a Collectors edition, a nagysikerű „Gyűjtők sorozatá”-ban most az elmúlt század második felének két óriása, Herbert von Karajan (1908– 1989) és Leonard Bernstein (1918–1990) felvételeit hallhat- juk. Az előbbi felvételek 1961-62-ben készültek a Berlini Filharmonikusokkal, a Bernstein-album a bécsiekkel pedig 1980-ban jelent meg először.
A két mestert aligha kell bemutatnunk a magyar zeneba- rátoknak. Érdekes viszont, ha összehasonlítjuk előadásukat. Sokan ismerjük mindkettőjüket a televízióból is. Láthattuk a Beethoven-interpretációkat: Karajant, amint szinte végig lehunyt szemmel dirigálja a zenét, és Bernsteint, aki a zene csúcspontjain hatalmasakat ugrik a dobogón. Azt gondolnánk ezután, hogy a berliniek előadása a lassúbb, elmélkedőbb, a bécsiek temperamentumosabban muzsikálnak. Ha egy pillan- tást vetünk a két műsorfüzetre, szembetűnik, hogy ennek az ellenkezője az igaz! A tételek néhol 2-3 perccel rövidebbek Karajan felvételén! De a műveket hallgatva Bernstein felfo- gása egyáltalán nem tűnik kevésbé drámainak. Sőt! De ezen nem is érdemes vitatkozni: mindkét felvétel a művek rengeteg szépségét tárja fel! Én mindkét ötlemezes olcsó sorozatot jó szívvel ajánlom!
Ha pedig választ keresünk arra a kérdésre, mi Beethoven titka, miért nem válik kétszáz év múltán sem „porossá”, a zenei ismeretterjesztés legnagyobb mesterének is számító Bernstein szavaival válaszolhatunk:
„Ha zenehallgatás közben az az érzésed, hogy amelyik hang az előzőt követi, az az egyedül lehetséges abban a pillanatban, abban az összefüggésben, nagyon valószínű, hogy Beethoven muzsikája szól …Van művészi tökéletesség világunkban! Valami, ami mindenen áthat, és következetesen saját törvényeit követi, valami, amiben hihetünk, és sohasem csalatkozunk.”
Winkler Lajos