Egy neves magazin nemrég – Fabiny Tamás evangélikus püspökkel együtt – feltette Beer Miklós püspököt a „legbátrabb magyarok” listájára, ő viszont azt kérte, vegyék le róla, és ezt azzal indokolta, hogy amiket mond „az nem bátorság, hanem lelkiismeret kérdése”. Amire mi mondhatnánk, hogy éppen ez a bátorság: megmaradni lelkiismeretesnek és „nem lenni játéka mindenféle szélnek”. Manapság hazánkban igenis szellemi-lelki erő és bátorság kell ahhoz, hogy egy keresztény hívő − különösképpen, ha egyházi vezető − a semper reformanda elvét komolyan véve vallja és gyakorolja Egyházunk zsinati szellemű megújítását, méghozzá a ferencpápista szellemű szegények egyháza jegyében. Ezt cselekszi a váci püspök. Számára a keresztény értékek nem harci jelszavak a „megvédjük a keresztény Európát!” jegyében, hanem olyan teendők, mint például örökbe fogadni egy-egy szegény családot, és ha szükséges − ahogyan ezt Ferenc pápa kérte −, menekülteket is. Josef Piper Aquinói Szent Tamás nyomán azt hangsúlyozta, hogy bátorság nem vakmerőség, nem az „ide nekem az oroszlánt” is provokatív mártírsága, hanem a sorrendben harmadik sarkalatos erényt az őt megelőző igazságosság és okosság informálja, vagyis − eredeti jelentésében − belülről formálja, és így a bátorság szabaddá teheti a jó megvalósulásának útját. Miklós püspök bátorságát éppen ilyennek érezhetjük, amikor a bátorság ellentétéről, hiányáról, a gyávaságról „bátran” kijelenti, hogy „minden történelmi korban, sőt minden ember életében előjön a gyáván »betű mögé bújás«. De hát Jézus éppen ezeket a falakat bontotta le, és azt tanította, hogy nem a szombatért van az ember, hanem a szombat van az emberért.” Nem véletlenül nevezi evangéliumi parafrázisában Mihail Bulgakov Jesuája − Pilátusra vonatkoztatva − a legnagyobb bűnnek a gyávaságot. A Mester és Margarita Pilátusa számára a betű mögé bújás Tiberius császár törvénye, az érték pedig, amelyet gyáván nem vállalt föl: maga Jézus, pedig a helytartó érzékenyen fedezte föl benne a nem mindennapit. Nos, éppen ide illeszthetőnek érzem Miklós püspöknek azt a megállapítását, mely szerint „nem szerencsés, ha az egyházak kormánytól függnek”.
Miklós püspök nemcsak álmodozik az üdvös egyházi változtatásokról, hanem még azt is elhatározza, hogy ő, bizony, ír a pápának, méghozzá „konkrétan”, például az alternatív cölibátus ügyében. Ő a párbeszéd embere, aki − Xavéri Szent Ferenc szellemében − mindenkit elfogad útitársnak, aki szerepet vállal bármiféle békéltetésben. A „nehogy a mi legszentebb istenkeresésünket ideológiává lehessen változtatni” szellemében ő, igenis, politizál, amikor elismeri, hogy a szociális érzékenység, az empátia, a szolidaritás legalább annyira keresztény alapértékek, mint amennyire humanista vagy baloldali értékek. Ugyanezt, vagyis a politizálást kéri tőlünk Ferenc pápa, amikor leszögezi, hogy, bizony, „a politizálás az Egyház társadalmi tanítása szerint, a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjó szolgálatát jelenti”. Miklós püspök habitusát jól jellemzi következő kijelentése: „Amikor szót emelek az elesettekért, a cigányokért, a menekültekért, a kiszolgáltatottakért, nem pártpolitikát folytatok, nem a kormányzati kampányokat bírálom, hanem Jézus és az evangélium tanításait követem.” Itt megáll, majd nagy levegőt véve hozzáteszi: „Ebben sokszor egyedül érzem magam.”
Amikor valaki baloldalinak nevezte őt, azt felelte: „Vállalom, bár mosolygok ezeken a megjegyzéseken. De ilyen ez a társadalom, mindenkit címkéznek. Egyszerűen túl kellene lépni az emberi gondolkodást gúzsba kötő, sokszor már elvakult politikai megosztottságon. Rendkívül idejét múlt gondolkodásnak tartom azt mondani: a másik oldal. Nincs másik oldal. Másik ember van.” Mindazonáltal úgy vélem, Miklós püspök elfogadja, hogy Jézus − a heidelbergi teológus, Gerd Theissen szavaival − az a karizmatikus vándorprédikátor, aki tüntetően nem a gazdagabb Júdeában, hanem éppen a szegényebb Galileában működött. Isten országa „baloldali” programját legelsősorban a társadalmilag legkisebbeknek, a pásztoroknak, a szőlőműveseknek, a halászoknak, a földműveseknek, a betegeknek hirdette, mert „megesett rajtuk szíve” (Mk 6,30–34).
Még a nyolcvanas évek közepén, amikor egy akadémiai bizottságban Hankiss Elemér kezdeményezésére arról vitatkoztunk, hogy végül is van-e, és ha igen, mennyiben van szocialista kultúra, Vitányi Iván − eléggé bátran − azzal érvelt, hogy a „szocialista” tartalma kiürült, díszítő jelzővé vált. Mintha csak ugyanezt érzékeltetné a „keresztény” szó használatával kapcsolatban Miklós püspök, amikor arra kér minket, hogy „ne címkézzük kereszténynek magunkat”, és arra, hogy „ne ki tegyük a keresztet, hanem az a szívünkben legyen”.
Miklós püspök habitusát a nyitottság, a közvetlenség, a hitelesség jellemzi, igyekezete szívós, következetes, energikus, de sosem görcsös. Lelkületét az evangéliumi derű jellemzi. Nem véletlenül lépett be közénk, a jócskán rendhagyó Ordo Joculatorum Dei rendbe. Amikor nyugdíjaztatása aktuálissá vált, nem kapaszkodott bele görcsösen a stallumba, de nem is tett úgy, mint akinek elege lett az egészből, például azért, mert sokszor egyedül érezte magát. Legalább jut elég ideje az olvasásra, mondta egyik alkalommal. Máskor pedig azt, hogy talán majd elvállal egy falusi plébániát. Erre én azt írtam neki, hogy tudnia kell, ma már az ő egyházmegyéjében is minden plébánia oldalagosan ellát másik kettőt, és mindegyikhez három-négy filia is tartozik, ez pedig egy miniegyházmegye, ahol egy alkalmas csapattal megvalósíthatná földreszállott utópiámat, melyet éppen ő ajánlott az olvasóknak. Beer Miklós váci püspök jövőjét illetően látok egy harmadik lehetőséget is:
[…] Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.[…]
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
Katolikusok között egy bátor ferencpápistát.
KAMARÁS ISTVÁN OJD