Ne gyertek „fájdalomtól megtört szívvel”, talpig feketében, földig lógó orral! Olyan ruhában jöjjön mindenki, amilyet szívesen visel (én azt sem bánom, ha az éppen fekete), és úgy, a maga természetességében, jókedvűen emlékezzen rám! Ne hozzatok virágot! Egyetlen szálat se! Ha virágot vesztek bármikor is, adjátok oda annak, akit szerettek, vagy tegyétek be a lakásotokba, hogy a szépsége örömet szerezzen, amikor esténként hazamentek. Szerintem az élőt soha nem szabad feláldozni egy halott kedvéért. Szétszóratásom alkalmával egyházi szertartás nem lesz, de lefizetett hivatalos „siratóasszony” sem. Néhány barátom majd mond néhány kedves, emlékező szót rólam, imádkozik, verset mond, vagy énekel – ahogy azt a szíve diktálja. Lehet hozzájuk csatlakozni. De ennél sokkal jobban örülnék, ha a felszólalók nem rólam beszélnének, hanem egymást bátorítanák.
Balogh Judit hamvainak szétszórásakor sokféle vallású, felekezetű és világnézetű barátja gyűlt össze. Minden úgy történt, ahogyan azt szerette volna. Eljött, akit pesztrált, aki együtt énekelt vele, akit történelemre vagy angolra tanított, akit mint a Nők Lapja lelki rovatának levelezője lelkileg helyrerázott, aki vallástörténeti előadásait hallgatta. Eljöttek, akikkel együtt segített a rászorulókon, akik emlékeztek arra, hogy Judit karácsonykor mindig nagyobb összeggel oltalmazta az Oltalom Alapítványt, kivéve egy alkalommal, amikor ellopták egész havi fizetését, ám akkor ápolóként ledolgozta az összeget. Eljöttek, akikkel Judit kezdeményezésére ez évben már hetedszer együtt imádkoztunk a vallások közötti közeledésért és megbékélésért, hazánkért és a szegényekért, abban a hitben és reményben, hogy hagyományt teremtünk korunk fájdalmasan megosztott magyar társadalmában, hogy kezdeményezésünk mintát kínálhat a különféle világi másságok közeledésére és együtt munkálkodására is. Világnézetre, vallásra, felekezetre való különbség nélkül meg voltunk győződve arról, hogy Judit szentül hitt valamiben, ami merőleges létezésünkre: az öröklétben való találkozásban. És eljöttek mindazok, akiket halálos betegen hősiesen megvigasztalt, megnevettetett, megerősített.
Balogh Judit egyebek mellett volt teológus, könyvtáros, tanár, de mindenekelőtt aktivista, önkéntes, aki utcán ételt osztott, aki barátságból és elkötelezett szolgálatként ügyeket vitt, vagy még inkább: ügyelt. Ezt tette az Egyházfórumnál is mint szerző, raktáros, terjesztő, kuratóriumi titkár és ki tudja, mi még. Az egyik Egyházfórum-szám előszavában jellegzetes szerepében bukkant fel neve: „Balogh Judit viszont azt rója föl valamennyi hozzászólónak, hogy csak diagnózist adnak, de nem nyújtanak terápiát, ezért néhány praktikus ötlettel siet segítségünkre.”
Mindazonáltal a látleletkészítésben is segített, amikor azt írta:
Az Egyházban Benne van a kohanita, a levita, de a félig agyonvert utazó és az irgalmas szamaritánus is. Mi az intézménytől várjuk, hogy egyszerre legyen kohanita és szamaritánus, ami csak kivételes esetekben lehetséges. Ilyen volt Teréz anya, aki néhány társával a haldoklókat szedte össze Kalkutta utcáin, és évekig nem gondolt rendalapításra. De ilyen a mi Böjte Csabánk is, aki útban van afelé, hogy intézmény váljék belőle. Vigyázniuk kell az ilyen rendkívüli embereknek, mert az intézményesülés sok veszély forrása lehet.
Vagy pedig ezt:
Manapság az istenhit és a vallás az átlagember számára jobb esetben fontos magánügy, rosszabb esetben nélkülözhető marcipánfigura a tortán. Úgy tűnik, a szekularizált világban a dolgok sorrendje megfordult: a hit egy folyamat végállomása, és nem kiindulópontja. Isten stratégiája megváltozott. Biztosítja a hozzáférést az igaz emberséghez, a tudáshoz, az önuralomhoz, az állhatatossághoz és a szeretethez minden ember iránt, mert ezek nélkül szétesik a társadalom. Aztán ha valaki legalább egy ilyen erényt tiszta lelkiismerettel gyakorol, ajándékba Isten létének igazsága is megfogható közelségbe kerülhet a számára. Az ilyeneket nevezi Rahner anonim keresztényeknek.
Halálos ágyáról hittel bátorító, amúgy meg Fülig Jimmy-s leveleket küldött nekünk, magunkat egyre árvábban érző korintusiaknak, efezusiaknak, szentimrevárosaiknak:
Új meg még újabb koktélokkal kísérleteznek, de mindez szerintem csak annyit ér, mint a rabbi jó ötletei, amikor a Kohn libái megdöglöttek. Nem tetszik viszont, hogy skinhead lettem. Igyekszem leplezni a dolgot, nemcsak a jelenség ideológiai háttere miatt, hanem esztétikai okból is. A környezetem dicséri ugyan egyéni stílusú parókámat, a rendőr sem akart még elvinni, de meg kell szoknom, hogy egyik napról a másikra ezüst-őszbe csavarodott a fejem. Ha igaz, hogy gyűlölettel ölni lehet, bizonyára az is igaz, hogy a szeretet és a jó akarat gyógyít. Úgyhogy ha megmaradok, az magas százalékban Nektek köszönhető. Nem bánnám, ha csak egy kicsit is megérdemelném a jóságotokat, de Ti pontosan tudjátok, hogy ez nincs így. Pont ettől szép a történet. A Nap-körösöknek üzenem, hogy október 15-én nagyszabású ételosztás lesz a Blahán. A krisnások szervezik, mint tavaly. Kérem, rövid időn belül szóljon nekem, aki jönni akar, hogy be tudjam jelenteni a főszervezőnél.
Immár odaát, a Főszervezőnél.
KAMARÁS ISTVÁN OJD