Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában
Sokan úgy vélik, hogy az iszlámban a teremtmények ábrázolásának tilalma kizárólag istenszobrok, bálványok készítésére vonatkozik. Szerintük a Korán általában nem tiltja az emberábrázolást, és kifejezetten sehol sem tiltja Mohamed ábrázolását. De ne felejtsük el, hogy egy vallásban nemcsak az tilos, amit az illető vallás szent könyve konkrétan, szóval megnevezve említ, hanem az is, amit a szent könyv vagy a hozzá kapcsolódó hagyomány szellemének és alapvető meggyőződésének sérelme nélkül nem lehet elkövetni. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy voltak korszakok, amelyekben előfordult az emberábrázolás, sőt vannak perzsa miniatúrák, amelyeken Mohamed alakja is megjelenik, de felismerhető arcvonások nélkül. Attól azonban, hogy valami előfordulhatott, még lehetett kivételes vagy illegitim jelenség. A valóság az, hogy az iszlámban a lelkes teremtmények ábrázolása vallásilag mindig tiltott cselekedet volt, egyszerűen azért, mert ez következett a Koránból és a prófétai hagyományból.
Az 59. szúra befejező verse (24.) így magasztalja az Istent: „Ő, az Isten, a teremtő, az alkotó, az alakító” (al-kháliqu’l-bári’u’l-muszawwir). Mindhárom szó az Isten teremtő munkájára vonatkozik. A „kháliq” kifejezés a semmiből létrehozó teremtő Istent jelenti. A héberből ismert „bári’” szó jelentése szintén teremtő. A „muszawwir” ábrázolót, formázót, alakítót, képalkotót jelent. Isten az, aki mint teremtő a létezők külső megjelenését, formáját, alakját, képét alakítja. Ezért ez a szó a „teremtő” szinonimája. A 64. szúra 3. versében ezt találjuk: „Ő teremtette a mennyet és a földet igazsággal, ő formált meg benneteket, remekül alakította képeteket.” Az ábrázolás, a képalkotás a teremtő Isten műve, az ő tulajdon munkája, amiben nem osztozik a teremtményekkel. Az ember tehát nem teremthet, a semmiből nem alkothat, képet nem hozhat létre. Ha megtenné, istenné tenné magát, ami a bűnök legsúlyosabbika.
Egyedül a gyermek Jézusról jegyzi meg a Korán, hogy „teremtett”. A 3. szúra 49. versében (vö. 5:110) ezt mondja Jézus: „Jelet hoztam néktek Uratoktól. Agyagból madárhoz hasonlót formálok nektek, lelket lehelek belé és valódi madárrá lesz, Isten engedelmével”. Figyeljük meg az isteni menetrendet. Agyagból megformázza a madáralakot, életnek leheletét leheli belé, s élőlénnyé lesz. Mindehhez azonban isteni felhatalmazásra van szükség. Nem történhet másképp, csak „Isten engedelmével”.
A Bukhári-féle tradíciógyűjtemény, amely a hitelesnek tartott prófétai hagyományt közvetíti, több helyen megemlékezik azokról, akik képeket, szobrokat készítenek. A 2225-ös számú hagyományban a következő prófétai mondást találjuk: „Aki képet készít, Isten azt gyötrelemmel sújtja mindaddig, amíg lelket nem lehel belé, de soha örökké nem lesz erre képes.” Az 5963. számú hagyományban ugyanezt találjuk más megfogalmazásban: „Aki képet készít ezen a világon, azt a feltámadás napján fel fogják szólítani arra, hogy lelket leheljen belé, de nem lesz képes rá.” Vagy a 7042. számú hagyományban egészen röviden: „Aki képet készít, annak gyötrelmeket kell elviselnie, és felszólíttatik arra, hogy életre keltse, de nem lesz képes rá.”
Arról van tehát szó, hogy a lelkes lényt ábrázoló kép vagy szobor készítése Isten teremtő munkájának utánzása, és mivel az embernek nincs sem hatalma, sem isteni felhatalmazása arra, hogy ezt véghezvigye, ezért az alkotás mindig torzó marad. Az ember nem tudja életre kelteni „teremtményeit”. Az így félbe maradt munkájával nemcsak tökéletlenül utánozza, hanem meg is csúfolja Isten teremtő hatalmát. A teremtmény feladata Isten dicsőítése. Aki ezt nem teljesíti, vagy ennek ellenére tesz, annak bűne elnyeri méltó büntetését.
A nyugati világban megszoktuk már, hogy az embert isteni tulajdonságokkal ruházzuk föl. Nem is gondolunk arra, hogy amikor a művészről azt mondjuk, hogy „teremt”, akkor olyan képességet tulajdonítunk neki, amit rendesen csak Istennek tulajdoníthatunk. Már az óvodában megkívánjuk a gyermektől, hogy „kreatív” legyen. És a „kreativitás” olyan emberi képesség, amit joggal elvárhatunk embertársainktól. Ma már szakembernek számító keresztyén teológus nagy nyilvánosság előtt mondhat olyat, hogy az ember „teremtő társa” az Istennek, anélkül, hogy ezt bárki szóvá tenné, vagy nyilvánosan kétségbe merné vonni. Pedig a hagyományos keresztyén teológia mindig visszariadt attól, hogy a teremtés munkáját, vagy a teremtésre való alkalmasságot – akár képes értelemben – az Istenen kívül másnak is tulajdonítsa. „Unus est Altissimus creator omnipotens”. Csak egyetlen fölséges, mindenható Teremtő van. (Sir 1,8)
A nyugati ember elvesztette az érzékenységét az Isten „istensége” iránt. Nem világosak a határvonalak az Isten és az ember között. Az Isten „istensége” nem befolyásolja többé az ember „emberségét”. Az Isten már mint Teremtő sem „tekintély” a mai ember számára. Ezért érezzük elvakult vadságnak azt a dühkitörést, amit az elhíresült karikatúrák váltottak ki világszerte a muzulmán tömegekből. Értetlenségünknek oka inkább bennünk van, mint bennük.
Végül néhány szót a fényképről. Vannak, akik azt gondolják, hogy a fényképezés különféle módjai is tilalom alá esnek az iszlám világban. Ez nem így van, mert a fénykép természete más, mint a művészi alkotásé. A fénykép lényegét tekintve egy kémiai, vagy egyéb eljárás segítségével rögzített tükörkép. Ha pedig tükörbe nézni szabad és semmi sem tiltja, hogy az így kapott tükörképet megőrizzük, akkor fényképet készíteni is szabad. A filmművészet is elfogadott dolog az iszlám világban. A Mohamed koráról készült filmekben azonban sohasem jelenik meg magának a prófétának az alakja, hanem mindig csak a „társaké”, akik a prófétával kapcsolatban vannak, róla hírt adnak, vagy reá hivatkoznak. Mohamed prófétai működésének a környezetére tett hatását ábrázolják a filmben anélkül, hogy magát a prófétát szerepeltetnék a filmvásznon. Az a néhány évvel ezelőtt lábra kapott sajtóhíresztelés azonban, hogy Amerikában egy nagyszabású hollywoodi produkcióra készülnek, amelyben filmvászonra vinnék Mohamed próféta életét és működését, már puszta híradásként is ellenkezést váltott ki a muzulmán világból. Nem tudják elképzelni, hogy a nyugati felfogásban és módszerekkel feldolgozott és megjelenített életrajzi film ne sértené meg durván a vallásos muzulmánok érzésvilágát.
Németh Pál