Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
2001. szeptember 11. után már megkerülhetetlen kérdés a nyugati világban az iszlám kultúra megismerése, az iszlámhoz való viszony kialakítása. Ebben fontos szerepe van a nyugati keresztény egyházaknak, ökumenikus szervezeteknek.
A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett nyugati gondolkodó egészen más fogalmi szókészlettel rendelkezik. Más nyelven beszél. És ugyanilyen másság tudattal néznek ránk muszlim testvéreink is. A Kelet és a Nyugat egymást kiegészítő ellentétével van dolgunk. Számunkra, a liberális nyugati demokrácia, a szekularizáció, a valláskritika, a szent szövegek exegézise stb. mind megszokott természetes adottságok.
Az iszlám közel másfél milliárd ember vallása. Az iszlám nem egységes, legalább annyira sokszínű, mint a kereszténység. Két fő ága: a mainstream, fősodor szunnita, a hívek közel 90%-a, és a maradék 10% síita. Cikkemben a szunnita iszlámmal foglalkozunk.
Az iszlám vallási ellenzéket is két nagy csoportba sorolhatjuk. Egyrészt az iszlamista, radikális ellenzékre, akik fundamentalista alapon elleneznek minden újítást. Számuk kb. 10-15% lehet. Másrészt, a Nyugaton, így Európában is egyre nagyobb hangot kapó reformista ellenzékre, akik az iszlám keretein belül nyugati mintára keresik a válaszokat az új kihívásokra.
Az iszlám történeti-földrajzi elhelyezkedésében is jelentős különbségek mutatkoznak.
Az „iszlám” arab szó, feltétlen odaadást, belenyugvást, megbékélést jelent; ugyanaz a töve, (s-l-m) mint a „szalám” (béke) szónak. A nyugati ember mostanában mégis szorongva gondol az iszlámra. Hiába igyekeznek csillapítani borzolt kedélyét mérsékelt muszlim hittudósok és nyugati orientalisták nyilatkozatai, akik szerint a terroristák éppúgy visszaélnek Isten nevével, mint egykor a keresztes lovagok vagy az inkvizítorok tették.
Ugyanaz az iszlám, amely lelki békét és méltóságot adott muszlim férfiak és nők millióinak, virágzó civilizációt hozott létre, különböző etnikumú embereket tanított meg arra, hogy testvériségben, s különböző hitűeket, hogy egymás iránti türelemben éljenek, bizonyos időszakokban mégis gyűlöletre és erőszakra inspirálta némely követőit. Ezt állítja The Roots of Muslim Rage (A muszlim düh gyökerei) című iránymutató 1990-es tanulmányában Bernard Lewis, a nyugati iszlámkutatás doyenje, hozzátéve: „balszerencsénkre a muszlim világ ma éppen egy ilyen perióduson megy keresztül, s a gyűlöletük nagy része – ha nem is az egésze – ellenünk irányul”.
Bernard Lewis 1974-től a Princeton Egyetem professzora. Ismert iszlám-szakértő, történész. Az elmúlt években számos tanulmánya és kötete jelent meg az iszlám világ értelmezésével kapcsolatban.
Lewis azt állítja, egyik nemrég megjelent írásában, hogy a fanatikus muszlimok számára a migráció az Európa elleni iszlám támadás harmadik hulláma. A szélsőséges, fundamentalista muszlim kisebbség a keresztény Nyugat ellen hirdet háborút. „Ennek az újfajta támadási hullámnak két iránya van: a terror és a migráció” – állítja Lewis. Mivel a terrorfenyegetettségről sokat hallani, esszéjében a migráció veszélyeit fejti ki. Mi az, amit várnak, és mi az, amit kapnak a muszlim bevándorlók? Tudjuk, számtalan oka van az Európába irányuló muszlim migrációnak, részben gazdasági, részben politikai stb. De a muszlim elkötelezettség és a demográfiai szaporulat miatt mára már jelentősen megváltozott Európa vallási térképe.
Lehetséges-e a párbeszéd?
A három monoteista, ún. „ábrahámi-vallás”, bizonyos közös gyökereket, évszázados kölcsönhatásokat illetően mutat közös vonásokat, de alapvetően három különböző világvallásról beszélhetünk.
Az iszlám törvényvallás. Egyébként a judaizmus is az. A törvény köti össze. Mohamed nemcsak vallás-, hanem államalapító is volt, nemcsak próféta, de hadvezér is. Ezért az iszlámnak már a keletkezésétől fogva sajátossága – ami majd csak a modernizáció korában válik problematikussá –, hogy benne a vallási és az államügyek nincsenek szétválasztva; a muszlim világban nem valósult meg a szekularizáció. Csupán egyetlen alkotmányosan is szekuláris alapokon álló, világi muszlim állam van: Törökország.
Mohamed az egyetlen prófétai személyiség, aki nemcsak hirdette az általa isteni kijelentésként felismert vallási igazságokat, hanem meg is tudta valósítani, életbe is tudta léptetni őket. Nála a vallás nemcsak az isteni akaratnak a meghirdetése, hanem annak evilági viszonyok közötti megvalósítása is. Mohamed Mekkában bejelenti, és kitartással hirdeti, hogy mi az igénye Istennek az emberrel szemben. „Az iszlám ezért nemcsak a hívő szívekben talált visszhangra, hanem gyökeresen és tudatosan átformálta az emberi életet, szabályozta a társadalmi, gazdasági és politikai viszonyokat is. Már Mohamed életében az iszlám a korabeli társadalom egészét egyetemlegesen meghatározó tényező, államalkotó erő, gazdasági, társadalmi, politikai viszonyokat megalapozó, alakító, átformáló lelki-szellemi
hatalom volt. Ezért az iszlámból eleve hiányzik a vallás és az állam kettőssége. Eleve hiányzik minden dichotómia lehetősége, amely elvben megkülönböztetné és szembeállíthatná egymással a szent és a profán, a vallási és világi, az egyházi és a politikai érdekeket. Személyes hit és közösségi élet, gondolkodás és cselekvés, közösségi magatartás
és társadalmi szerkezet nem különíthetők el, és nem kerülhetnek szembe egymással.” – írja Németh Pál református teológus az iszlámról.
Ha vallástipológiai szempontból vizsgáljuk a három ábrahámi vallást, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy az iszlámban és a judaizmusban is nagyobb hangsúly esik a helyes cselekvésre (ortopraxis), mint a helyes tanra (ortodoxia), ezért a teológia helyét a vallásjog tudománya foglalja el. A muszlim országok egyetemein a hittudományi
karok, illetve teológiai fakultások megfelelője a vallásjogi kar.
Míg a keresztények az ortodoxiára figyelnek, hitükön keresztül kapcsolódnak Istenhez és a világhoz, addig a muszlimok az ortopraxist gyakorolják, vagyis az élet totális megvalósulása a hagyományok szerint történik.
Állam és vallás szétválasztatlansága miatt kaphat politikai dimenziót – s kelthet Nyugaton időnként aggodalmat – már az iszlám első számú parancsa, amit maga az iszlám szó is jelent: az alázat és az engedelmesség. A legtöbb muszlim célja ugyanis – Goldziher Ignácnak, a 19. század jeles magyar orientalistájának szavaival – „nem az istennel való közösség elérése, hanem a rendeletei iránti legteljesebb odaadás tevékeny gyakorlása. Erénye és igazsága nem a jó és a tökéletes isteni eszméjéhez való vágyakozó közeledés, amire csak szabad erkölcsi erővel lehet törekedni, hanem önállóság nélküli, függő igyekezet a korlátlan mindenhatóság akaratát szolgálni, hogy annak tetszését az engedelmesség iránt elnyerje.”
Az iszlám vallásjog rendszere a jogalkotás forrásaira támaszkodik. Az első és mindent eldöntő jogforrás a Korán. Amire nézve a Koránban egyértelmű eligazítást találunk, arról nem lehet vitát nyitni. A Koránt a prófétai hagyomány, a Szunna követi. Ha valamire nézve
nem található szabály a Koránban, akkor a Szunnához, a Próféta szavaihoz és cselekedeteihez kell fordulni iránymutatásért. Tudjuk, hogy a próféta Szunnája az arab törzsek mindennapi szokásait tette az egész iszlám világ törvényévé. De a történelem előrehaladtával, újabb és újabb jelenségek, esetek merültek fel. Az új jelenségek megengedett vagy tilos voltát a jogtudósoknak kellett megállapítaniuk a források tanulmányozása alapján.
Az út (Al-Sharia)
Tariq Ramadan ma az egyik legismertebb nyugat-európai iszlám tudós. 1962-ben született, egyiptomi származású muszlim családban, Svájcban. Az egyetemen francia irodalmat és filozófiát tanult. Ramadan, az egyiptomi Muszlim Testvérek alapítójának, Haszan al-Bannának az unokája.
Ramadannak a „Nyugati muzulmánok és az iszlám jövője” című könyve, eddigi előadásainak, nézeteinek összefoglalója. A szerző ebben a kötetében is világossá teszi, hogy elkötelezett híve annak a nézetnek, hogy a nyugati világban élő muszlimok ne tekintsék magukat idegeneknek, átmeneti lakosoknak, hanem sokkal inkább teljes jogú állampolgároknak, akiknek jogaik és kötelességeik vannak. Az elidegenedés helyett az integráció mellett érvel. A muszlim bevándorlóknak azt tanácsolja, hogy ne keverjék össze a kultúrát és a vallást. Gyermekeiknek be kell fogadni az adott ország kulturális ízlését és normáit. Ramadan elítéli a „mi és ők” mentalitást, amely sok nyugati muszlim közösségben jelen van.
A sharia szó gyökere: sha-ra-a a forráshoz vezető ösvényt jelenti. Amíg a shahada a muszlim lét alapja, az egyéni hithűség kifejezése, addig a sharia azt mutatja meg, hogyan legyen és maradjon valaki hívő muszlim. Ramadan azt mondja, hogy ebben az értelemben a sharia nem csak az iszlám egyetemes alapelve, tétele, hanem az egész kerete és gondolatvilága az emberi történelemben való megvalósulásnak. A sharia az alapvető hittételek megvalósulása, a hithű muzulmán kapcsolódási pontja, összekötő kapocs az isteni akarattal. Az iszlám kapcsolódási pontok világában ez a legalapvetőbb tétel. Posztmodern korunk közepette is azt bizonyítja, hogy egyedül az isteni értékek egyetemesek, ezek a hittételek örökérvényűek, nincsenek időhöz és helyhez kötve.
Bárhol éljenek a muszlimok a világban, megpróbálják megélni hitüket, követik a shariát, vagyis a forráshoz vezető ösvényt. Ez a muszlim lét alapja. Amint a muszlimok naponta ötször imádkoznak, elmondják a shahadat, azalatt is a shariát alkalmazzák. Mert a sharia alapja a morális tudat és gyakorlat, a személyes hithű meggyőződés. Ez az út vagy ösvény érthetőbbé válik az útmutatás figyelembevételével, mely az emberi lét minden mozzanatát érinti. Habár meg kell jegyezni, hogy a számtalan szabály alkalmazásában vannak eltérések.
Az iszlámban a sharia az élet egészét öleli fel.
De ne felejtsük el, hogy ezt az utat emberek alakították ki, muszlim tudósok, pl. Abu Hanifa, vagy al-Shafii, akik bizonyos normákat alakítottak ki a szövegek értelmezéséhez és alkalmazásához. Ezek a normák azt szolgálták, hogy olyan szabályokat alakítsanak ki, amelyek megmutatják a morális, hithű muszlim lét lényegét a Korán és a Szunna alapján. A sharia az emberi intellektus szüleménye. A vitathatatlan forrás a Könyv maga és a prófétai hagyomány. De Ramadan szerint felbecsülhetetlenül nagy munka az a hagyaték, melyet iszlám tudósok hoztak létre, a vallási szabályok, az útmutatások, az üzenet átadásával.
Al-urf, a hagyomány, vagy szokás, melynek nagy ereje van az iszlámban, de a korok, szokások változnak, így nem is annyira a szó szerinti értelmezés, mint inkább az eredeti szándék, a szempontok a fontosak.
A sharia értelmezésében különböző iskolák és irányzatok alakultak ki. Elfogadható Tariq Ramadan azon felosztása, hogy ezeket az irányzatokat leginkább az különbözteti meg egymástól, hogy bennük hogyan viszonyul egymáshoz a szöveghez való szigorú ragaszkodás és az értelem, a ráció szerepe.
Míg a skolasztikus tradicionalizmus és a szalafi literalizmus hívei szigorúan, szó szerint követik a Korán és a Szunna kijelentéseit, addig a szalafi reformisták azt vallják, hogy nincs szükség a jogi iskolák közvetítő szerepére, a Koránt és a Szunnát kell értelmezni, alkalmazni. Az iszlám korai évszázadaihoz nyúlnak vissza, amikor az egyéni interpretáció érvényesült. Ez az irányzat a 19-20. századi muszlim reformista törekvésekből nőtt ki. Míg az eredeti szövegekhez ragaszkodnak, ugyanakkor nagyon fontosnak tartják az ész, az értelem szerepét, a vallási szövegek modern értelmezésében. Számtalan Nyugatra emigrált muszlim, köztük Ramadan is ehhez az irányzathoz tartozik.
A politikai literalista szalafizmus: politikai fundamentalizmussal párosuló vallási irányzat. A Nyugatot teljesen elutasítják, dar al-harb-nak, vagyis háborús területnek tartják, és dzsihádra szólítanak fel, kisebb hálózatokban működnek. A liberális vagy racionalista reformisták a nyugati gondolkodás és integráció támogatói. Ők voltak Kemal Atatürk hívei. Tanaik szerint a szociális kérdésekben NEM a Korán és a Szunna a mérvadó. Az értelmes érvelésnek nagy szerepe van mozgalmukban. Számos nyugat-európai, szekularizált muszlim értelmiségi vallja ezt, köztük például a magyarul is olvasható Bassam Tibi.
Azt kérdeztük, hogyan lehetséges és kik között a dialógus? Tipológiai szempontok alapján hogyan lehet összehozni az ortodoxiát és az ortopraxist?
Alapvetően ketté kell választani a klasszikus (ebben az értelemben homogénnek vett, de nyilván sokkal tagoltabb) iszlámot és a 19-20. század során modernizálódó iszlámot. A
párbeszéd tekintetében ezeken belül is korszakokat és attitűdöket lehet megállapítani, elég csak arra utalni, hogy 1453-ig az iszlám a kereszténység terminológiájában secta volt és nem religio.
Az iszlámmal való dialógus történeti áttekintésére ebben az írásban nem vállalkozom. A modern változó vagy változatlan iszlám számunkra az igazi kérdés. Most, egy új évezred elején, ebben a változó poszt-szekuláris világban keressük muszlim testvéreinkkel a kapcsolatot, és vizsgáljuk, hogy vajon ők mennyire készek a párbeszédre.
Egyfelől egyre égetőbben érezzük a párbeszéd szükségességét, másfelöl nehéz a két hitvilágban közös pontokat találni. De a 70-es évek óta nemcsak egy távoli keleti vallásról beszélünk, hanem egy Európában közel 30 milliós hívő tömegről, akik nagyon sok társadalmi, beilleszkedési, vallási és egyéb problémával küzdenek.
Ramadan minden igyekezetével azon van, hogy meggyőzze a Nyugatot, hogy a modern reformista iszlám dialógusképes, egyenrangú nyitott társ a párbeszédben. Művei olvasta után mégis számtalan kérdés marad megválaszolatlanul. Nevezetesen, hogyan lehet ezt a sokszínű európai hívő muszlim tömböt megreformálni, a tradíciót és az üzenetet a mai világhoz, körülményekhez igazítani? Vajon a muszlimok akarnak-e változásokat?
Iszlám területi felosztások és a dhimmi fogalma
Az iszlám korai évszázadaiban az ulama hozta létre a területek megkülönböztetését, aszerint hogy kik laknak ott, és az adott helyen mennyiben érvényesül az iszlám törvénykezés. Ennek akkor történelmi okai voltak, és segített a muszlimoknak jogi ügyeik intézésében. Így alakult ki a dar al-islam és a dar-al-harb fogalma. Habár ezekről a Koránban és a Szunnában nem történik említés.
Dar al-islam, iszlám terület, ahol muszlimok élnek, és ahol az iszlám jogi rendszer van érvényben, (akkor is, ha nem muszlim az uralkodó). Ebben az esetben a muszlimok teljes biztonságban érezhették magukat.
Dar al-harb, háborús terület. Ez az a terület vagy ország, ahol sem a vallási, sem a jogi, sem a politikai értelemben nem az iszlám van érvényben. A hangsúly nem a lakosokon, hanem a politikai-vallási rendszeren van. Automatikusan nem jelent valós háborút vagy veszélyt, de a muszlimok nincsenek teljes biztonságban. A fenti kategóriákban a fő szempont a muszlimok biztonsága és védelme. Ilyen értelemben – Ramadan szerint – a muszlimok sokkal nagyobb biztonságban érezhetik magukat az idegen Nyugaton, mint a többségében muszlim országokban. Al-Shafii nyomán megkülönböztethető egy harmadik terület is, mely a dar al-ahd, vagyis a szerződés, a megállapodás földje. Ezek azon területek, ahol politikai értelemben nem az iszlám az uralkodó, de békeszerződést és együttműködési megállapodást kötöttek egy vagy több muszlim országgal. Ez a kategória mindenképp segíthet a jelen nemzetközi politikai szinten.
A nyugati gyarmatosítók hódításai óta jelentős változás ment végbe a muszlim világban. A globalizáció csak fokozza annak szükségességét, hogy ugyanilyen jelentős változás menjen végbe a muszlim gondolkodásban is. Az iszlám tanítás minden korban és mindenhol érvényes, ugyanakkor a területek iszlám megkülönböztetése, mivel a szent iratokban ez nem is szerepel, már nem időtálló. Egy új iszlám identitást kell találni Nyugaton. Az új helyzetnek új kihívásai vannak, és új értelmet kell adni. A reformista muszlimok ezt az új helyzetet a Dar al-shahada területének nevezik. Ahol a hitvalláson, a példaadáson van a hangsúly. Az ún. Nyugat a posztmodern korban komoly szellemi-lelki válságban van, elvesztek, kiüresedtek a régi hagyományok, normák, erkölcsi értékek. A szekularizmus utáni korban a pluralizmus adta lehetőségekkel élve az iszlám – ne felejtsük el, missziós vallás – fel szeretné ajánlani mindazokat az értékeket, vallási kötődéseket, melyekkel rendelkezik. S épp az iszlám ezen missziós jellege tölti el aggodalommal az európai keresztényeket és a szekularizált Nyugatot.
De ha már a területekről beszélünk, még egy fontos fogalmat meg kell, hogy említsünk, ez pedig a dhimmi (dzimmi) jelentése.
Az iszlám rangsorolja a vallásokat. Egyedül üdvözítő és igaz vallásnak csak az iszlámot tekinti, ugyanakkor a Könyv, a kinyilatkoztatás népeit, a judaizmust és a kereszténységet elfogadja. Ezek ismert vallások voltak Mohamed próféta korában is, aki részben ezekből merített, és többnyire ezek ellen küzdött. A zsidókat és a keresztényeket, pedig mint az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás birtokosait (ahlu l-kitábejn) az iszlám társadalom kebelébe tartozó, az iszlám állam türelmét és védelmét élvező alattvalókként (ahlu dz-dzimma) kezelik.
A zsidóságon és a kereszténységen kívül a dhimmi tárgyalásakor még megemlítik a zoroasztriánusokat is.
A dhimma tehát egy olyan szerződés, amelyet a muszlimok által uralt területen kötnek a kijelentések vallásaival, fejadó és földadó fejében, védelmet, bizonyos vallásszabadságot biztosítva a máshitűeknek. Mohamed kora óta a történelem során sokat változott a dhimmi helyzete. Mindenképp ide tartozik a térségben élő zsidóság mellett, a nesztoriánus és kopt kereszténység is. Ezeken a területeken sokszor előfordult, hogy magasabb állami hivatalt csak akkor kaphattak a dhimmik, ha áttértek az iszlámra.
Ezzel a témával az elmúlt évtizedekben Bat Ye’or foglalkozott a legtöbbet. Bat Ye’or, héberül azt jelenti a Nilus lánya, ezen a néven ír és dolgozik, valódi neve Gisele Littman, aki Kairóban, Egyiptomban született, majd a zsidó lakosság elleni megtorlások elől 1957-ben szüleivel együtt Londonba menekült. Bat Ye’or fő koncepciója, hogy a dhimmi-lét a dzsiháddal függ össze. Azt fejtegeti, hogy míg az iszlám korai századaiban bizonyos helyeken és uralkodók alatt működött a dhimmi, addig a világ számos helyén még a 20. században is a muszlim országokban élő másvallásúakat megalázták, üldözték, legyilkolták. Nézetei személyes élményéből és történelmi kutatásaiból táplálkoznak. Számára a dhimmi alkalmazása összeegyeztethetetlen a tolerancia elvével és az egyetemes emberi jogokkal.
Jacques Ellul francia történész hasonló, de árnyaltabb véleményt fogalmaz meg A dhimmi helyzete a muzulmán társadalomban c. írásában, (Pannonhalmi Szemle 2007/1). J Ellul (1912-1994) Bordeaux-ban született, ott tanult, majd ott volt egyetemi tanár, filozófus, szociológus, teológus. Ifjú korában marxistaként kezdte, szimpatizált az anarchistákkal, majd megtért keresztényként. Részt vett a francia ellenállásban. Nagy hatással volt rá Karl Barth teológiája, a francia református egyházban is tevékenykedett.
„A dhimmi az iszlám és a nem-iszlám közti viszonyról alkotott, totális, állandó és teológiailag megalapozott felfogás kifejeződése. Nem történelmi véletlen, amely valamiféle történelmi jelentőségre tett szert, hanem eleve léteznie kell. Következésképpen történelmi vizsgálat tárgya (keresni kell szellemi körvonalait, és le kell írni múltbeli alkalmazását), ugyanakkor mai, nagyon is aktuális téma, tekintettel az iszlám terjeszkedésére” – írja Ellul.
A II. világháború után, a gyarmatok megszűntével jelentős változás ment végbe az iszlám országokban is. A felszabadulás egy új vallási megerősödéshez vezetett, az olaj pedig új gazdasági helyzetet teremtett.
Míg a keresztény teológia és elképzelés akár Istenről, vagy Jézusról folyamatosan fejlődik, addig az iszlámban statikus a hitfelfogás. Ellul így fogalmaz: „az iszlám, sokkal inkább, mint egykor a kereszténység, olyan vallás, amely végleges formát kíván adni a társadalmi rendnek, az emberi érintkezési formáknak, és keretek közé akarja zárni minden egyes ember életének minden egyes pillanatát. Tehát olyan állandóságra törekszik, amely más társadalmi formák többségében nem volt meg. Sőt azt is tudjuk, hogy az iszlám tanításának egésze (beleértve vallásos meglátásait) jogi jelleget öltött. Valamennyi szöveget jogi jellegű értelmezésnek vetették alá, és valamennyi alkalmazásuk (még a spirituális jellegűek is) jogi aspektust nyert.”
Látjuk, hogy a zsidó-keresztény Európa szellemi elitjében is mennyi kétely, félelem fogalmazódik meg.
A fentiek alapján néhány pontban próbáltam felvázolni a párbeszéd nehézségeit. A félelmek nagy része tudatlanságból ered, először is ezeket kell leküzdeni. Nehéz közös pontokat találni, hisz két külön világról van szó. De azt is észre kell vennünk, hogy az iszlámban is van egy jelentős értelmiségi ág, amely megpróbál visszatérni az eredeti forrásokhoz, és azok alapján próbálja megreformálni, összhangba hozni hitüket, világképüket a 21. századdal. Velük mindenképp lehet és érdemes dialógust folytatni.
A dialógus nem egy egyszeri megbeszélés vagy tárgyalás. A dialógus egy folyamat, melynek során a keresztények és a muszlimok egymást erősítik az igazság és a béke iránti elkötelezettségükben, közösen keresik a megoldást a társadalmi kérdésekre, saját spirituális erőforrásaikra támaszkodva.
A vallásközi dialógus a gyakorlatban
Általában a felszínen a keresztény közösségek nyilatkozataikban nagyon diplomatikusak és elismerők az iszlám vallással és annak nyugati megjelenésével szemben. De a felszín mögött, a valós életben sok problémát jelentett számukra a muszlim bevándorlók kérdése.
A genfi székhelyű Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches) a legnagyobb protestánsokat, anglikánokat, ortodoxokat tömörítő, ökumenikus vallási szervezet, mely évtizedek óta fontosnak tartja a világvallások közötti párbeszédet, egyre nyitottabban fordul a megváltozott európai vallási helyzethez, a növekvő számú iszlám közösségekhez. Először 1979-ben fogalmazták meg és fogadták el a különböző élő vallások és ideológiák közötti párbeszéd irányelveit. Ezek ma sem veszítettek érvényükből. Az elmúlt években az EVT vallásközi kapcsolatok osztálya számos nyilatkozatot adott ki, konferenciát, tanácskozást szervezett. Ma már munkájuk során első helyen szerepel a keresztény-muszlim kapcsolatok ápolása, a dialógus elősegítése. A kapcsolatot kétoldalú és többoldalú dialógusok szervezésében valósítják meg. Növekvő fontosságú a vallásközi munkacsoport tevékenységében a különböző világvallásokon belüli trendek elemzése és egy előrelátó vallásközi párbeszéd-terv kidolgozása. Az EVT vallja, hogy a keresztény identitás és hitvallás megőrzése mellett fontos a vallási sokszínűségre való reflexió is.
Megújító közös akaratra van szükség, amely nem merülhet ki a találkozók, konferenciák összejöveteleiben, sokkal inkább élő cselekvésre van szükség a mindennapok során, ahol a különböző vallásokhoz tartozó hívek együtt keresik a választ napjaink kihívásaira.
Szent-Iványi Ilona[1]
[1] Unitárius lelkész. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem PhD ösztöndíjasa.