Az irgalom az iszlám nézőpontjából

Az irgalom és az irgalmasság központi helyet foglal el az iszlámban. Isten legmeghatározóbb tulajdonságai között tartják számon, a Korán első sorában kétszer is megjelenik, s nem lehet az ideális muszlim hívő erényeiről beszélni anélkül, hogy az irgalmasság témakörét érintenénk. Az alábbiakban megpróbálunk széles, ám minden bizonnyal nem teljes körű áttekintést nyújtani arról, hogyan jelenik meg az irgalom és az irgalmasság az iszlámban mint vallásban, az iszlámmal szorosan összefonódó arab nyelvben, az iszlám hitelvekben és vallásjogban, valamint az iszlám vallás forrásaiban. Kitérünk az irgalmasság gyakorlására az iszlám hadviselésben, végül megkíséreljük példákon keresztül érzékeltetni, hogyan jelenik meg az irgalmasság koncepciója a muszlim társadalmakban.

Jelen írás nem tudományos igénnyel készült, inkább az ismeretterjesztést tűzte ki céljául. Ennek megfelelően a szöveg helyenként pontatlanságokat tartalmazhat szigorú iszlám vallásjogi vagy teológiai szempontból. Az iszlám teológia és vallásjog (fikh) iránt komolyan érdeklődő olvasó számára azt ajánljuk, hogy mindig vesse össze a cikkben leírtakat más megbízható forrásokkal is, valamint keresse fel valamelyik helyi iszlám közösséget, ahol iránymutatást tudnak adni neki a témában, további eredeti szövegekkel világíthatják meg a kérdéses részeket, és segíthetnek tisztázni az esetleges félreértéseket.

 

AZ ISZLÁM MINT VILÁGVALLÁS

Jelenleg az általános értelemben vett iszlám a világ második legnagyobb vallása, egyúttal a leggyorsabban növekvő vallás.¹ Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a tradicionálisan nem muszlim országokban az iszlám friss alternatívát kínál a meglévő vallások mellett, ezért sokan választják új vagy első vallásukként. Az irgalom koncepciója ebben jelentős szerepet játszik. Az iszlám a tanításaira nyitott emberek szemében következetes és igazságos vallásként jelenik meg, amely mindig irgalommal igyekszik kellő rugalmasságot biztosítani az élethez az esetenként merevnek tűnő vallási szabályok sűrűjében. Az iszlám mindig nagy hangsúlyt fektetett az irgalom tanítására és terjesztésére, ennek köszönhető terjedésének szapora irama, töretlen lendülete a kezdetektől napjainkig.

A világ 50 országában élnek többségben muszlimok, a legnagyobb ilyen ország Indonézia. Ezek az országok óriási, többnyire egybefüggő területet alkotnak a Távol-Kelettől Nyugat-Afrikáig, amelyet az iszlám vallás és az arra épülő hagyományok kötnek össze. Tradicionálisan a muszlimok az iszlám terjedését a kényszer elutasításával, az igazságosság és irgalmasság terjesztésével magyarázzák. Noha történelmi ellenpélda számos van, ez a nézet jól mutatja, milyen központi helyet foglal el az irgalom az iszlám kultúrában, közvélekedésben.

 

AZ ISZLÁM ÉS AZ ARAB NYELV VISZONYA

Az iszlám és prófétája, Mohammed a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a szakrális szövegek pontos megőrzésére. Ennek vallási magyarázataként a korábbi vallási generációk (izraelita vallás, kereszténység) ebbéli sikertelenségét szokták felhozni. A hagyomány szerint azért volt szükség Mohammed próféta eljövetelére, mert a korábban isteni kinyilatkoztatást kapott zsidó és keresztény közösségek nem voltak képesek megőrizni az egy igaz Istentől származó tanítást abban a formában, ahogy az számukra kinyilatkoztatott, hanem eltértek tőle, összekülönböztek, a tanítást pedig megváltoztatták. Az ő követőik megbízható útmutatás nélkül maradtak, és különböző vallási irányzatokra estek szét, így szükségessé vált egy újabb küldött és próféta eljövetele, aki igazságot tesz a vitás kérdésekben, új, mindent felülíró törvényt hoz, és egyesíti az embereket az egyistenhitben. Ennek fényében különös körültekintést igényelt a vallási szövegek megőrzése, nehogy az iszlám is ugyanarra a sorsra jusson, mint elődei. Bár Mohammed próféta hagyománya szerint az iszlám sem kerülheti el a szétforgácsolódást az idők folyamán, a vallás alapjául szolgáló szövegeket, a Koránt, Allah beszédét sikerült változatlan formában megőrizni a mai napig. Erre maga Allah tett ígéretet a kinyilatkoztatásban, mondván: „Bizony, mi küldtük le az Emlékeztetőt [Koránt], és bizony, mi őrizői vagyunk annak” (15. szúra, 9. sor). Ez az ígéret magukat a muszlimokat is kötelezte, hogy tegyenek meg mindent a Korán verssorainak megőrzése érdekében. Mivel a Korán arab nyelvű környezetben lett kinyilatkoztatva, közérthető arab nyelven íródott. Maga a Korán is arab nyelvű Koránként hivatkozik magára, pontosabban Allah nevezi arab nyelvű Koránnak a saját beszédét: „Arab nyelvű Koránként küldtük le hozzátok, talán felfogjátok” (12:2). A Korán tehát minden definíció szerint arab nyelvű, amiből következik az is, hogy ha lefordítanák a szövegeket arabról más nyelvre, az már nem is lenne Korán. Éppen ezért a mai napig a Korán fordításait nem is tekintik vallásjogilag Koránnak, hanem csak a Korán „jelentése fordításának”. A fordítás szövegét nem lehet érvként, vallásjogi, teológiai bizonyítékként felhasználni, ahogy imádkozni is csak a fordítatlan, eredeti arab nyelvű szöveggel lehet, amellett, hogy a pontos jelentését ismerni kell.

A hagyományok még ennél is tovább mennek. Mivel a Korán Allah beszéde, és Allah beszéde arab, a hagyományok az emberiség első nyelvének is az arabot tekintik – ezen beszélt Ádám, és majdan ez lesz a Paradicsom lakóinak a nyelve is. Az ilyen kategorikus kijelentéseket csak az enyhíti, hogy a többi kinyilatkoztatás nyelvét a hagyomány jellemzően nem tekinti arabnak, hanem úgy tartja, hogy, mint a Korán esetében, minden néphez a saját nyelvén szólt a prófétája.

Akárhogyan is, a muszlimoknak nem volt más választásuk, mint körültekintően konzerválni mindazt, ami a Korán, a nyelvvel együtt, amelyen íródott. A szövegét szóról szóra kívülről megtanulták, egymásnak felmondták és ellenőrizték, végül lejegyezték, a kiejtést és recitálást segítő, egyértelműsítő mellékjelekkel látták el, jelentését pedig folyamatosan magyarázták a Próféta életéből vett utalásokkal, amelyek megvilágították az adott verssor kinyilatkoztatásának körülményeit, indítékait, vallási és történelmi kontextusát.

A fentiek egyenes következménye, hogy az arab nyelv elválaszthatatlan lett az iszlámtól, annak tanulása minden időben és a világ minden pontján megköveteli az arab nyelv elsajátítását és alapos ismeretét. Ezért recitálják a Korán szövegét a kazahok éppen úgy arabul, mint az indonézek vagy a pakisztániak, ezért tudott az arab nyelv a latinhoz hasonlóan legalább annyira intenzíven szavakat kölcsönözni más nyelveknek. E szavak azóta az érintkezés folytán még olyan nyelvekbe is átkerültek, amelyek beszélői maguk nem az iszlám vallás hívei, mint például a hindi.

Erre a hosszas bevezetőre azért van szükség, hogy megérthessük, miért magyarázható és magyarázandó az irgalom koncepciója az arab nyelven keresztül, amikor az iszlám nézeteit tárgyaljuk.

 

AZ ARAB NYELV ALAPVETŐ FELÉPÍTÉSE

Miután ismertettük, milyen előkelő helyet foglal el az arab nyelv az iszlám vallásban és a muszlimok gyakorlatában a kezdetektől napjainkig, ki kell térnünk röviden az arab nyelv alapvető felépítésére, meghatározó nyelvtani sajátosságára, ami remélhetőleg rá fog világítani a szavai között lévő szoros kapcsolatra, etimológiai rokonságuk mibenlétére.

Az arab nyelv jól megőrizte a sémi nyelvek azon tulajdonságát, amely szerint a legtöbb szó három (ritkán több) meghatározó mássalhangzóból álló, úgynevezett gyökből származik. Egy ilyen gyökből rengeteg újabb szó származhat, amelyek között a szemantikai rokonság sokszor már nem is mutatható ki, vagy legalábbis nem triviális. Az alaki, morfológiai rokonság viszont szembetűnő, és akár segítheti is a nyelvtanulókat minimális nyelvtani ismeret birtokában „megtippelni” egy sohasem látott szó jelentését, amennyiben ismerik az adott gyököt, amelyből a szó származik.

Gyors példaként a gyök-származék viszonyra álljon itt a k-f-r gyökből származó kafara (’befedni, elrejteni’) ige, kaffara (’megbocsátani’) ige, és kufr (’hitetlenség’) főnév. Látszik, hogy a jelentésbeli rokonság nem egyértelmű, de mindegyik szóban nyilvánvaló a gyök alkotóelemeinek, a k, f, és r hangoknak a jelenléte, aminek köszönhetően a nyelvtani rokonság egyértelműen megállapítható.

Azért tárgyaltuk ezt ennyire részletesen, mert az irgalom arab szavainak esetében ez a nyelvtani rendszer további érdekes összefüggésekre fog rávilágítani, amelyeket ott nem lenne célszerű nyelvtani magyarázatokkal félbeszakítani.

 

AZ IRGALOM A MAGYAR NYELVBEN

Ha az ’irgalom’ jelentését a magyar szótörténet felől próbáljuk felgöngyölíteni, hamar elveszítjük a fonalat. Nyelvtörténeti szempontból eredete nem igazolható; az ’elfelejt’, ’eltéved’ jelentésű finnugor szavakkal szokták rokonítani, amelyet egy lehetséges ’bűnt elfelejt, megbocsát’ jelentésfejlődés eredménye igazolhatna. Emellett csak olyan rokon értelmű szavakra támaszkodhatunk, mint a kegyelem, könyörület, szánalom, részvét, megbocsátás és feloldozás. Igazi jelentését azonban ezek csak árnyalják, de értelmét nem különösebben világítják meg, szótörténeti hátterük pedig még az irgaloménál is ködösebb, hiányosabb. Magyar anyanyelvűként viszont érezzük, hogy valódi jelentése ennél több. A Pallas Nagy Lexikona például frappánsan így határozza meg: „az az erkölcsi erény, mely az akaratot hajlandóvá teszi mást szükségében segíteni”. Szükségben való segítésről van tehát szó, a rászoruló segítéséről, de talán az a kulcsszó, hogy másról van szó, nem saját magunkról, akin segíteni nekünk nem közvetlen érdekünk vagy nem saját szükségünk, hanem akinek megsegítésére csupán „hajlandók” vagyunk valamilyen oknál fogva.

Látni fogjuk, hogy az arab szó és rokonai nagyrészt fedik ezeket a jelentéseket, ugyanakkor túl is mutatnak rajtuk. Természetes, hogy ilyen komplex fogalmakhoz gazdag jelentéstársítás, irodalmi alkalmazás tartozik, az azonban beszédes, hogy az adott szavak használata, értelmi rokonítása mennyire számít elterjedtnek vagy magától értetődőnek egy adott nyelvben, kultúrában.

 

AZ IRGALOM AZ ARAB NYELVBEN

Még mielőtt az ’irgalom’ jelentéssel rokonítható arab szavakat tárgyalnánk, ide kívánkozik megemlíteni a jelentés világszerte elterjedt latin megfelelőjét, a misericordiát. Ez jól megőrizte az irgalom megítélését keletkezésének korában. A szó ugyanis a miser (vö. „mizéria”) és cor (cordis, n.) szavak összetétele. Ez utóbbi ’szívet’ jelent, míg az előbbi jelentése tágabb, egyaránt jelenthet ’szerencsétlenséget’, ’nyomort’, ’hitványságot’, ’haszontalanságot’ és ’gyötrelmet’, ’kínt’. Mint ilyen, az irgalom a „vérző szívű” ember sajátossága, aki maga is „nyomorult”, legalábbis „szenved” attól az érzéstől, amely miatt neki segítenie kell a rászorulón. Ez a fajta jelentés jól nyomon követhető az európai kultúra irodalmában is, és remek kontrasztul szolgál itt, az irgalom arab nyelvi megfelelőiről szóló bekezdésben, mivel az arab szavakban az irgalom ilyetén aspektusa a jelentésben egyáltalán nem mutatkozik meg. Az arab nyelvben tehát az irgalom és annak gyakorlása nem jár együtt szenvedéssel, és nem jelent nyomorúságot. Hogyan viszonyul akkor az arab nyelv az irgalom koncepciójához?

Az arab nyelvben az irgalom a r-h-m gyökből származik, a belőle képzett összes igetörzs ugyanazt a jelentést járja körül: ’megkegyelmezni’, ’részvéttel lenni’, ’megbocsátani’, ’megértést, szeretetet, tiszteletet mutatni egymás felé’. Van azonban egy ebből a gyökből származó főnév, amelynek jelentésére már a nagy Korán-egzegéták felhívták a figyelmet: ez a rahim szó, amelynek jelentése ’anyaméh’ és az ebből levezethető ’rokonság’, ’rokoni viszony’. (Ugyanez az irgalom-anyaméh párhuzam megtalálható a szintén sémi héberben is, és az irgalmas [rakhúm] Isten jelzőjeként többször megjelenik az Ószövetségben.) Ennek vallási magyarázatáról később még bővebben is szó lesz.

Említésre méltó még az ugyanebből a gyökből származó marhúm szó, melynek jelentése ’elhunyt’, ’megboldogult’, szó szerint pedig: ’akin irgalmat gyakoroltak’.

Az irgalommal rokon jelentésű még az arabban a ’nemesnek lenni’ jelentésű gyökből származó kerím, amely átvitt értelemben vett nemességet is jelöl, úgymint ’nemes lelkű’, ’nagylelkű’, ’bőkezű’, ’kegyes’. Ilyen értelemben ez a szó a Korán állandó megkülönböztető jelzője. A korán szó tudniilik ’olvasmányt’ jelent, a Korán tiszteletbeli megnevezése El-Korán-ul-Kerím ’a kegyes Korán (=olvasmány)’.

 

AZ IRGALOM AZ ISZLÁMBAN

Bár a Korán kinyilatkoztatása nem ezzel a szúrával (verssel) kezdődött, Mohammed még életében sorba rendezte a kinyilatkoztatott szúrákat, és rögzítette a Fátihát, a könyv megnyitójaként, a Korán elején. A Fátiha jelentősége óriási, ezért nem is lehetett volna jobb helye, mint az Írás „fején”, a tanítás legelején. A muszlim naponta ötször imádkozik, és az öt ima során legalább tizenhétszer hajol meg. Minden meghajlás előtt a Fátihát kell recitálnia, a Fátiha nélkül nem érvényes a muszlim imája, ima nélkül pedig, úgymond, semmi sem különbözteti meg őt a nem muszlimoktól. A muszlim számára tehát döntő jelentőségű és feltétlenül szükséges a Fátihát mind arabul ismerni, mind érteni a jelentését.

Emiatt a Korán magyarázatát sem kezdik máshol, és a nagy vallástudósok rövid, hétsoros volta ellenére hosszas, több fejezeten át tartó magyarázatokat szoktak szentelni neki. Jelen írás szempontjából ez azért fontos, mert a Fátiha legelső sora kétszer említi az irgalmat, mindkétszer Allah tulajdonságaként, neveként. Az irgalom és könyörület tehát pontosan annyira van központi helyen az iszlámban, mint maga Allah: az irgalom és könyörület végső megtestesítője maga Allah. Ő a végső forrás, tőle ered és áramlik az irgalom a teremtményei felé.

Mivel az iszlám vallás szentírásában, Allah beszédében, önmaga jellemzésében ez központi, az iszlám hagyományokban, gyakorlatban, vallásjogban és teológiában ugyanúgy központi helyet foglal el. A hagyományok nem is tehetnek mást, mint hosszasan magyarázni jelentését, megjelenését, gyakorlati megnyilvánulásait és a Próféta személyes példamutatását ezt illetően.

Ha ez nem lenne elég, terjedelmes könyveket tölt meg a Próféta kortársainak életrajza, amelyekben gyakran részletezik, hogy ők miként gyakoroltak irgalmat másokkal szemben, alkalmazva az erről szóló iszlám tanítást a valóságban is.

 

AZ IRGALMASSÁG MEGJELENÉSE A KORÁNBAN

„A Könyörületes és Irgalmas Allah nevében” (Korán 1:1).

Láthattuk, hogy a Koránban a „könyörületes” és az „irgalmas” Isten két elsőként említett jelzője, egyben tulajdonneve. Az írott szöveg első sorában kétszer jelenik meg tehát a tulajdonság, így a Korán-egzegéták is nagy figyelmet szenteltek ezen tulajdonságok magyarázatának, és kitértek arra, miért említtetik kétszer, két különböző, de ugyanazon gyökből származó alakban említve. A legtekintélyesebb Korán-magyarázó, Ibn Kathír korábbi hagyományokra hivatkozva közli, hogy Allah a teremtője az anyaméhnek és az arra visszavezethető vérrokonsági kapcsolatnak, és hogy saját nevéből származtatott nevet ennek a fontos testrésznek. Egy szent hagyomány (amelyben Allah közvetítő nélkül, a saját szavaival szólal meg) közvetlen kapcsolatra hívja fel a figyelmet Allah kegye és a vérrokonsági viszony ápolása között, mondván: „Aki megőrzi ezt a kapcsolatot, azzal én is megőrzöm, és aki megszakítja azt, azzal én is megszakítom a kapcsolatot.”

Al-Kurtubí, a híres córdobai vallástudós írja, hogy mind az Al-Rahmán, mind az Al-Rahím szó szerint ugyanazt jelenti, ám az előbbinek tágabb a jelentése; a Korán más soraiból kiderül, hogy a Teremtő összes teremtményére vonatkozik, míg az Al-Rahím mindig csak olyan verssorokban van említve, amelyek a hívőkről szólnak, tehát olyan irgalmasságra, könyörületre utal, amelyben csak Isten szolgáinak lehet részük. A muszlimok szemében e legnagyobb kegy maga a hit és a vallás, amely útmutatás és fény.

A Korán egyenlőségjelet tett az Isten tulajdonnevének számító Allah és a ’könyörületes’ jelentésű Al-Rahmán között: „Mondd [ó, Mohammed]: Fohászkodjatok Allahhoz, vagy fohászkodjatok Al-Rahmánhoz. Bármelyik néven is szólítjátok [ugyanaz], mert Őt illetik meg a legszebb nevek” (17:110). Olyan örökség tehát ez, amelynek párhuzamai megtalálhatók az Ószövetségben (vö. „Mert az Úr, a te Istened könyörületes Isten” [Deut 4,31]), az iszlámban mégis kiemelt figyelmet szentelnek neki, és megkülönböztetett tisztelet övezi, mivel nem csupán az Isten tulajdonságaként, hanem egyenesen tulajdonneveként tartják számon (erre utal az Al- névelő használata).

Az Al-Rahím szintén Allah egyik tulajdonneve, de ez a Koránban megjelenik a Próféta jelzőjeként is, míg az Al-Rahmán sohasem vonatkozik másra, mint Allahra.

„Bizony, eljött hozzátok egy közületek való küldött [Mohammed próféta], fájdalmat okoz neki, ha valami nehézség vagy baj ér benneteket, és aggódik értetek, a hívőkkel pedig szívélyes és irgalmas” (9:128).

Ami itt a Próféta jellemzéseként jelenik meg, egyúttal az irgalom definíciója is lehetne, mégis külön hangsúlyt kap az, hogy Allah a hívőkkel irgalmas. Ugyanaz a szó fejezi ki ezt, amely Allah tulajdonságát jelölte, ám ezúttal névelő nélkül; itt jelzőként jelenik meg. Miért volt szükséges külön kiemelni, hogy a hívőkkel irgalmas? Ugyanazért, amiért Allah e szóval jelölt tulajdonsága kizárólag a híveire vonatkozik: a Próféta (általában a próféták) legnagyobb földi kedvezményezettjei a hívők, akik túlvilági előnyökre tesznek szert azáltal, hogy követik tanításaikat.

Az Al-Rahmán által jelölt könyörületből viszont mindenki profitál, Isten minden teremtménye, függetlenül attól, hogy hívő-e, de még attól is, hogy ember-e, hiszen az állatok is részesülnek benne: a Teremtő megteremti, fenntartja, megőrzi és ellátja őket mindennel, amire szükségük van. Ugyanakkor ebben a kegyben a prófétáknak nincs szerepük, tőlük független, egyedül Allah biztosítja a teremtmények számára, ezért a név is egyedül őt illeti meg, miképpen a hála is. Ezért így folytatódik a Fátiha: „Hála és dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának” (1:2), és ha még nem kapott volna elég hangsúlyt, mintegy refrénként visszatér, hogy az Isten, akiről szó van és akit a hála megillet, maximálisan megérdemli azt, hiszen ő „A Könyörületes, az Irgalmas” (1:3). Az első három sorban tehát négy olyan tulajdonság említtetik, amely az Allah által gyakorolt irgalomra utal.

Allahot százhetvenhétszer említi a Korán ezen a néven, de nemcsak a Fátihában kerül központi helyre, hanem egy teljes fejezet is ezt a címet kapta, ez az Al-Rahmán szúra. Valahányszor ezen a néven nevezik a Koránban Allahot, mindig a legalapvetőbb tulajdonságaival együtt szerepel, mutatva fontosságát, vagy pedig fohászban szólítják őt így, jelezve, hogy nincs a Könyörületes Istennél alkalmasabb arra, hogy fohásszal és könyörgéssel forduljanak hozzá.

Az Al-Rahmán című szúra ennél is tovább megy. Gyönyörű szép, refrénekkel ritmusossá tett vers formájában veszi sorra Allah legnagyobb kegyeit, és fogalmazza meg a szívszorító igazságot, hogy minden teremtménye, amelyet ő teremtett, az összes jóval és rosszal együtt, amelyet azok okoztak, mind el fog tűnni, megszűnik létezni, és visszatér Teremtőjéhez, hogy ő igazságot tegyen közöttük, és megadja nekik azt, amit az e világon nem kaphattak meg: jutalmat a jók, a Paradicsom kegyeiben részesülve, és büntetést a bűnösök, a Pokol rettenetes kínjait. Mi nyújthatna ugyanakkor nagyobb vigaszt és biztatást mindezzel szemben, mint hogy tudjuk: ő Al-Rahmán, ’a Könyörületes’. A szúra végén utolsó alkalommal csendül fel a refrén, majd az áldás (55:77–78):

Uratok mely kegyét tagadjátok hát?

Áldott legyen az Urad neve, amely felséges és méltóságteljes!

Ezek Allah nevei, de a Korán más módokon is szól Allah irgalmáról. Megtudhatjuk, mivel lehet kiérdemelni: „Bizony, Allah irgalma a jótetteket cselekvők közelében van” (7:56), továbbá, hogy Allah irgalomból nyilatkoztatta ki számunkra a Koránt, szintén irgalomból küldte el hozzánk Küldöttét, Mohammedet (és minden küldöttet őelőtte). Ennek megfelelően a küldöttnek magának is irgalmasnak kell lennie, amire a Korán is külön felhívja a figyelmét: „Allah irgalmából bánj hát velük gyengéden. Ha szigorú és keményszívű lennél velük, elmenekülnének tőled” (3:159). A Próféta tehát azt az utasítást kapta, hogy a könyörületben és irgalomban is első számú képviselője legyen Istennek, és szolgáljon a legjobb példával minden ember számára. Mint a következő szakaszban tárgyalt hagyományokból ki fog derülni, így is tett.

Aki pedig saját döntéséből vagy hitének híján nem részesül a Korán és a Próféta útmutatása nyújtotta kegyekből, az is ugyanúgy részesül Allah kegyeiből az ő könyörületessége és irgalmassága folytán, miként azt megmondta a Koránban (7:156):

A könyörületem pedig átölel minden dolgot.

 

AZ IRGALMASSÁG MEGJELENÉSE A SZUNNÁBAN

Ahogyan központi helyen volt az irgalom Allah tulajdonságainak leírásában és a Koránban, éppúgy központi helyet foglal el a Próféta erényei között, gyakorlati megvalósítása pedig az életében. Erről a gondosan megőrzött iszlám hagyományok számolnak be, amelyeket a szunnita iszlámban szunna gyűjtőnéven neveznek. Ezek tulajdonképpen hiteles beszámolók arról, hogy a Próféta mit mondott, mit tett vagy hagyott jóvá akár hallgatólagosan. Az iszlám hagyomány önmagában nem hiteles. Számtalan hagyomány maradt fent olyan lejegyzésekben, amelyekről lehet tudni, hogy hiteltelenek, vagy nem lehet tudni, hogy hitelesek-e. Ezzel szemben hiteles hagyomány kizárólag az, amelynek hagyományozói láncolatát megbízhatóan vissza lehet vezetni a Próféta valamelyik kortársára. Ennek számos szigorú kritériuma van, de a lényeg az, hogy a muszlim tudósok komoly munkát fektetnek abba (még napjainkban is), hogy a rengeteg fennmaradt vallási vonatkozású hagyományból kiszűrjék azokat, amelyek koholtak, megbízhatatlanok vagy ellenkezőleg – ideális esetben – igazolhatóan eredetiek. Az ilyen hagyományokat aztán ’igaznak’ (szahíh) ismerik el, és felhasználják a vallás tanításában, a Korán magyarázatában, vallásjogi és teológiai vitákban érvelésre és bizonyításra, míg minden mást, még ha helyes is a mondanivalója, kizárnak ebből a folyamatból.

Ilyen, igaznak elismert hagyományokból tudjuk, hogy a Próféta még akkor is igazságosságra és irgalmasságra törekedett, amikor minden hatalma meglett volna, hogy másképp tegyen. Egy alkalommal a vallási előírásokban még járatlan beduin ment a mecsetbe, majd amikor a szükség szólította, felállt, és vizelni kezdett. Nagyobb sértést akkoriban sem lehetett volna elképzelni az iszlám ellen, a Próféta kortársai azonnal felháborodásuknak adtak hangot, ami könnyen vérontásba torkolhatott volna. A Próféta viszont nyugalomra intette őket, és elrendelte, hogy hagyják békén, majd mikor a beduin elvégezte dolgát, félrehívta, és felvilágosította, hogy a mecsetben nem helyénvaló ilyet tenni, mert azt az Istenről való megemlékezésre, imádkozásra és a Korán recitálására hozták létre. Majd utasította társait, hogy tisztítsák meg a helyet (Szahíh Muszlim, 285). A Próféta ezt így magyarázta: „Bizony, ti [muszlimok] csak azért lettetek elküldve, hogy a dolgokat könnyebbé tegyétek, nem hogy nehezebbé” (Imám Ahmed, 2/239).

A Próféta mindig a könyörületességre törekedett, még akkor is, ha nyílt ellenségeskedés vette körül. Erre számos példa van, amelyek közül az egyik közvetlen testi fenyegetés árnyékában gyakorolt irgalmasságáról számol be. Enesz ibn Málik hagyományozásában maradt fenn, hogy egyszer a Prófétához odament egy nomád ember, és megfenyegette, hogy adjon neki annyit, amennyit egy teve elbír a vagyonból, amellyel Allah ellátta, majd olyan erősen megszorította a ruháját, hogy az nyomot hagyott a Próféta nyakán. A Próféta azt mondta neki: „A vagyon Allah vagyona, és én az Ő szolgája vagyok. Te viszont fizetni fogsz ezért, nomád!” A beduin erre azt mondta: „Nem fogsz ilyet tenni.” Mire a Próféta megkérdezte: „Miért?” A nomád pedig így felelt: „Mert nem viszonzod rossz tettel a rossz cselekedetet, hanem jótettel viszonzod azt.” Erre a Próféta elnevette magát, s utasítást adott, hogy teljesítsék a férfi kérését.

Egy más alkalommal, egy kisgyermekét szoptató anyát látván, azt mondta a Próféta: „Allah irgalmasabb a szolgáival, mint ez a nő a fiával” (Szahíh Al-Bukhárí, 2014). Ő maga pedig irgalmasabb volt mindenkinél a kortársai közül. A beduinok igyekeztek keményen bánni a fiúgyermekekkel, a Próféta azonban kedvesen viselkedett velük, meg is csókolta őket (Bukhárí, 2013). Irgalomra intette az embereket egymással, a szomszédaikkal, még az állatokkal szemben is. Megtiltotta az állatok kínzását, kicsinyeik elrablását és a tűzzel való bántalmazást. Nemcsak példával szolgált és gyakorolta az irgalmat, hanem tanította is. Azt mondta: „Egyikőtök sem hisz addig, míg nem gyakorol könyörületet a többiekkel” (At-Tabarání közlésében).

Bukhárí és Muszlim is hitelesként jegyezte le azt a hagyományt, amelyben a Próféta egyenesen a Pokolba jutás okául hozta fel az állatkínzást. Azt mondta: „Egy asszony kínzásnak tett ki egy macskát, és fogságban tartotta, míg az éhen nem halt. Ezért a Pokolra került amiatt, amit a macskával tett. Nem adott neki sem enni, sem inni, de szabadon sem engedte, hogy a földön lévő apró állatokat megehesse.”

Abu Hurajra közlésében maradt fenn a hagyomány, amelyben a Próféta megfogalmazta, hogy nem az a szerencsétlen, aki irgalmat gyakorol, hanem az, aki nem kap belőle: „Az irgalmat nem veszik el, csak a nyomorulttól.” Ami azt jelenti, hogy akinek a szíve kemény, és képtelen a könyörületre, az maga a legnagyobb szerencsétlenség és nyomorúság elszenvedője.

Az irgalmasság lényegét talán mégis a következő mondatával világította meg a legjobban: „Bizony, nem az a könyörület, amelyet valamelyikőtök a barátjával szemben gyakorol, hanem az, amelyet az egész közösséggel szemben gyakorol” (At-Tabarání). Hiszen könnyű azzal irgalmasnak lenni, akit szeretünk, de mennyivel nagyobb erőfeszítés és nagyobb erény azzal szemben gyakorolni, akit nem is ismerünk, sőt netán megvetünk!

Az iszlám arra ösztönzi a híveit, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a túlvilágon jó soruk legyen. Ezt alapvetően hittel, imával, böjttel, alamizsnával, adakozással és zarándoklattal érhetik el, de a Próféta arra is figyelmeztetett bennünket, hogy a legkisebb cselekedetek eredményezhetik a legnagyobb jutalmat, ha őszintén és rendszeresen végezzük őket. Ilyen cselekedetet motiváló érzés a könyörület és az irgalom. Az evilági és túlvilági irgalom megoszlásáról azt mondta a Próféta: „Allah az irgalmat száz részre osztotta. Kilencvenkilenc részt megtartott magának, egy részt pedig leküldött a Földre. Amiatt az egyetlen rész miatt irgalmasak a teremtményei egymással szemben, hogy még a kanca is felemeli a patáját, nehogy eltapossa az újszülött csikóját” (Bukhárí, 2015).

A muszlim számára a legjobb kívánság, amelyért fohászkodhat egy embertársáért, hogy „Allah legyen hozzá irgalmas”. Ezt olyan gyakran említik a muszlimok, hogy még a tüsszentésre adott válaszuk sem az: „Egészségedre!”, hanem ez: „Allah legyen hozzád irgalmas!”

E rövid áttekintésből is látszik, hogy a Próféta élő példa volt az irgalom fáradhatatlan gyakorlására és tanítására. A következőekben történelmi példával próbáljuk illusztrálni, hogyan határozta ez meg az iszlám vallásjogot, és hogyan hagyott nyomot még olyan embert próbáló történelmi helyzetekben is, amikor a vérontás mindennapos volt.

 

AZ IRGALMASSÁG TÁMOGATOTTSÁGA AZ ISZLÁM JOGBAN

Az iszlám jog maga a Korán és a szunna. Bármilyen tudós hozzon is fatvát (vallási döntést), nem hivatkozhat másra, mint a Koránra és a szunnára. Bizonyító erejük egy kérdésben csak ezeknek a forrásoknak lehet, azoknak is csak együtt, anélkül, hogy kontextusukból kiragadnák őket.

A méltánytalanul rossz hírű sería nem más, mint a Korán és a szunna tanításaiból leszűrt vallásjog, lényegében az utasításokra és tilalmakra egyszerűsített törvény. Bár a keresztény szemlélő számára ez idegenül hathat, valójában egyenes következménye és elválaszthatatlan része egy olyan kinyilatkoztatásnak, amelyben Isten vagy Prófétája egyes szám első személyben szól az emberekhez, és széles körű iránymutatást ad az élet minden területére, a mosakodástól az evésen át a temetés lebonyolításáig. Ugyanezt a beszédmódot láthatjuk a Tórában és az Ószövetség más könyveiben; a bennük megfogalmazott parancsolatok alkotják a zsidó jogot, a halákhát. A két szónak még jelentése is hasonló: a halákha ’viselkedésmódot’, ’járást’ jelent, és a ’menni’, ’sétálni’, ’viselkedni’ jelentésű gyökből származik, a sería ’jól kitaposott ösvényt’ jelent, és a ’menni’, ’elindulni’, ’elkezdeni’ jelentésű gyökből származik. Ez utóbbi nem több és nem kevesebb annál, mint hogy valaki hisz a Koránban és a szunnában leírtakban, és aszerint kíván eljárni, cselekedni. Ezt megkönnyítendő jött létre a fikh vagy vallásjog, amely forrásszövegekből kiemelte a konkrét parancsolatokat és tilalmakat, úgy rendezte őket, hogy – az időrend és a kontextus figyelembevételével – a látszólagos ellentmondásokat feloldotta, ezzel szolgálva a bennük való tájékozódást.

Hogyan hatott mindez az irgalom gyakorlására az iszlámban és a muszlimokban? A vallásjog olyan intézményeket hozott létre, amelyek elősegítik az irgalom gyakorlását a társadalomban.

Ilyen intézmény a böjt intézménye, amelynek pontos leírása megtalálható a Koránban, a vallásjog pedig azt rendszerezve kimondja, hogy minden felnőtt embernek böjtölnie kell Ramadán hónapjában, hogy az étel és ital megvonásával alázatra tanítsa a híveket, és együttérzésre a rászorulókkal szemben, valamint meghatározza, hogy aki erre nem képes, ugyanennyi ideig etessen szegényeket, a böjt végén pedig adjon alamizsnát a rászorulóknak, ezzel segítve őket, és csökkentve a társadalmi szakadékot. A böjt tehát nem öncélú, hanem fontos szociális intézmény, amelynek működéséhez a szükséges szabályokat a Koránon és a szunnán alapuló vallásjog biztosítja.

Hasonló intézmény a zakát, egyfajta kötelező alamizsna, amelyet adó formájában kell kiadni az egy évig érintetlenül álló készpénzvagyon után, amennyiben az meghalad egy bizonyos összeget (niszáb), és az így álló vagyon 2,5%-át teszi ki. Mindezt a vallásjog határozza meg, amely rendelkezik arról is, hogy ezt az összeget nem hozzátartozó rászorulóknak kell adni vagy ilyenek között szétosztani, de a gyűjtését nem szabályozza, csupán lehetővé teszi; így mindenki maga dönthet arról, hova szánja ezt a pénzt, kiszámolása az ő felelőssége, kiadása pedig a lelkiismeretére van bízva. A zakát mégis ténylegesen jelentős támogatást nyújt a rászorulóknak, és szociális hálóként szolgál a társadalomban.

Az iszlám ezenkívül biztatja a muszlimokat arra, hogy önkéntes adományokkal is segítsék a szükséget szenvedőket, ám annak módját és mértékét semmilyen formában nem szabályozza, csupán titokban történő elvégzését javasolja a kérkedés elkerülése végett.

Mindezen intézmények kétségtelenül az irgalom és könyörületesség elvére épülnek, ám az irgalom megjelenése az iszlám vallásjogban nem merül ki ennyiben. Valójában a jog minden rendelkezésében irányadó érvényű, de azon belül is van egy terület, ahol különösen figyelemre méltó a jelenléte, ez pedig az iszlám hadviselés.

 

AZ IRGALOM ALKALMAZÁSA AZ ISZLÁM HADVISELÉSBEN

Ha iszlám hadviselésről beszélünk, elengedhetetlen előre leszögeznünk, hogy vallásilag jogos hadviselés az iszlámban nem lehetséges, csakis védekező háború esetében. Tehát háborút kezdeményezni az iszlámban szigorúan tilos, és a hadviselés csak önvédelmi helyzetekben jogos és indokolt.

Ezen kívül a vallásjog a Korán és a szunna alapján számos olyan törvényt határozott meg, amelyet a hadviselésben be kell tartani, és amelyek egyértelműen az irgalom és könyörületesség elveire épülnek.

Bár a felületes szemlélő számára szokatlan környezetnek tűnhet a hadviselés az irgalom gyakorlására, a fentiekből talán látszik, hogy az iszlám épp azokban az esetekben szorgalmazza leginkább az irgalom gyakorlását, amikor a legnagyobb szükség van rá. Ilyenkor az iszlám nemcsak megadja a lehetőséget, hanem kötelezi is a muszlimokat erre.

Ennek érzékeltetéséhez nem szükséges részletekbe bocsátkoznunk, elég felsorolnunk néhányat a hadviselés szabályaiból: tilos megölni nőt, csecsemőt, gyereket, beteget, öreget és szerzeteseket. Tilos fát kivágni. Tilos fenyegetni. Tilos lerombolni épületet, templomot. Tilos állatot lemészárolni (csak evés céljából szabad levágni). A szövetségekhez hűnek kell lenni, a megállapodásokat be kell tartani. Jól kell bánni a foglyokkal, étkeztetésükről gondoskodni kell. Senkit sem szabad kényszeríteni, hogy legyen muszlim. El kell fogadni, ha valaki megadja magát.

Mindezen szabályokban nyilvánvaló az irgalmasság elvének irányadó jelenléte. Hogy ezt mennyire sikerül átültetniük a muszlimoknak a gyakorlatba, az változó, ugyanakkor történelmi beszámolók tanúskodnak róla, hogy sikerült megvalósítani akkor, amikor a hadviselés irányelveit a vallás diktálta (ellentétben a vallásra önigazolásként hivatkozó hadviseléssel).

Noha a keresztes háborúk keresztény és muszlim oldalról egyaránt túlontúl sok áldozatot követeltek, a muszlimok többször tanúbizonyságot tettek jóindulatukról a keresztényekkel szemben, még Jeruzsálem (egyébként vértelen) elfoglalásakor is a békére törekedtek, méltányos és irgalmas kísérletet tettek a békés rendezésre, félretéve a korábbi sérelmeket.² Ennek keretében még lakónegyedet is biztosítottak mind a keresztényeknek, mind a zsidóknak, ahol szabadon élhettek és gyakorolhatták a vallásukat. Ez határozza meg Jeruzsálem mai képét is.³

 

AZ IRGALOM MANIFESZTÁCIÓJA A MUSZLIM TÁRSADALMAKBAN

Az irgalom számtalan formában megjelenhet a muszlim társadalmakban, muszlimok és muszlimok vagy muszlimok és nem muszlimok kapcsolatában. A hithű és vallásilag művelt muszlim mindig erre törekszik, és ebben, mint láthattuk, a vallási szövegek és a vallásjog nagy segítségére vannak.

Az irgalom megjelenésének egyik legszebb sajátossága talán éppen önszerveződő jellege. Bár van egyfajta alapkövetelmény, és vannak irányelvek, az irgalom mégis akkor a leginkább elemi és megindító, ha nélkülöz minden szabályt, és önként, természetes formában nyilvánul meg. Ennek példái megfigyelhetők a muszlim társadalmakban és a nem muszlim társadalomban élő muszlim közösségekben egyaránt. A rászorulók támogatását az iszlám a legnagyobb diszkréció megtartásával szorgalmazza, hogy ne okozzon kellemetlenséget a kedvezményezettnek, és ne adjon lehetőséget az önteltségre és kérkedésre az adakozó esetében sem. Nem muszlim társadalmakban működő muszlim közösségekben ez fokozottan érvényes, hiszen itt az állami szociális ellátás az iszlám szabályaitól függetlenül működik, a muszlimok tevékenysége plusz rétegként rakódik erre, a közösség tagjainak (és alkalomadtán más rászorulóknak) segítése céljából.

Több muszlim országban a szociális ellátás túlságosan is hagyatkozik erre az önszerveződő irgalomgyakorlási formára, így a hagyományos intézmények szinte erőn felül teljesítenek. Ezt szemlélteti a közismert muszlim vicc is: eszerint az ENSZ kutatást végez szegényebb iszlám országokban, hogy felmérje, milyen forrásokra támaszkodnak az emberek a hétköznapi életben. Az adatgyűjtés során két kérdést tesznek fel. Megkérdezik, mennyi a havi bevételük, mennyi a havi kiadásuk. Válaszolnak a kérdezettek, a kérdezők pedig folyamatosan azt tapasztalják, hogy az emberek bevétele kevesebb, mint a kiadásuk, ami szükségessé teszi, hogy feltegyék a kényelmetlen kérdést: mégis miből élnek akkor? A válaszadók pedig a legtöbb esetben széttárják kezüket, és azt mondják: Allah Kerím!, azaz ’Isten kegyes’! A kimutatás végül elkészül, és az ENSZ szakemberei levonják a következtetést: az emberek a vizsgált országokban az esetek túlnyomó részében kisebb bevétellel rendelkeznek, mint amennyi a kiadásuk, a különbözetet pedig egy „Allah Kerím” nevű segélyszervezet biztosítja számukra.

Természetesen sem a viccben, sem a valóságban nem létezik ilyen nevű segélyszervezet, így az esetleges érintetteknek nyilván nem erre, hanem egymásra kell hagyatkozniuk a problémáik megoldásában. A mondanivaló szempontjából nem is a vicc és a valóság viszonya a lényeges, hanem a közvélekedés megnyilvánulása a vicc kereteiben. Az pedig kitűnően mutatja, hogy a muszlimok általánosságban véve ma is isteni kegynek tekintik a könyörületességet és az irgalmat, gyakorlását pedig létszükségletnek.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Jones, Terry–Ereira, Alan, Die Kreuzzüge, Frankfurt am Main, Büchergilde, 1995
Korán (ford. Simon Róbert), Bp., Helikon, 2001
Mujahid, Abdul Malik, Selected Friday Sermons, Maktaba Dar-us-Salam, New York, 2000
Riyadh us-Salihin, Maktaba Dar-us-Salam, New York, 2003
Summarized Sahih Al-Bukhari, Arabic-English (ford. Muhsin, Muhammad Khan), New York, Maktaba Dar-us-Salam, 1994
The Holy Qur’an. English Translation of the Meanings and Commentary, Medina, King Fahd Holy Qur-an Printing Complex, 1410h (1989)

 

DARÓCZI VIKTOR
muszlim hitoktató