Az erőszak emlékezete és felejtése

Megjelent Hét Hárs, 2014 (13. évfolyam), 1–2. szám, 79–87.

 Megjelent a Egyházfórum 2015/1. számban 

 

AZ EMLÉKEZET KULTÚRÁJA1 A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ ÉS CIGÁNY KISEBBSÉGEK KÖRÉBEN

Az alábbi cikk alapjául szolgáló dolgozatot 2013-ban írtam a Durhami Egyetemen. Az antropológia tanszék Erőszak és emlékezet című modulja a közösségek ellen elkövetett erőszak emlékezetét, felejtését, a kollektív emlékezet és trauma témakörét vizsgálta. A 2014-es magyarországi holokauszt-emlékév kormányzati programjai – különös tekintettel a Szabadság téri emlékműre és a Sorsok Háza projektre –, illetve a körülöttük kialakult feszültség külön elemzést igényelne. Bár az alábbi írás nem tárgyalja e legfrissebb emlékezetpolitikai vonatkozású események jelentőségét és hatását, azok új perspektívába helyezik az itt leírt korábbi pozitív tendenciákat, legyen szó bűnökkel való szembenézésről, felelősségvállalásról, társadalmi értékválasztásról vagy a Nyugathoz–Kelethez tartozás nagy kérdéséről.

A magyarországi közvéleményt 2012–2013 fordulóján két alkalommal is rasszista megnyilatkozások zaklatták fel. 2012 novemberének végén Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője zsidó kollégáinak összeírását szorgalmazta a Parlamentben, arra hivatkozva, hogy „nemzetbiztonsági kockázat”-ot jelenthetnek. Másnap egy kormányszóvivő elítélte Gyöngyösi szavait és nézeteit, s kijelentette, hogy „minden állampolgárt meg fognak védeni”. Egy héttel később kormányzó és ellenzéki pártok tagjai egyaránt felszólaltak egy mintegy tízezer fős tömegtüntetésen, kifejezve felháborodásukat az antiszemita megjegyzés miatt. A szónokok közül csupán egyetlen, Bajnai Gordon említette a cigányok elleni 2008–2009-es sorozatgyilkosságot: „Annak idején nem jöttünk ide, nem kértünk tőlük bocsánatot, nem borultunk nemzeti gyászba. Hiba volt, és Magyarország nem követhet el többé ilyen hibát.”2

2013 januárjának elején Bayer Zsolt, a Fidesz prominens tagja és Orbán Viktor barátja publikált egy cikket, amely szerint „a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Nem tolerálni kell és megérteni, hanem megtorolni. […] Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se.”3 Míg a párt néhány tagja elfogadhatatlannak minősítette a cikket, a miniszterelnök nem kommentálta Bayer véleményét, aki továbbra is élvezi pártja támogatását. Néhány száz ember demonstrált a cikk ellen, de a tüntetők száma és híre meg sem közelítette a Gyöngyösi-ügyét.

A magyar zsidó és cigány kisebbségek elleni (verbális és fizikai) agresszióra adott reakciók közötti eltérés évek óta nyilvánvaló. A Jobbik népszerűségének hirtelen és drámai emelkedése óta szinte megszokott az antiszemita retorika, sőt a magyar cigányság folyamatos atrocitásoknak van kitéve. A cigánygyűlölet – amely a médiában a Bayeréhez hasonló támadásokban, illetve félkatonai szervezetek megfélemlítő meneteléseiben ölt testet – a cigányok elleni 2008–2009-es sorozatgyilkosságban csúcsosodott ki. Ahogy Bajnai Gordon is utalt rá, a nemzet akkori csöndje a szolidaritás hiányát fejezte ki, s azt, hogy a többségnek nem áll szándékában megvédeni a kisebbséget. A csönd önmagában értelmezhető az erőszak egy formájaként.

Ezek a tendenciák inspirálták az alábbi esszét, amely a magyarországi zsidó és cigány kisebbségek emlékezési kultúráját, illetve az egész társadalom e kisebbségekhez való viszonyát hasonlítja össze. Először áttekinti a kollektív emlékezet és trauma irodalmát, majd a magyar emlékezési kultúrát nyugat-európai mintákkal szembeállítva vizsgálja meg, különös tekintettel a holokauszt emlékezetére. Végül a zsidóság és cigányság emlékezési kultúráját és a magyar társadalomban betöltött szerepét állítja egymás mellé, hogy az összehasonlítás által valamilyen magyarázatot adhasson a fent példázott feltűnő különbségre.

 

 

A KOLLEKTÍV EMLÉKEZET FOGALMA

A kollektív emlékezet fogalmát a társadalomtudományok a 20. század eleje óta használják. Az egyéni emlékezettől eltérő mechanizmusok szerint működő kollektív emlékek gyakran azon helyzetekre reflektálnak, amelyekben születtek, azok jelentését keresik, és nem a pontosságra koncentrálnak. Az egyéni és a kollektív emlékek kölcsönösen részt vesznek egymás építésében: a kollektív alapvetően egyéni emlékekből épül fel, és az egyének emlékezete is bőségesen merít a kollektív tudásból, amikor kialakítja a múltról saját vízióját.

A kollektív emlékezet egyfajta „megosztott tudat”, amely „használható: elősegíti kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolatok létrejöttét, megszilárdítja a társadalmi rendet, és meghatározza a valahova tartozást, a kirekesztést, a szolidaritást és a kontinuitást”.4

A kollektív emlékek így fontos szerepet játszanak a közösségek identitásának, kultúrájának kialakulásában. A közös tapasztalatok általi kultúrateremtés mellett a kollektív emlékeknek mindenképp szükségük van kulturális eszközökre is, hogy kifejezésre juthassanak, legyen szó hagyományokról, szimbólumokról vagy helyszínekről. A közösség identitásának kialakulása során a felejtés ugyanolyan fontos, mint az emlékezés: annak „kidobása” a közösség múltjából, ami már szükségtelen vagy nemkívánatos lett, a kollektív tudatot befolyásoló, szükséges, ugyanakkor veszélyes folyamat is. Az emlékezés vagy felejtés közötti választás különösen akkor fontos és nehéz, amikor fájdalmas emlékekre kerül a sor, mint például az európai holokauszt.

A fenti definíció a kollektív emlékezet politikai szerepére is felhívja a figyelmet. A hatalmi viszonyok nagyban meghatározzák a kollektív emlékezés döntéseit, az tehát, hogy mire emlékezünk, vagy minek elfelejtése mellett döntünk, nagyban tükrözi a kurrens társadalmi-politikai struktúrákat. A politikai nyomásnak, hogy a közösség emlékezzen valamire, amit szeretne elfelejteni (például az EU-nak a tagországaira gyakorolt nyomása, hogy megemlékezzenek a holokausztról), illetve a politikai vezetők igyekezetének, hogy elfeledtessék népükkel a múlt emlékeit vagy szokásait, nem lebecsülhető hatása van a világméretű politikai küzdelmekre is. Mi több, az emlékezés politikája kifejezi a különböző társadalmi osztályok érdekérvényesítő képességét. A traumatikus eseményekre való emlékezés joga és az erre való bátorság megerősítheti a közösségeket.

A kollektív trauma témája a kollektív emlékezet irodalmának fontos részét képezi. Virág Teréz hangsúlyozza, hogy a társadalmi trauma („holokauszt, háborúk, kivándorlás”) alapja valóságos élmény, szemben az egyéni traumatizáció gyakran képzelt alapjaival. Valóságos még akkor is, ha a kollektív szenvedés élménye a (nagy)szülőktől öröklődik át a fiatalabb generációkra. A kollektív traumáknak, akár tudat alatt, akár tudatos emlékezés útján működnek, döntő szerepe van a közösségek (különösen a nemzetek) identitásának alakulásában. Ennek ellenére a csoportokat nemcsak megerősítheti a traumákra való emlékezés folyamata, de meg is haladhatja erejüket. Az irodalom a holokausztot tekinti az európai történelem legtraumatikusabb eseményének, nemcsak az áldozatok, de az elkövetők és a megfigyelők, illetve e csoportok leszármazottjainak szempontjából is. A holokauszttal kapcsolatban a társadalomtudósok más-más aspektust emelnek ki: a történtek megfogalmazhatatlansága, a náci anyagi kultúra maradványaival való együttélés (különösen Németországban), illetve a bűnös múlttal való társadalmi szembenézés nehézségei mind erősítik a soá máig tartó feldolgozhatatlanságát.

Milyen módokon emlékezünk az erőszakra, és hogyan fejeződnek ki a kollektív emlékek? Pierre Nora francia történész gyakran idézett cikkében így ír az emlékezet és a történelem szétválasztásáról: „múzeumok, levéltárak, temetők, ünnepek, évfordulók, szerződések, vallomások, emlékművek, szentélyek, testvériségek mind-mind előző korok határkövei”, és a történelem részét képezik, míg „az igazi emlékezet […] a gesztusokban és szokásokban, a ki nem mondott hagyományok által továbbörökített képességekben rejtőzik el”.5 Más tudósok a cselekvést tartják a kollektív emlékezés legfőbb módszerének, legyen az rituális és szervezett vagy nem tudatos viselkedés. Van, aki – elismerve az anyagi kultúra félreérthetőségét – a tárgyak (pl. emlékművek, múzeumok, műalkotások) szerepét hangsúlyozza. Ugyanakkor a téma szakértői egyetértenek, hogy a kollektív emlékezet bizonyos materiális eszközeinek használata, létrehozása vagy elpusztítása, bármily fontos is, nem jelenti feltétlenül, hogy a közösség cselekvései, normái, nézetei vagy érzelmei rögtön követni fogják a változást, vagy épp fordítva: hogy a kollektív emlékezet tárgyi kultúrája követi a közösség értékeit.

 

A HOLOKAUSZT EMLÉKEZETE EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

Az irodalom egyhangúlag arról számol be, hogy a holokausztot Európa-szerte csend követte. A személyesen már nem érintett következő generáció azonban nem habozott kérdéseket feltenni egyéni és kollektív bűnösségről, legalábbis a kontinens bizonyos részein. A speciálisan európai emlékezési kultúrában azonban éles törés mutatkozik Nyugat és Kelet között. Az irodalom részletesen beszámol a nyugat-európai (különösen a nyugatnémet) pluralista diskurzusról, amely a felszínre hozta, illetve ott tartotta a múlt traumáit és bűneit, míg keleten a háború alatti antiszemitizmus lokális megnyilvánulásainak emlékei, a régió kommunista rezsimjeinek is „hála”, elnyomva, elhallgatva, mélyen pusztítanak mind a mai napig. A trau­mák és bűnök tudatos vagy tudattalan elfelejtése, elrejtése a társadalmi felelősség kollektív hárításának tekinthető. Ugyanakkor Nyugat-Európa egészséges amnéziájának bizonyítéka, legalábbis ami a politikai és társadalmi normákat és nézeteket illeti, hogy képes demokratikusan, békésen működni. Ezzel szemben pl. Jugoszlávia képtelensége a felejtésre az erőszak és etnikai konfliktusok fennmaradásához vezetett.

A társadalmi diskurzus elhallgattatása mellett a kelet-európai kommunista rendszerek önmagukban is újabb traumát jelentettek a térség számára. A Gulag emlékezetének kelet-európai kultúráját sokan a holokauszt emlékezetének nyugat-európai kultúrájával állítják szembe, „mintha önmagában az a tény, hogy a kommunista rendszer szerte a világon több áldozatot követelt, mint a nyilas korszak, bármilyen módon befolyásolhatná a nácik rémtetteinek megítélését.”6

Magyarország a kelet-európai emlékezési kultúrát példázza. A „posztkommunista Magyarország fő tendenciája a felelősség hárítása és mások hibáztatása, anélkül, hogy csoportok és egyének nyíltan megvizsgálnák magukat vagy saját szerepüket”7 akár a kommunista időszak, akár a teljes történelem tekintetében. A kelet-európai társadalmaknak szembe kell nézniük a ténnyel, hogy a holokauszt bűneit nemcsak a náci németek követték el, hanem saját szüleik, szomszédjaik, honfitársak is. Ugyanakkor kutatások szerint, néhány pozitív tendencia ellenére, évtizedekkel a háború után a legtöbb ember még mindig tagadja vagy kisebbíti a magyar hatóságok és civilek szerepét a magyar holokausztban.

 

A MAGYAR EMLÉKEZÉSI KULTÚRA VÁLTOZÁSAI

Ennek ellenére az elmúlt tíz-egynéhány évben olyan folyamatok indultak meg Magyarországon, amelyek elősegítik a múltról való tanulást és a holokauszt traumájára való emlékezést mind a zsidó kisebbség, mind a teljes magyar társadalom számára. 2000-ben április 16-át (e napon kezdődtek 1944-ben a deportálások) a magyar holokauszt áldozatainak emléknapjává nyilvánították. 2004. április 16-án megnyílt a Holokauszt Emlékközpont Budapesten, amely dokumentációs központként, emlékmúzeumként és „emlékek gyűjteménye”-ként működik. A téma akkori visszhangja a médiában éppúgy, mint a politikai életben, politikai oldalra való tekintet nélkül, elősegítette a holokauszt ismeretét és jelenlétét a köztudatban.

Az első Élet Menete – a deportálások meneteinek „rituális újrajátszása” fordított előjellel, a gonoszt pozitívvá változtatva – 2005. április 16-án zajlott Budapesten, a Duna-parti „cipős emlékmű” felavatása után. Pauer Gyula és Can Togay cipői annak a 15 000 embernek állítanak emléket, akiket a nyilas terror alatt 1944 telén a folyóba lőttek. Az emlékmű része lett a városközpont összképének, gyakran felkeresett, közismert hely. Április 16-án kívül január 27-e, a Nemzetközi Holokauszt Emléknap is fontos dátum, amikor megemlékezéseket tartanak az iskolákban és szerte az országban.

Augusztus 2-a, a Nemzetközi Roma Holokauszt Emléknap nem élvezi január 27-e és április 16-a népszerűségét, és a budapesti roma holokauszt emlékmű sem vált bevett nemzeti emlékhellyé. Ennek valószínűleg nemcsak az az oka, hogy félmillió zsidó származású magyar halt meg a magyar holokauszt rövid ideje (kevesebb mint egy év) alatt, míg a roma áldozatok száma a legmagasabb becslések szerint is körülbelül harmincezer. A zsidók szigorúan szabályozott deportálása és meggyilkolása, illetve a cigányság magyarországi és európai elpusztítását övező közönyös, „akkor már a cigányokat miért ne”-mentalitás közötti különbség sem magyarázat erre. Az áldozatok száma és a gyilkosság módszerei másodlagosak a tekintetben, hogy ilyen események egyáltalán megtörténhettek. Mielőtt megpróbáljuk megmagyarázni ezt a különbséget, vizsgáljunk meg néhány, a cigányság ellen napjainkban elkövetett támadást.

 

ROMÁK ELLENI ERŐSZAK MAGYARORSZÁGON NAPJAINKBAN

2008 júliusa és 2009 augusztusa között kilenc támadást intéztek cigány emberek házai ellen Északkelet-Magyarországon. A sorozattámadás hat halálos áldozatot követelt, köztük egy négyéves kisfiút Tatárszentgyörgyön, 2009 februárjában. Az Amnesty International riportja szerint8 a „gyűlölet-bűncselekmények hatása […] túlmutat az egyénen és közösségen, mely ellen irányul – az egész társadalom egyenlőség iránti elkötelezettségét sérti”. Ennek ellenére a magyar társadalom ebben az esetben nem mutatta ki, hogy hat cigány ember bőrszínük miatti meggyilkolása ellentétes értékeivel. A halottak emlékezete pedig továbbra is ellentmondásos.

2010-ben Alexander Schikowski német művész szobrot készített a sorozatgyilkosság hat áldozatának emlékére. Tatárszentgyörgy önkormányzatát kereste meg azzal a javaslattal, hogy állítsák fel a szobrot a templom közelében vagy a falu központjában. Az önkormányzat és a templom képviselői is az ötlet ellen szavaztak. A polgármester azt mondta, hogy a szobor csak emlékeztetné a falubelieket és a látogatókat a tragédiára, melyet mindannyian inkább el akartak felejteni. Az Origo helyszíni riportja szerint9 a helyi közösség, beleértve a cigányokat is, szintén nem értette, miért lenne szükség szoborra, mondván: „szoborral, szobor nélkül, az emlékük ugyanúgy fáj”, és: „az ember a szívében hordja azt a kisgyereket”. Miután több önkormányzat visszautasította a felállítását, a szobor végül magánterületen kapott helyet: a Magyar Evangéliumi Testvérközösség békásmegyeri templomának kertjében.

Hogyan tudjuk megmagyarázni, mi az oka annak, hogy a zsidóság és a cigányság más módon őrzi emlékezetében az őket ért erőszakos eseményeket, és vajon miért tér el a két közösségre vonatkozóan a többségi társadalom emlékezete is?

Először is, bár a holokauszt mindkét csoportot érintette, és antiszemitizmus ugyanúgy létezik, mint cigánygyűlölet, a két kisebbség jelentősen eltérő szerepet tölt be a társadalomban. A háború idején felszínre törő széles körű antiszemitizmus pont azért sokkolta a magyar zsidóságot, mert korábban úgy tűnt, sokkal jobban sikerült asszimilálódnia a régió többi országához képest. A cigányokhoz való viszonyt ellenben évszázadok óta az állam arra vonatkozó kétségbeesett és nagyrészt sikertelen kísérletei jellemezték, hogy felmérje számukat, vagy egyáltalán meghatározza, mi is az, hogy cigány. A romák szegénységben éltek, a társadalom peremén, és semmi jele nem volt annak, hogy (akár csak részben) elfogadta volna őket a nemzet többi tagja, míg a zsidók integrálódtak, és szinte minden foglalkozásban, társadalmi rétegben képviseltették magukat.

Másodszor, a két csoport emlékezési kultúrája teljesen különböző. Nora10 példája az „emlékezet népé”-re (people of memory) „a diaszpóra zsidósága, melyet mindennapi imádságai kötnek a hagyományos rituálékhoz”. A zsidó identitás, amely vallásos tradíción alapul, rendkívüli mértékben táplálkozik a múlt emlékezetéből. Az év vallási és kulturális ünnepei gyakran a múlt meghatározó eseményeinek újrajátszásán alapulnak, történeteket olvasnak (például szédereste az Egyiptomból való menekülésről), hogy biztosítsák, ezek a történetek sosem merülnek feledésbe, és hogy táplálják identitásukat. Ugyanakkor a kirekesztés traumatikus élményei (például a vérvád) is fontos részét képezik a zsidóság kollektív tudatának. Ezzel szemben a cigányságot „történelem nélküli nép”-ként írják le, amelynek nincsenek bevett szokásai vagy hivatalos történelme. Az írott irodalmi tradíció hiánya nemcsak a nem roma többséggel való kommunikáció nehézségéhez vagy lehetetlenségéhez és a cigányság történelmének szegényes ismeretéhez vezetett, hanem az emlékezés kultúrájának hiányához is. Nem véletlen Lakatos Menyhért cigány író vélekedése: „ragaszkodunk a saját létünkbe vetett hithez – de talán ez is puszta hallucináció”11.

 

AZ EMLÉKEZETKULTÚRÁTÓL A GYÓGYÍTÁSIG

Ahogy fent kifejtettük, egy adott társadalom kurrens emlékezési kultúrája tükrözi a politikai és kulturális fejlődést, illetve a hatalmi struktúrát. A tény, hogy a magyar társadalom elkezdett bizonyos emlékezési módokat kifejleszteni a holokausztra vonatkozóan, azt jelzi, van közösségi igény a Nyugat-Európához való csatlakozásra, nemcsak politikai és gazdasági téren, de az emlékezési kultúrában is kifejeződő értékek szempontjából is. A múlttal való teljes szembenézés képességének megszerzése egyelőre kihívás maradt. Másik kihívás, hogy a magyar cigányság elleni erőszakra való emlékezésének formát találjunk. E kisebbség megerősítése egyfajta emlékezési kultúra segítségével, saját hangja megtalálásával (közösségükön belül éppúgy, mint kívülről jőve) a fennálló hatalmi struktúrák megváltozását jelentené, és lehetőséget a kirekesztettségből vagy akár a szegénységből való kitörésre is.

Donáth László 2013-ban, a tatárszentgyörgyi gyermekgyilkosság emlékére a békás­megyeri Megbékélés Háza-templomban tartott istentisztelet után így fogalmazott: „A közös­ségi gyász nem egyszerűen a magángyász sokszorosított, megnövelt esete, hanem minőségi változás: egy közösség csak úgy és annyiban érvényes, amennyiben a halottaira való emlékezésre kollektíve képes. […] Ezért is kell eljönni egy-egy ilyen megemlékezésre, hogy a közösség öngyógyító funkcióján keresztül engedjük, hogy a lelkünk befogadja azokat az információkat, gondolatokat, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy bizony ebben a rettenetben az egész magyar társadalomnak felelőssége van. […] Ezek a megemlékezések, mint a tatárszentgyörgyi is, oda-vissza gyógyító funkciót töltenek be, mert magától értetődő, hogy a veleszületett jellegzetességek vagy adott esetben választott karaktermotívumok közösségi megélése révén válik az ember élete igazivá, teljessé vagy konkréttá”.12 Az erőszak – rituálék, emlékművek, de legfőképpen társadalmi viselkedés általi – emlékezetének és megjegyzésének fontosságát, akár az egész nemzet, akár a kisebbség szempontjából, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Csak így lehetséges, hogy a közösség egészséges identitást alakíthasson ki, fenntarthassa a kohéziót és a befogadást, és gyógyíthassa a múlt sebeit.

IRODALOM

Amnesty International, Violent attacks against Roma in Hungary, London, Amnesty International Publications,

URL: http://www.amnesty.org/en/library/asset/EUR27/001/2010/en/7ee79730-e23f-4f20-834a-deb8deb23464/eur270012010en.pdf

Crowe, David, The Gypsies in Hungary, in The Gypsies of Eastern Europe, Crowe, David M.–Kolsti, John (eds.), Armonk, New York, M. E. Sharpe, Inc., 1991

Dupcsik Csaba, A magyarországi cigányság története, Bp., Osiris, 2009

Foot, Kenneth E.–Tóth, Attila–Árvay, Anett, Hungary after 1989. Inscribing a New Past on Place. Geographical Review, 90 (2000), July (3), 301–334.

Forty, Adrian, Introduction, in The Art of Forgetting, Forty, Adrian–Küchler, Susanne (eds.), Oxford, Berg, 1999

Fraser, Angus, The Gypsies, Oxford, Blackwell, 1995

Gyurgyák János, A zsidókérdés Magyarországon, Bp., Osiris, 2001

Huttenbach, Henry R., The Romani Porajmos. The Nazi Genocide of Gypsies in Germany and Eastern Europe, in The Gypsies of Eastern Europe, Crowe, David M.–Kolsti, John (eds.), Armonk, New York, M. E. Sharpe, Inc., 1991

Jarman, Neil, Commemorating 1916, Celebrating Difference: Parading and painting in Belfast, in The Art of Forgetting, Forty, Adrian–Küchler, Susanne (eds.) Oxford, Berg, 1999

Kangisser Cohen, Sharon, Hungarian Survivors of the Holocaust. Narratives of Betrayal and Trust, in The Porrajmos. The „Gypsy Holocaust” and the Continuing Discrimination of the Roma and Sinti after 1945 / Experiences and Legacy of the Jewish Holocaust, The Holocaust in History and Memory (3), Schulze, Rainer (ed.), Colchester, University of Essex, 2010

Kirmayer, Laurence J., Landscapes of Memory. Trauma, Narrative, and Dissociation, in Tense past. Cultural essays in trauma and memory, Lambek, Michael–Antze, Paul (eds.), Abingdon, Routledge, 1996

Laczó, Ferenc, The Many Moralists and the Few Communists. Approaching Morality and Politics in Post-Communist Hungary, in Past in the making. Historical revisionism in Central Europe after 1989, Kopecek, Michal (ed.) Bp., Central European University Press, 2008

Lambek, Michael–Antze, Paul, Introduction. Forecasting Memory, in Tense past. Cultural essays in trauma and memory, Lambek, Michael–Antze, Paul (eds.), Abingdon, Routledge, 1996

Macdonald, Sharon, Undesirable heritage. Fascist material culture and historical consciousness in Nuremberg, International Journal of Heritage Studies, 2006, 12 (1), 9–28.

Mookherjee, Nayanika, Aesthetics of nations. Anthropological and historical perspectives. Special Issue of Journal of Royal Anthropological Institute, 2011, 17, s1–s20.

Nora, Pierre, Between Memory an History. Les Lieux de Mémoire. Representations 1989, (26), 7–24.

Pogány, István, The Roma Café. Human Rights and the Plight of the Romani People, London, Pluto Press, 2004

Saltman, Erin, Radical Right Culture and the Youth. The Development of Contemporary Hungarian Political Culture, Slovo, 2011, 23 (2), 114–131.

Stokes, Gale, Nationalism, Responsibility, and the People-as-One, Studies in East European Thought, 1994, 46 (1/2), 91–103.

Stokholm Banke, Cecilie Felicia, Remembering Europe’s Heart of Darkness. Legacies of the Holocaust in Post-war European Societies, in A European memory? Contested histories and politics of remembrance, Pakier, MalgorzataStrath, Bo (eds.), New York, Berghahn Books, 2012

Troebst, Stefan, Halecki Revisited. Europe’s Conflicting Cultures of Remembrance, in A European memory? Contested histories and politics of remembrance, Pakier, MalgorzataStrath, Bo (eds.), New York, Berghahn Books, 2012

Uhl, Heidemarie, Culture, Politics, Palimpsest. Theses on Memory and Society, in A European memory? Contested histories and politics of remembrance, Pakier, MalgorzataStrath, Bo (eds.), New York, Berghahn Books, 2012

Vásárhelyi Mária, A munka ránk eső része. A holokauszt-megemlékezések hatása a közgondolkodásra, Élet és Irodalom, 2004, XLVIII (26).

Vásárhelyi Mária, Cigányellenesség és antiszemitizmus a huszonévesek körében, Élet és Irodalom, 2009, LIII (45).

Virág, Teréz, Children of Social Trauma. Hungarian Psychoanalytic Case Studies, London, Jessica Kingsley Publishers, 2000

Wheeler, William, Europe and the Resurgent Politics of Scapegoating, The Atlantic, 2013. január 28.,

online: http://www.theatlantic.com/international/archive/2013/01/europe-and-the-resurgent-politics-of-ethnic-scapegoating/272595

Whitling, Frederick, Damnatio Memoriae and the Power of Remembrance. Reflections on Memory and History, in A European memory? Contested histories and politics of remembrance, Pakier, MalgorzataStrath, Bo (eds.), New York, Berghahn Books, 2012

Wirth Zsuzsanna, „Hülyeség, csak nagy izéknek szoktak szobrot emelni!” – nem lesz szobruk a cigánygyilkosságok áldozatainak Tatárszentgyörgyön, Origo.hu, 2010. május 13.,

online: http://www.origo.hu/itthon/20100513-riport-a-tatarszentgyorgyi-aldozatoknak-emelt-szobor-sorsarol.html

Zelizer, Barbie, Remembering to forget. Holocaust memory through the camera’s eye, Chicago, Chicago University Press, 1998

 

LŐRINCZ BORBÁLA
egyetemi hallgató

 1 culture of remembrance: ’az emlékezés kultúrája’ vagy ’emlékezési kultúra’
4Zelizer, 1998, 3.
5Nora, 1998, 12–13.
6Vásárhelyi, 2004.
7Laczó, 2008, 146.
8Amnesty International, 2010, 14.
9  Wirth, 2010.
10Nora, 1989, 8.
11Idézi Crowe, 1991, 125
12Láng Judit, „Nem lehet ténnyé silányítani”. Interjú Donáth Lászlóval. URL: http://www.commmunity.eu/2013/02/18/nem-lehet-tennye-silanyitani