Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
A kommunista Jugoszláviában a keresztények másodosztályú állampolgárok voltak. Nem vállalhattak közhivatalt (rendőr, katonatiszt, tanár, újságíró az állami médiában…) nem lehetett vezető állásuk a gazdasági életben. A vallás kihalását várták, a vallás a sötét múlt maradványának számított. A kommunista hatalomátvétel után sok papot és sok aktív világi hívőt üldöztek, mintegy 600 pap halt bele az üldöztetésekbe.
Később, a hatvanas években, a véghez közeledvén, a kommunisták egyre inkább kénytelenek voltak csökkenteni a nyomást. Az egyháznak végre szabad volt saját sajtót fenntartania. Lapjai (Glas koncila/A zsinat hangja) és folyóiratai (például a Kana, a Veritas stb.) viszonylag magas példányszámúak voltak. Számos vallási témájú könyvet nyomtak (mindenekelőtt a Kršćanska sadašnjost/Keresztény jelen). A templomok telve voltak, sok gyerek jött hittanra a községekben, egyes vidékeken a gyerekek száz százaléka. Ugyancsak sok fiatal kötődött az egyházakhoz. Az egyházi ünnepekre (például a 13 évszázados horvátországi kereszténység ünnepére) az egyház nagy tömegeket volt képes összehozni.
AZ EGYHÁZ MINT „GYŐZŐ”
Mindezen tevékenységeket a Kommunista Párt részéről veszélyes, egyes médiumokban bűnnek jelenségként minősítettek és tálaltak. A pártnak mégsem voltak hatékony eszközei ellenük. Ugyanakkor a párt a társadalmi élet lényeges területein kudarcot vallott, mind a politikában (állandó nemzeti viszálykodások) mind a gazdaságban (örökké tartó reformok, melyek nem hoztak javulást), ám még a kultúrában is (az iskolák pusztulása). Amikor aztán a kommunista rezsim szétesett, az egyház sokak szemében győztesként került ki a kommunizmussal való évtizedekig tartó viaskodásból.
Azáltal, hogy a klérust és a gyakorló katolikusokat üldözték, az egyház eltávolodott az államhatalomtól, és intenzív kötődést alakított ki a néppel. A soknemzetiségű Jugoszláviában a horvátok, akik 90%-ban katolikusok, fenyegetve érezték nemzeti értékeiket. Nyelvüket adminisztratív kényszerrel egyesítették a szerb nyelvvel, nem hagyták fejlődni gazdaságukat, elhanyagolták a horvát kultúrát stb. Ilyenformán számos nemzeti értéket az egyházi struktúrák védelmeztek: az egyház ápolta a horvát nyelvet, az egyházi sajtóban kifejezésre lehetett juttatni olyan gondokat, melyeket az állami médiumok elhallgattak. Az egyház papokat küldött külföldre, hogy lelkipásztori és szociális gondoskodást nyújtsanak a horvát vendégmunkásoknak, hogy segítsenek az új egyházközségbe való integrációnál, és hogy megőrizzék hazájukhoz fűződő kötődéseiket.
AZ EMBERKÖZELI EGYHÁZ
Ez az emberközeliség és az emberek gondjaiban való osztozás a kommunista idők egyik legfontosabb tapasztalata volt. Mindez különösen Jugoszlávia szétesésekor és a háborúk idején jutott kifejezésre. A szerb lázadók és a jugoszláv hadsereg által elűzöttek százezreit fogadták be és látták el Horvátországban. Az egyház, szervezeti struktúrája révén támaszt és támogatást adott az embereknek. A Katolikus Caritas segített mindenkinek nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, a moszlimoknak is. Sok külföldi segélyszállítmány a nyugat-európai, amerikai és ausztráliai horvát katolikus missziók által érkezett. Az egyház nagy elfogadottságnak örvendett a lakosság körében: nyolcvan százalékra is felment azoknak az aránya, akik közvélemény-kutatásokon az egyházba mint intézménybe vetették a legtöbb bizalmat. Sok volt az olyan felnőtt, aki megkeresztelkedett. Érezni lehetett, hogy az egyház egységet alkot a lakossággal. Ennek az érzésnek a csúcspontja az 1994-es pápalátogatás volt, amikor a horvát katolikusok csaknem negyede vett részt az istentiszteleten. Az egyház Horvátország nemzetközi elismerésénél is segítséget nyújtott.
A BŐSÉGESEN DOTÁLT KONKORDÁTUM
A politikusok részesedni akartak az egyház népszerűségében; az ünnepségeken az oltár köré nyomakodtak, és készek voltak rá, hogy tartósan jobb helyzetet biztosítsanak az egyháznak a társadalomban. Eme fejlemény csúcspontját a Szentszék és a horvát állam közötti szerződések jelentették, melyeket 1998-ban írtak alá. Azon kívül, hogy megerősítették ama szabadságjogokat, amelyek egyébként szokásosak demokratikus államokban, az állam kötelezte magát az iskolákban a katolikus hittan-tanítás lehetővé tételére, az egyházi iskolák támogatására, az elkobozott egyházi birtokok lehetőség szerinti visszajuttatására, valamint arra, hogy az egyházi tevékenységeket a költségvetésből megfelelő összeggel támogassa (ez plébániánként kéthavi átlagfizetésnek megfelelő összeget jelent minden hónapban). A hittan-tanítást, melyet már röviddel a fordulat után bevezettek, az említett szerződésekkel pedig megszilárdítottak, sok vita övezte. Joggal vélték úgy, hogy a hittan-oktatás a közösségi katekizmust gyengíti, amelyet a kommunizmus idején nagyon alaposan kidolgoztak, és amely igencsak eredményesnek bizonyult.
Az egyházi tevékenység költségvetésből való állami támogatásának van jó és rossz oldala is. Lehetővé teszi az egyháznak, hogy sok templomot, plébániát és hasonló intézményeket építsen, amit a kommunizmusban megakadályoztak. Bizonyos, hogy ilyenek építésére szükség van. Az állami támogatási rendszer bírálói azonban úgy látják, mindez a szociális érzékenység hiányáról tanúskodik akkor, amikor viszonylag magas (16 %-os) a munkanélküliség. Könnyen figyelmen kívül hagyják ilyenkor, hogy az egyház az említett pénzből nagyon sokat invesztál egyházi szociális létesítmények és iskolák építésébe. Mindenesetre ez a téma minden egyes évben nagy médiavisszhangot kap a költségvetési vita idején, amikor is a médiumok azt firtatják, vajon nem használhatná-e fel jobban is az állam ezt a pénzt. A népesség fiatal, kritikus beállítottságú része pedig ezáltal olyan képet alakít ki az egyházról, mintha az valamiféle nemzetközi cég volna, mely éppúgy küzd érdekeiért, mint az összes többi. Bizonyosan ez is az egyik oka annak, hogy a lakosságnak az egyházba vetett bizalma időközben mintegy 50%-osra zsugorodott, és erőtlennek bizonyul az a jogos bírálat is, amelyet az egyház a politikusok és a hatóságok tevékenysége felett gyakorol.
Az államtól kapott, valamint saját pénzeszközeivel az egyház arra törekszik, hogy erősítse lelkipásztori létesítményeit, kiépítse a püspöki konferencia és a püspökségek központjait, valamint a katolikus iskolákat. Befektet az egyházi médiákba és a PR szektorba is, noha korántsem annyit, amennyit ezek fontossága napjainkban megkívánna. A Zágrábi Érsekség (más püspökségek támogatásával) ez év őszén katolikus egyetemet nyit meg Zágrábban, amelynek egyebek között célja, hogy a katolikusok politikai képzéséhez hozzájáruljon, mert a katolikusok közül sokan kötelezték el magukat az első demokratikus választásokon, sokan vállaltak politikai hivatalt. Később ismét kiszorították őket az egykori kommunisták, egyebek mellett azért is, mert nem volt politikai képzettségük és tapasztalatuk.
KATOLIKUS AKCIÓ HÍJÁN
Ami a katolikus világi szervezeteket illeti, az egyház úgy döntött, hogy nem építi ki a katolikus akció intézményét, fontosabbnak tartotta, hogy a katolikus világi szervezetek szabadon fejlődjenek. Mindez azonban nem megy gondok nélkül. Amennyiben katolikusnak nevezik magukat, úgy az egyesületeket a civilszervezetek állami finanszírozásáért felelős helyeken az egyházhoz utalják, amely ugyebár az államtól kapja a pénzt az ilyen célokra. Az egyház azonban nem támogatja ezeket a civil csoportokat. Ennek ellenére számos katolikus egyesület van, melyek közül a legelevenebbek közé azok tartoznak, melyek a karizmatikus megújulás mozgalmából érkeznek. Élénk tevékenységet folytatnak a szerzetesrendekhez, például a ferencesekhez kötődő úgynevezett „Harmadik Rendek”.
Az ökumené stagnál, ami érthető az utóbbi évtizedek tragikus történései után. Csak lassacskán próbálkoznak a korábbi ökumenikus törekvések megújításával. Szeretnénk remélni, hogy a horvát katolikus egyház azt a helyzetet, amelyet az ortodox keresztények, illetve moszlimok által lakott államokkal való szomszédsága jelent, arra használja fel, hogy jobban megismerje szomszédait, és jobban megértse őket.
A ZSUGORODÓ EGYHÁZ
Amennyiben nem lépnek fel előre nem látott kedvező körülmények, s az eddigi irányzatok tartósak maradnak, úgy a keresztények, mindenekelőtt a katolikusok száma csökkenni fog, különösen ama katasztrofális demográfiai helyzet miatt, amely a kivándorlás következtében, valamint azért állott elő, mert a háborúban nagy számban estek el fiatal férfiak, és sok a háborús sérült. Az utóbbi évtizedben Horvátország évente mintegy 10 000 lakost veszít el (ebből kilencven százalékban katolikus keresztényeket) a halálozási és a születési ráta negatív különbsége miatt. Nem csupán a honi egyháztól függ, mekkora befolyást fog gyakorolni az egyre kisebb számú keresztény a nyilvánosságra. A jövő szempontjából döntő jelentősége lesz annak, sikerül-e következetesebben végrehajtani a II. Vatikáni zsinat reformjait a világegyház szintjén. Döntő jelentősége lesz továbbá annak, hogy az egyház egyre kevésbé (papi) hatalmi szervezet lesz, és egyre inkább a szeretet közösségévé válik-e, olyan közösséggé, melynek testvéri struktúrái vannak, s melynek vezetése megszívleli Szent Pál alábbi szavait: „Hiszen nem hiteteken akarunk uralkodni, hanem örömötöknek vagyunk munkatársai” (2 Kor 1,24).
P. MIRKO MATAUŠIĆ OFM[1]
Fordította: Himfy József
[1] Ferences szerzetes, 1990 és 1996 között a Horvát Ferences Rendtartomány tartományfőnöke. A katolikus sajtóban és rádióban újságíróként dolgozott. Jelenleg a Zágrábi Egyetem Katolikus Teológiai Fakultása és a Kommunikációtudomány Stúdium (Studia Croatica) docense, szakterülete: egyház és média, család és média.