Hatvan éve zárult le a II. Vatikáni Zsinat, amely Joseph Ratzinger szerint véget vetett az „antimodernizmus neurózisának”. De valóban lezárult-e ez a korszak? A zsinat ma is élő kérdései – folytonosság, reform, világegyházi távlatok – továbbra is meghatározzák a katolikus önértelmezést. Görföl Tibor írása az Egyházfórum 2025/4. számában jelent meg.
Az „antimodernizmus neurózisa” kifejezés nem mástól, mint Joseph Ratzingertől származik, aki már 1963-ban azt a megállapítást tette, hogy az általános meglepetésre egybehívott II. Vatikáni Zsinat első ülésszaka szakított azzal a modernitás- és modernizmusellenes magatartással, amely végigkísérte a katolikus egyház úgynevezett piuszi korszakát, vagyis a IX. Piusztól XII. Piuszig húzódó évtizedeit. Minden bizonnyal több oka is van annak, hogy a fiatal teológus a „neurózis” kifejezést használta: éppúgy gondolhatott a modernitással szemben tanúsított egyházi ellenállás kényszerességére, mint hátrányos következményeire és sokszor a valódi szembenézéstől tartózkodó érzelmi töltetére. Noha nem csekély mértékű keresettség járhat együtt azzal, ha valaki határozott állítások helyett inkább kérdéseket fogalmaz meg, a következők során mégis vállalom ennek a keresettségnek és mesterkéltségnek a kockázatát. Elsősorban kérdéseket próbálok megfogalmazni az elmúlt hatvan évvel kapcsolatban – úgy tűnik ugyanis, hogy a zsinattal kapcsolatban még mindig számos dilemmával szembesülünk, amelyek rendkívül összetetté teszik a megértésének folyamatát. Az egyszerűség kedvéért csupán öt nagyobb kérdéskört emelek ki.
Folytonossághiány vagy reform?
Az egyházi élet közvetlen színterein mindenekelőtt kézzelfogható változások tűnnek szembe a zsinati előtti és utáni viszonyokkal kapcsolatban. A liturgia területén a latint a nemzeti nyelvek váltották fel, a szerzetesrendek eredeti hagyományaikhoz visszatérve megújították életformájukat, püspöki konferenciák jöttek létre, állandó diakónusok jelentek meg – és a sort még lehetne folytatni. Ezek a módosulások gyakran azt a gyanút idézték elő, hogy a zsinat szakított a korábban uralkodó hagyományokkal, és valami gyökeresen újat honosított meg. A hagyományvesztés látszata, ahogyan lenni szokott, keserűséget és lelkesültséget egyaránt kiváltott.
Nyilván nem véletlen, hogy a Római Kúriához intézett első beszédében XVI. Benedek pápa nyomban a folytonossághiány értelmezési modelljét (a „diszkontinuitás hermeneutikáját”) állította előtérbe és vetette el, de nagy meglepetésre nem a folytonosság értelmezési modelljét szegezte szembe vele, hanem a reform hermeneutikáját. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy mit értett az utóbbin, de legalább annyi jó okkal feltételezhető, hogy felfogása szerint a II. Vatikáni Zsinat a mindig szükségszerű egyházi reform eseménye volt a 20. század derekán, és a folytonosságnak a reform a záloga. Ez pedig mindenképpen nagy horderejű kijelentés, és különös méltósággal ruházza fel az egyházi reform igényét.
Ennek értelmében a zsinati megállapítások és javaslatok arról rajzolnak képet, hogy meghatározott történelmi körülményekkel szembesülve a katolikus közösség miként fogalmazza meg önértelmezését és a hozzá képest másikhoz, a „világhoz” fűződő viszonyát. Az utóbbi különösen is fontos eleme volt a zsinati reflexiónak, hiszen első ízben fordult elő a történelem folyamán, hogy a „másikat”, amelyhez képest az egyházi közösség meghatározta önmagát és gondolkodását, nem valamiféle szellemi vagy szerkezeti elhajlás (eretnekség vagy szakadárság) képviselte, hanem maga a nem katolikus szféra. Ma éppúgy komoly kérdés, hogy mit jelent az egyház folytonosságát szavatoló reform megvalósítása, mint hatvan évvel ezelőtt, mindenesetre azok, akik valódi súllyal kívánják felruházni a szinodalitás eszméjét és eszményét, joggal tarthatják magukat a hatvan évvel ezelőtti tanácskozás örököseinek. Ha pedig az a benyomásuk adódik, hogy ellenállásba vagy érdektelenségbe ütköznek, vigaszt meríthetnek a 20. század első felében alkotó legjelentősebb katolikus szerzők sorsából, akiknek hosszú évekre elhallgattatás lett a sorsuk. Éveknek kellett eltelniük, mire Yves Congar vagy Henri de Lubac hivatalos engedélyt kaphatott meggyőződéseinek nyilvános kifejezésére, de a viszonylag jól viselt kényszerű hallgatás évei után nemcsak vezető szerepet töltöttek be a zsinati munkában, de a kései rehabilitáció jeleként bíborosi rangban is részesültek. A teológiatörténeti törés, úgy tűnik, pontosan a vezető zsinati gondolkodók korábbi félreállításában fedezhető fel, és sajnos a reform hermeneutikájának fogyatékosságáról tanúskodik, hogy ezek a szerzők Magyarországon még mindig csekély érdeklődést váltanak ki. De mégis miként fogható fel ilyen körülmények között a folytonosság biztosítása?