Az akarnokság diadala? Eine Abrechnung, avagy csupán időközi mérleg?

(Részlet)

Erkölcsi megavasodás, tákolmányos „pógárosodás”

Idáig a mese szép és jó, noha meglehetősen steril … Tegyük kissé életszagúbbá, hátha kevésbé fogjuk magunkat a konok és értetlen nebuló köpenyében érezni! Nyilvánvaló, hogy a fent említett re-education-höz jobb képet vág az ember, ha valóban prosperitás, siker, haladás, támogató környezet, bátorítás, anyagi segítség kapcsolódik hozzá. A nyugatnémetekre szüksége volt annak idején a Nyugatnak Európa stabilizációjához, a hidegháborús fellépéshez a szovjet blokkal szemben, a német gazdasági csoda sokáig meggyőzött a rendszer működőképességéről és helyességéről stb. A német gazdaság megerősödését megelőzően volt például a szélsőjobboldali eszméknek, a szélsőjobbnak egyfajta reneszánsza. Sokan világítottak már rá a szélsőjobboldal megerősödésének a gazdasági-pénzügyi válságokkal való legszorosabb összefüggésére. Számomra Ian Kershaw mutatott rá számos írásában, mindenekelőtt a „Der Hitler-Mythos”[1] című első jelentős művében ezen összefüggés természetrajzára, természetesen a „legékesebb” német (a szó szoros értelmében valamelyest „közelebbről nézve”, bajor) példát használva föl. Kershaw rámutatott, hogy a Hitler-mítosz (amelyre az alábbiakban bővebben is kitérünk majd) korántsem tűnt el a második világháború után Bajorországban, nem is lett belőle szűkebb értelemben vett neonáci ügy, hanem hol felerősödött, hol lejjebb apadt, egészen a „gazdasági csoda” stabilizálódásáig. Hát ez meg végképp hogy jön ide? Kershaw úgy látja, nem specifikusan az NSZK-ra, hanem valamennyi nyugati társadalomra vonatkoztatva, hogy a szélsőjobboldali pártok valamilyen csekély támogatottságot időről időre élveznek, azonban a nyugati társadalmaknak mindeddig sikerült megakadályozniuk egy újabb erőteljes Führer-mítosz és a hozzá való széles tömegtámogatottság kialakulását. Utóbbihoz valószínűtlenül nagymérvű válságra és egyéb kulturális-társadalmi feltételekre volna szükség (amelyek az első világháború után a Német Birodalomban a Nagy háború okozta válság, valamint a német kultúrpesszimizmus és nacionalizmus, a demokratikus kormányok hosszas eredménytelensége miatt: ez volt a közismert Weimar-szindróma. Mármost, anélkül, hogy túlságosan erőltetni kívánnék mindenféle párhuzamokat, mégis úgy gondolom, a Magyarország háború utáni történetében példátlan (szélsőjobboldali) választási siker, valamint egy egészen korszerűnek nem mondható „polgári” párt szintén példátlan kétharmados konzervatív forradalma megüti ama mértéket, amelyet már a fent ismertetett kershaw-i értelemben is aggasztónak és újszerű fejleménynek lehet nevezni[2], hát még ha hozzávesszük az ellenzék kivételes gyengeségét, támogatottságának, választópolgárok előtti hitelességének hiányát! Valóban teljesen kizárt ilyen körülmények között a rendszer, a jelenlegi államhatalom végzetes legitimációs válsága?

Mindazonáltal, Kershaw olvasása kapcsán további párhuzamokra is ragadtattam magam, melyek egyesek szemében kényesnek vagy kínosnak, mélységesen igazságtalannak tűnhetnek. Meglehet, egyesek felszisszennek, felháborodnak: arcátlan, mocskolódó alak, mire nem ragadtatja magát! Szabad legyen biztosítanom a nyájas olvasót, hogy nem rosszindulatú lejáratás, avagy rágalmazás a célom, midőn az elvárható jóindulattal részt veszek egy közéleti vitában, s ezennel szintén jóindulatú együtt gondolkodásra invitálom.

Kedvenc mondatom Kershaw-tól az a nem túl eredeti, mégis gyakran elhanyagolt gondolat, amely szerint ahhoz, hogy valaminek egyediségét megmutathassuk, összehasonlításokat kell tennünk.[3] Szeretném világosan leszögezni, hogy amikor – a karizmatikus uralom Kershaw-féle elemzése kapcsán – párhuzamot vonok Adolf Hitler működésének néhány, még viszonylag szelídebb, széles nemzeti konszenzust élvező intézkedéseinek korszakából való vonásával, akkor eszem ágában sincs Orbán Viktor miniszterelnök úr személyiségét bármilyen kapcsolatba hozni Hitlerével, pláne annak jellemével vagy pszichopatológiájával. Puszta stratégiákról és szerepekről van szó. Azoknak sem kívánok semmiféle tápot adni ezzel, akiknek a szemében egy efféle összehasonlítás megtisztelőnek és találónak tűnne. A Hitler-mítosz lényege az volt, hogy Hitler személye a Max Weber-féle karizmatikus uralom és karizmatikus vezető értelmében mintegy megjelenítette a nemzetiszocialista célokat a tömegek szemében, és tömegtámogatásáról biztosította a vezetést. Egy ilyen vezető mintegy saját kivételes, a mindennapok szürkesége fölé emelkedő tekintélyével, akaraterejével, politikusi képességével, áldozatkészségével, elszántságával mintegy megtestesíti mindazokat a célokat és eszményeket, amelyekért az uralom alá vetettek áldozatra, összetartásra, közös munkára, összetartásra hajlandóak, emeli az általános morált, a vezetésbe vetett bizalmat, elfeledteti a hétköznapok szürkeségét, hogy a mindennapokban bizony „vannak még hibák”, még a párttagok, tisztségviselők zaklatásait és méltatlan magatartását is „ha ezt a Führer tudná …”. Vagyis voltaképpen a párttal szembeni jókora bizalmi deficitet is közömbösíti, mintegy helyreállítva a bizalmat és fenntartva a rendszer legitimációs erejét. Kershaw kutatásaiban igazolja, hogy a Vezér fokról fokra szinte valamennyi társadalmi osztályt és csoportot maga mögé állított, részben és ideiglenesen még a rezsim természetes ellenségeit is (egyes katolikus vezetőket is, ahol azonban általánosabb patrióta érzelmek is szerepet játszottak). Döntő fontosságú mozzanat viszont, hogy Hitler ebben az időben kriminális, antiszemita, világuralmi terveket dédelgető oldalát lehetőleg háttérben tartotta, intézkedéseit és ígéreteit a gazdasági válság leküzdésére, munkahely-teremtésre, békés, német ajkú területekre kiterjedő revíziókra, az európai béke és stabilitás garantálására összpontosította, politikai taktikájával pedig általános csodálatot keltett „nagyobb mint Napóleon, mert puskalövés nélkül, vértelenül hódít”.  Ezek, s még számos jóléti, a nemzeti büszkeséget erősítő valamint jó hangulatot eredményező intézkedése (látványos tömegrendezvények, néprádió, a még Weimarban elhatározott, de később a nácik alatt példamutatóan, a táj és a természet tiszteletével megépülő autópályák etc.) eredményezte, hogy a nép sokáig jó „uralkodóként” tartotta meg emlékezetében. A háborús feszültséget minden egyes alkalommal néma szorongással vette tudomásul a lakosság jó része, jóllehet a párizsi bevonulás idején soha nem látott egyöntetűséggel állott mögötte a nemzet (ekkor még zseniális stratégának is kezdték tartani). Sztálingrád aztán egyértelműen a mítosz lassú felbomlásának kezdete volt, a rendszer gyilkos kriminalizálódása és radikalizálódása (Auschwitz) pedig egyrészt fokozatosan kibomló folyamat volt, másrészt soha nem élvezett tömegtámogatást a párton kívül és mindazok, akik sejtették is, egyfajta közönnyel fogadták (ami persze borzasztó és Ranschburg Jenő történetét juttathatja eszünkbe: amerre vonultak, mindenfelé a redőnyök csapódását hallotta).

Kulcsfontosságú mozzanat a karizmatikus uralomnál általában és ebben az esetben különösen: a siker. A karizmatikus uralom és a siker között a lehető legszorosabb kölcsönviszony áll fenn: a karizmatikus vezetőt addig támogatják meghatározó tömegek, amíg nem szegődik el tőle a szerencse.

A Führer-mítosznak persze komoly előzményei voltak a német népies képzeletben, nemzeti legendáriumban: ezekben a nem demokratikus és erősen militarista társadalmakban még az iparosodás és urbanizálódás ellenére is, vagy talán pont az intenzív nemzetállammá válás miatt, gyakran vártak olyan erőskezű vezetőre, aki például Bismarck munkáját folytatva végképp összekovácsolja a nemzetet. Másrészt, mint emlékirataiban Speer is írja, és ahogy Carl Schmitt diktatúra-elméletében (Die Diktatur) szintén megfogalmazódik, épp a mérhetetlenül komplexszé és tudományossá váló társadalmakban talán egy a részérdekeken felül álló, de jó vezetői ösztönökkel, „hatodik érzékkel” megáldott karizmatikus döntéshozóra volna szükség, gondolták akkor. Harmadrészt a demokrácia részleges sikereit Németországban a Nagy világválság végképp keresztülhúzta. Egyébként Hitler eleinte magát csak egyfajta kisdobosnak, „Trommlernak”, hírnöknek vagy kikiáltónak tartotta, aki a nagy vezér fellépését készíti elő, mígnem saját magát kezdte annak tekinteni. Tagadhatatlanul mesterien is működött ebben a szerepben egészen addig, mígnem a Gondviselés küldöttének, legyőzhetetlennek kezdte tartani magát, és elveszítette a szükséges önkontrollt, körültekintést.   

Mely párhuzamok adódnak hát ténylegesen? Nem akarom magam túlontúl előtérbe tolni, de jómagam a rendszerváltás idején inkább sokat megélt, bölcs, tekintélyes politikusokra figyeltem, nem éreztem úgy, hogy Orbán Viktor megszólítana. Talán ’96-ban olvastam egy diósgyőri kirándulásom során a Vár előtti árnyas fasorban Pintér Dezső interjúját Orbánnal, amelyikből világosan rá kellett jönnöm, hogy korszerűnek szánt polgári és liberális útkeresésembe Orbánék akkoriban kezdődő nemzeti és szociális demagógiája nem illik bele[4]. Másrészt, a polgárság problematikájára érzékeny emberként már akkor is úgy véltem, Orbánék legfeljebb akarhatnak polgárok lenni, ami szép és tiszteletreméltó célkitűzés, csak hát éppen nem jogosít fel arra, hogy a polgári státust az összes hagyománnyal együtt töretlenül vindikálják maguknak negyven olyan év után, mikor legfeljebb dédelgetni lehetett efféle allűröket és örökségeket[5]. Különösen nem jogosít fel arra, hogy egyesek úgy lépjenek színre, mint akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Mármost az utóbbi évtizedekben nálunk is kialakult egy olyan konstelláció, melyben egyrészt jelen voltak a nemzeti megújulás mítoszai és várakozása, másrészt a kisebb nagyobb társadalmi, modernizációs és identitásválságok.  Azok az eszmék, eszmények és beállítódások, amelyeket a szocializmus negyven éve alatt nem lehetett nyílt és korszerű nyilvánosságban továbbgondolni, búvópatakként és mintegy hibernálva éltek tovább, vagy keltek új életre. Az internet révén egyrészt előkészítés és megválogatás nélkül rengeteg eredeti forrás vált hozzáférhetővé, melyek megfelelő előkészületek, fejlett kritikai érzék nélkül könnyen megzavarhatják a befogadót (beszédek, filmek, jó és rossz könyvek). Másrészt (fejlett demokratikus országokban is, persze) megjelentek a távolról üzemeltetett mocskolódó oldalak, ahonnan gyakran mindenre elszánt, javíthatatlan, feltűnési viszketegségben szenvedő figurák uszítanak. Az ilyenekkel szemben semmi más nem segít, csak a felvilágosítás, az olvasási készség és a jól informáltság fejlesztése.

Milyen (nem teljesen direkt) párhuzamok adódnak tehát Weimarral? Bizonyos értelemben sikerült diszkreditálni a mai mainstream demokrácia-felfogást és hangulatot kelteni a liberalizmussal szemben. A baloldali kormányok ügyetlen és sajnos előfordult hogy kirívóan hiteltelen politikája összeadódott egy különösen erős pénzügyi és gazdasági válság hatásaival, olyannal, melyre régóta nem akadt példa. A parlamentarizmus, a korszerű vélemény- és akaratképzési formák tudatos elhanyagolása és mellőzése, a saját médiabirodalom felépítése, nagygyűlések, sokszor furcsa tematikájú polgári körök szervezése mind-mind olyan rizikót jelentettek, melyeket Orbánék számításba vettek. Napnál is világosabb, hogy negyven év létező szocializmus után a nyilvánosság nem lehet kiegyensúlyozott, ám látni kellett volna, hogy melyek azok a gondolkodási és retorikai minták, melyekre támaszkodhatunk, némelyekre pedig semmiképpen.

Közhely, hogy Orbán Viktorék „kiengedték a szellemet” a palackból. Bizony, Orbán úrék és/vagy hozzájuk közel álló médiaszemélyiségek, művészek, tudósok[6] gyakran játszottak olyan regisztereken, melyek korántsem a korszerű, hanem a régi polgári világra emlékeztettek, amelynek számos vonása után joggal érzünk fájdalmas nosztalgiát, melyhez azonban hozzátartozott, hogy nacionalista, soviniszta, nemdemokratikus (is!) volt, a másságot hierarchikusan és tarka-barka palettán szerette elrendezni.

Vitatható, beszélhetünk-e – természetesen sokkal tompítottabb értelemben – Orbán-mítoszról, mennyiben alkalmazható rá a karizmatikus vezető típusa. Kétségtelen, hogy pártelnöki szerepét mindeddig megtartotta, a nemzeti megújulás reménysége, sőt örököse, az egyszerű nép jó királyfia, újraválasztási kudarca után a bujdosó fejedelem (Lengyel László), nem véletlenül kerültek forgalomba.[7] Ismerjük népi kultuszának és tiszteletének bizarr megnyilvánulásait. Orbán nem hozott létre paramilitáris csapatokat, de felelős médiabirodalmáért, a fiatalok indoktrinációjáért, azért, mert elszalasztotta a korszerű polgárság megteremtésének esélyét[8], rossz példát mutatott, nem alakított ki megtartó, mérséklő és mérsékelt középet, majd pedig korszerűtlen módszerekkel és részben tartalmakkal folytatott megosztó ellenzéki politikájával és választási kampányával szerzett többségét kétes legitimitású kormánypárti alkotmányozásra használta fel.[9]  Közös felelősséget visel az ún. nemzeti oldal egyes elemeinek radikalizálódásáért. Márpedig ha – a beígért sikerek híján és egy mélyebb válság esetén – a karizmatikus uralom és vele a jelenlegi „közép” elesik, akkor, a baloldal jelenlegi helyzetében, hoppá … hol is találjuk magunkat? Kimászunk-e valaha belőle? Lesz-e új Rienzi? Kell-e nekünk Rienzi vagy inkább Paulus? Mindenesetre, ha a valóban megújuló korszerű polgári konzervativizmusnak egyáltalán Paulusa lehet, akkor mítosza és felhatalmazása révén – kénytelen-kelletlen – most ez a küldetés is Orbán Viktorra várna.[10]Sajnos, úgy tűnik, sokan – a korábbi „protestáló Németország” analógiájára mostanában inkább valamiféle „protestáló Magyarországban” reménykednek, mintha Európa legközelebbi megújulása innen indulna ki. Állítólag sok szövetségesük van Európa-szerte. Reméljük, ez inkább a formálódó európai nyilvánosságnak és társadalomnak a jele, mintsem a „visszanemzetiesedésé”.

Himfy József, filozófus

Érdekes volt?
A teljes cikk elolvasható, ha megrendeli az elektronikus vagy nyomtatott változatott! Kattintson ide!

 

[1] Ian Kershaw, Der Führer-Mythos: Führerkult und Volksmeinung, Deutscher Taschenbuch Verlag, 2002, különösen 27-181. o. és

[2] „Wie in den 20er und 30er Jahren mögen zwar die gegenwärtigen sozioökonomischen Probleme erheblich sein, sie haben aber diesmal nicht zu einem bedeutsamen Aufschwung der extremen Rechten geführt. Ja sie haben nun-mehr, und das ist entscheidend, keine zerstörerische Legitimationskrise des Staates hervorgebracht und werden dies auch wahrscheinlich nicht tun”. Kershaw, Der Hitler-Mythos, 326. o.

[3] „Hitler and the Uniqueness of Nazism” in: Hitler, the Germans and the Final Solution, Yale University Press New Haven-London, 344. o.

[4] Ha emlékezetem nem csal, valami olyasmit olvashattam ’96-ban, hogy „Magyarországon a nemzet életerejének tudatos elsorvasztása zajlik …”.

[5] Önmagában az, hogy valaki egy mai tömegfoglalkoztatási rendszerben kvalifikált és jövedelmező állást talál vagy vállalkozik, és szépen gyarapodik, még nem jelenti azt, hogy hagyományos értelemben vett polgár lesz.

[6] Annál nagyobb tisztelet a kivételnek.

[7] Avagy a Fidesz inkább „team”?

[8] A polgár és a polgárság nem pattan elő teljes fegyverzettel egyik napról a másikra. Orbán polgársága Möchtegern-polgárság, az a fajta Sittlichkeit, amelyet Orbán táborának vindikálna, nem létezik. Negyven év szünet után nem lehet mindent ugyanott folytatni, amivel persze nem állítom, hogy mindent sutba kellene dobni. Ennyi idő elteltével senki sem mondhatja á la Carl Schmitt, hogy lenyelte és túlélte volna a bacilust, amely esetében a nemzetiszocializmus 12 éve volt talán még azok sem, akik már akkor is éltek és eszük ágában sincs sem tanulni, sem pedig felejteni.

[9] Vö.: Fleck Zoltán, Gadó Gábor, Halmai Gábor et al.: „Vélemény Magyarország Alaptörvényéről”, Fundamentum, 2011. 1. 61-67.o. Úgy vélem, nem tisztességes játék valamely partikuláris politikai hitvallás talaján egy egész társadalom alkotmányos alapjaihoz hozzányúlni. Ha egy konzervatív pártot megválasztanak, annak szabad politikájával mandátuma idejére formálnia a kormányzására bízott országot, kétharmados többséggel sincs joga azonban hitvallását ráerőszakolnia egy plurális társadalom berendezkedésére (vannak a pozitív jog feletti normák). Ez az út már valóban a tekintélyelvű társadalomhoz vezet. Különösen ízléstelen volt Orbánnak az a megnyilatkozása, ahol a multik neveletlen és léha szövetségesének minősítette azokat a kiszolgáltatott embereket, akik nem tudnak, vagy nem akarnak részt venni az általa nemzeti együttműködésnek nevezett véd- és dacszövetségben. /…/

[10] Már-már túlontúl megtisztelő az újabb párhuzam, de a Betrachtungen nacionalista, antidemokratikus Th. Mannjából is lett humanista és liberális „Th. Mann-2”.  Kérdés, ő és harcostársai miként emelkednének felül az eddigieken és persze érdekeiken.